Köpeczi Béla

Gergely Moldován, the newspaper editor

Gergely Moldován (1845-1930 - see his biography in our journal Nr.2000/2.) represented a Romanian intellectual group at the end of the 19^th and at the beginning of the 20^th century which did not propose Transylvania's separation from Hungary, and by accepting the principles of Hungarian liberalism he wished to vindicate the rights of liberty to Romanian people within the frames of autonomy. From his extensive publication list we have to highlight his historical, ethnographical, linguistic studies relating to Hungary, which have been published in Romanian, and his translations of Hungarian classics into Romanian.

Az 1868-as nemzetiségi törvény nem elégítette ki az erdélyi politizáló román értelmiséget, s ezért vezetői a következő évben a politikai passzivitást, tehát a magyar parlament bojkottálását választották. Két évtized múlva a szűkebb értelemben vett Magyarország románjai is csatlakoztak ehhez a politikához. Ennek jegyében folytatta működését a Román Nemzeti Párt is, és kereste a kapcsolatokat a romániai pártokkal. Mit kifogásoltak? Többek közt azt, hogy a nemzetiségi törvény a magyarságot tartotta "politikai nemzet"-nek; nem fogadták el Erdély unióját Magyarországgal; közigazgatási és kollektív kulturális jogokat kívántak a románság számára. A radikálisok 1884-ben megjelentetik az író, I. Slavici irányításával a Tribuna című lapot, amely "magyar állam alóli felszabadulást" tűzte ki célul, felhasználva a magyarországi liberalizmus jogi kereteit. A romániai pártok közül elsősorban a liberálisok támogatták ezt a programot, de a konzervatívok sem ellenezték. 1891-ben megszűnt a Carpaţi egyesület, s helyébe lépve a Liga culturală vette át a magyarellenes programot, melyet írók, történetírók és politikusok támogatták. (Vö. Erdély története. III. Szász Zoltán fejezete. Budapest, 1986. 1665 és köv. old.)

Ebben a helyzetben jelentkezik a kolozsvári egyetem román tanára, Moldován Gergely, aki mint szakember, de mint függetlenségi politikus is részt vesz a román-magyar vitában. (Bemutattam a Kisebbségkutatás 2000/2. számában, Egy kitagadott: Moldován Gergely című tanulmányomban.)

1891-ben a romániai egyetemi hallgatók a világhoz intézett több nyelven megjelent nyilatkozatukban a Liga culturală befolyása alatt elítélik a magyar nemzetiségi politikát, és síkra szállnak a magyarországi románok politikai és kulturális jogaiért.

Szász Zoltán erről a következőket írja: "Hivatalos ösztönzésre a magyar egyetemisták Moldován Gergely kolozsvári román professzor segítségével készítettek egy sok fontos mozzanatot tartalmazó, de természetétől fogva apologetikus választ. Erre a magyarországi román tanulóifjúság részéről Aurel C. Popovici orvostanhallgató 1892-ben Nagyszebenben adott ki viszontválaszt, amelyre a nyugati publicisták és néhány közéleti személyiség is felfigyelt." (Uo. 1652-1653.)

E vita kapcsán kerül sor az Ungaria című kolozsvári folyóirat megjelentetésére 1891 októberétől 600 példányban, amelynek alcíme Revista socială, stiinţifică si literară, szerkesztője pedig Moldován Gergely. Mi a szerkesztő célja? Meg lévén győződve arról, hogy a magyarországi románság a hazai liberalizmus keretei között fejlődni képes, és meg tudja őrizni nyelvét és kultúráját, azt igyekszik bebizonyítani, hogy nincs szükség elszakadásra, viszont ki kell egyezni a megadott körülmények között a magyarokkal. Ezért első célja bebizonyítani ennek a politikának a jogosságát, és szembeszállni a magyarországi és a romániai sajtó magyarellenességével. Célja az is, hogy képet adjon a magyarországi románok helyzetéről, kulturális jogairól, a népi szokásokról és a népdalokról. Végül feladatának tartja a magyar történetírás és irodalom fordításban való bemutatását.

Moldován hírlapírói tevékenysége alig ismert, ezért feladatunknak tartjuk szerkesztőségi és publicisztikai tevékenységének részletes, füzetenkénti bemutatását.

Az 1. füzetben a fő cikk címe: A mi feladataink (Dorniţete noastre), amelyben Moldován kijelenti: "Románok (itt a rumân kifejezést használja, később românra váltja) vagyunk hitünkre és nemzetiségünkre nézve. Románok voltunk és románok leszünk a jövőben is." Olyan románok természetesen, akik a magyar állam keretében élnek, de megőrzik nyelvüket és szokásaikat. Vitatkozik I. Slavici-csal, aki szembeállítja ezt a fajta patriotizmust a román nemzeti törekvésekkel. Ő a békét, a testvériséget és a bizalmat akarja szolgálni a magyarokkal való együttműködéssel.

Már ebben a füzetben is megnyilvánul a szerkesztőnek az a szándéka, hogy román nyelven szóljon a magyar irodalomról, történelemről és néprajzról. Így közli Hunfalvy Pál előadását a középkori nyelvi emlékekről, kiadja Jókai novelláját, A száműzött naplóját, Arany és Tompa költeményeit (itt még nem közli a fordító nevét), megemlékezik Széchenyiről.

A füzet nagyobb részét az általa írt és folytatólagosan közölt Răspunsul (Válasz) tölti ki, amelyben felel a bukaresti román egyetemi hallgatóknak, hangsúlyozva, hogy ne a magyarországi románokkal, hanem a függetlenné válás óta még csak 13. évét betöltő Románia problémáival foglalkozzanak. Bemutatja Viski János Psaltireáját, ismerteti az általa 1848-1849. évi szereplése miatt gyűlölt Şaguna püspök Varga Katalinnal kapcsolatos árulását. Foglalkozik a nyelvész B. P. Haşdeu-nak a főnévhez kapcsolódó -aş képzőt tárgyaló tanulmányával, kimutatva annak magyar eredetét. Ez a füzet éppúgy, mint a későbbiek, polemizál a Tribunával és a romániai sajtó magyar-ellenességével, felhíva a figyelmet arra, hogy az nem szól a romániai zsidóüldözésről és a besszarábiai és macedóniai románok helyzetéről. Kijelenti, hogy ő maga a "magyarokkal tart", de nem mint a "magyar sovinizmus által fizetett proletár", amint az Slavici és a román sajtó állítják.

Veress Endre néhány évvel később ezt írja a folyóiratról: "Örömmel üdvözölhetjük Moldován tanár úr valóságos kultúrmissziót teljesítő folyóiratát, kívánva, hogy minél nagyobb elterjedésnek örvendhessen." (Erdélyi Muzeum 1894, 179). Valóban az Ungaria új feladatokat vállalt, a kívánság jogos, mert, amint a szerkesztői üzenetekből tudjuk, általános támadás indult ellene, s példányszáma alacsony maradt.

A 2. füzet vezércikke Mi és a románok (Noi şi Rumânii, később Românii-re javítja); ebben elmondja, hogy Andrássy Gyula a berlini kongresszuson támogatta a független román állam létrejöttét, s a Monarchiának érdeke ezen ország fejlődése. Értelmetlennek tartja, hogy a román sajtó nem a belső romániai problémákkal foglalkozik, hanem a magyarországi románok nevében a magyar politikát támadja. A Mi korunk címmel T. Maiorescu híres megállapítására hivatkozva, aki a "forma fără fond", tehát a tartalom és a forma kiáltó ellentétének tételét alkalmazta a román fejlődésre, maga ugyanezt látja megismétlődni. Ebben a füzetben is közöl fordításokat Jósikától, Eötvöstől és Keménytől.

A 3. füzetben közli Putnoky Miklós cikkét az Etymologicum magnum Romaniae-ről, kiadja egy balázsfalvi lap cikkét Eminescuról és Csiky darabjának egy románra fordított részletét. A 4. füzetben üdvözli az 1892-es esztendőt, keményen bírálja a Tribunát és ismét hitet tesz a román-magyar együttműködés mellett. Kiadja Petz Gedeon tanulmányát a magyar-hun rokonságról. Elítéli a Tribunát, amely Hunfalvyt és Wenzelt (akinek az előző számban közölte a cikkét) "a román nép egysége" ellenségének tartja.

A 7. füzet A románok egységéről szól (itt már a Românilor kifejezést használja), és támadja Papiu Ilarian 1861-ben Cuza fejedelemhez írt memorandumát, amely szembeszállt a magyar emigráció törekvéseivel, a románok nemzeti egységét a magyarság ellenében ajánlotta megteremteni.

A 8. füzetben az 1892. évi híres román Memorandum körüli vitákról szól, és azt akarja bebizonyítani, hogy ennek szerkesztői a magyar politikával szembenállnak, és valójában nem képviselik magát a román népet. Cikket közöl egy A. V. szignójú szerzőtől a román nyelv és nemzet funkciójáról. Ő maga cikksorozatot ír a reformáció hatásáról az erdélyi románságra, amelyben kimutatja ennek jelentőségét a román nyelv és helyesírás kialakulására.

A 9. füzetben Ferenc József koronázásának negyedszázados évfordulóját ünnepli. Szól a Memorandum bécsi bemutatásáról, meglehetősen ironikusan. Az történt, hogy 1892 májusában román küldöttség ment Bécsbe, hogy a császárnak átadják a sérelmeket felsoroló Memorandumot. A császár azonban nem fogadta el az iratot, s a magyar miniszterelnöknek küldte meg. Moldován a Comedie fćră bani (Értéktelen komédia) címen ismerteti a kirándulást, s közben válaszol egy olyan román cikkre, amely őt a román nép "Judásának" nevezi. A 10. füzetben előadja saját életrajzát, és a román ifjúsághoz fordul, hogy ne politizáljon, hanem tanuljon.

Az 1892-es évfolyamban megjelenő 1. és 2. füzet bevezetőjében elégedetten emlékezik meg az Ungaria elmúlt évéről. Cikket közöl a székely és a román rovásírásról, kimutatva a különbségeket. Itt közli folytatólagosan a Protest című iratot, amelyben fia, Ştefan Moldovan és Mihai Bodiu tiltakoznak a Popovici által kiadott Replika ellen. Azt állítják, hogy kolozsvári és budapesti román hallgatók nem vettek részt annak fogalmazásában. Kijelentik: "Európában nincs olyan állam, amelyben nagyobb szabadság lenne, mint Magyarországon, de nincs Európában egyetlen állam sem, amelyben a polgári szabadságjogokkal olyan mértékben visszaélnének, mint itt." (Eur?pa n'are un singur stat in care sć domnească o mai mare libertate ca în Ungaria, dar nici un stat din Europa nu abusează de libertatea ce tătănească ca la noi. 1-2. füzet, 22.)

Az erdélyi román hallgatók jórészt Moldován Válaszára hivatkozva utasítják vissza a Replika nézeteit, kijelentve, hogy a magyarországi románok körében nincs magyargyűlölet, és a magyar kormány támogatja a szomszédos Romániát. Moldován ismét támadja a romániai sajtót, mert "árulónak" és "sarlatánnak" nevezi őt. Elmondja, hogy Rácz János, aki egy előző számban Csokonairól írt cikket, az ő támogatását élvezte, most pedig átállt, hogy pénzt kapjon a Tribunától. A Memorandum nyomán szembefordul V. Lucaciu tevékenységével, akit sovén nacionalistának és rossz papnak tart. Közli Mikszáth novelláját, fordításban Petőfi és Tompa egyes verseit. Megjelenteti V. Rebrean cikkét a román népi gyógyászatról, és közli népdalait. (Ezt megteszi később is.)

A 4. füzet bevezető cikke ismerteti a magyar szabadságharc céljait és a román-magyar ellentéteket. Kifogásolja, hogy az erdélyi ellenzék nem ad politikai programot a románság számára, Erdély elszakadását sem meri megfogalmazni, pedig ez a célja. Igyekszik jó kapcsolatokat kialakítani a romániai zsidósággal, s ezzel magyarázható, hogy kiadja R. Şăineanu tanulmányát a román filológiáról, tudva, hogy a szerzőnek nem adták meg a román állampolgárságot. Az 5. füzetben ismerteti Károly román király nyilatkozatát Románia részvételéről a nemzetközi életben, de kifogásolja, hogy egy szót sem szólt a Liga magyarellenes politikájáról.

A 6. füzet A nép és az apostolok címen kigúnyolja azokat a román értelmiségieket, akik magukat a "nép apostolainak" tartják. A 8. füzetben elítéli a múlt mértéktelen dicsőítését, s megemlíti a hajdani Petru Maior esetét, aki azt állította, hogy Trajanus császár már románul beszélt. Ezt a túldicsőítést teszik ma Nagy István és Vitéz Mihály vajdákkal kapcsolatban is, holott a jelennel kellene foglalkozni. A kolozsvári egyetem magyar tanáraival jó kapcsolatokat alakít ki. Ebben a számban közli Szádeczky Lajos cikkét a fogarasi emlékekről vagy Ferenczi Zoltánét a kolozsvári magyar színházról. A 9-es és 10-es füzetben tiltakozik a magyarországi nemzetiségek külön politikai értekezlete ellen. Folytatólagosan közli Szinnyei József cikkeit a román nyelvből átvett magyar szavakról, Gyulai Pál novelláját, A régi udvarház utolsó gazdáját.

1893 márciusában jelenteti meg a 11. füzetet, amelynek vezető cikke: A románok és a magyarok liberalizmusa (Liberalismul Românilor şi al Ungurilor), amelyben azt fejtegeti, hogy Magyarországon érvényesül a liberalizmus, Romániában viszont nem, s példaként az ottani zsidóüldözést említi. A 12. füzetben a román könyvnyomtatásról szól és külön is azokról a román újságírókról, akiket jogosan a magyar bíróságok elítéltek. A 13. és a 14. füzetben közli Lukács Béla cikkét a millenniumról, szól a Széchenyi-alapítvány és Trefort segítségéről a román iskoláknak. Megjelenteti Beöthy Zsolt cikkét Széchenyiről és a magyar költészetről. Ismét szól a romániai zsidók üldözéséről, a Liga politikai tevékenységéről és Gr. T. Brătianu haláláról. Foglalkozik a katolikus és az ortodox egyház ellentéteivel.

A 15. és 16. füzetben Floria Bozgan, karánsebesi ügyvédnő kifogásolja, hogy a román sajtó csak a magyarokat támadja, miért nem teszi ezt a németekkel? Egy aláírás nélküli cikk foglalkozik a beszterce-aszódi tanítók helyzetével. Romániai zsidó beadványokat közöl. Megemlékezik röviden Bariţiu haláláról, de csak a fontosabb adatokat közli. A már említett Bozgan lefordítja a Kossuth-nótát. Moldován ismét támadja a romániai sajtót, és idézi a Dacia című lapot, amely őt újból "renegátnak" tartja.

A 17-18. füzet a következő címmel indul: Kulturegyletul şi Liga culturală, s azt bizonyítja, hogy a magyar szervezet kultúrával, a román viszont politikával foglalkozik. Itt kapcsolódik be az Ungaria munkájába Márki Sándor, aki a szerzővel baráti viszonyba kerül (amint azt az MTA kézirattárában levő levelezés bizonyítja). Közli a középkori Magyarországról szóló cikkét. A 19-20. számban Alexandru Mocsonyi román nagybirtokoshoz szól, aki igyekszik mérsékelt középutas álláspontot elfoglalni. Moldován arra biztatja, hogy nyíltan foglaljon állást az együttműködés mellett. Ratiu házát a tüntetők megrongálták, a folyóirat erről megemlékezik, de kisebbíti a kárt. Megkezdi a Politikai szédelgések (Ameţeli politice) című cikksorozatát, amelyben a románokkal szemben a magyar nemzeti álláspontot védelmezi.

Az 1893-as évet az 1-2. számban a magyarországi román patriotizmusról szól, és ismét elítéli a Liga magyarellenességét. Kijelenti: "a románság és a magyar állam fejlődése nem lehetnek ellentétes eszmék". (Românismul şi inflorirea statului unguresc nu pot fi idei contrare. 2. füzet, 2.) Folytatólagosan közli Jeszenszky Sándornak a Replika-perben elmondott híres vádbeszédét, s ezzel persze újabb támadásokat vált ki. Támadja a Tribunát, Raţiut és V. A. Urechet, a Liga elnökét mint olyan ellenségeit, akik őt "renegátnak" tartják.

A 3-4. füzetben a fő téma a román sajtó magyarellenessége, s ezzel kapcsolatban fenntartásai vannak a magyar liberalizmussal szemben. Az 5-6. füzetben a már említett karánsebesi ügyvédnő, Bozgan a magyarok és a nemzetiségek közti ellentétekkel foglalkozik és a kiegyezést javasolja. A 7-8. füzetben a vezércikk: Magyarok és románok, melynek programatikus alaptétele: "A haza magyar, a nemzetiség román." (Patria-i maghiară, naţionalitatea e română, 7-8. füzet, 139). Márki most már nem a magyar középkorra, hanem a Horea-felkeléssel foglalkozik, Pór Antal az erdélyi vajdákról ír a XIV. századig. A postában Moldován válaszol Delavrancea magyarellenes megjegyzéseire a hazai románsággal kapcsolatban, és védi álláspontját.

A 9-10. füzetben az eddig fordítóként ismert A. Pituc kifogásolja, hogy a romániai sajtó és a Liga nem foglalkozik a többi országban élő románsággal. Moldován Ungro-mania in România (Magyar-mánia Romániában) címen elítéli Slavici-ot, aki őt és a román nyelv magyar elemeit bemutató Alexit leckézteti. A 11-12. füzetben A magyar államnyelv című cikkében kijelenti, hogy minden államnak van hivatalos nyelve, Magyarországon ez a magyar, de az nem jelenti a nemzetiségi nyelvek háttérbe szorítását, és tiltakozik a románság asszimilációja ellen. I. Barbu az 1848-ban Magyarországra menekült havasalföldi értelmiségiek leveleit közli a liberalizmusról és a magyarokkal való megegyezésről. Tenax néven megjelentet egy "fontos" szöveget Szamosújvárról, amely elfogadja Moldován nézeteit és tiltakozik a román sajtóban őt ért "renegát" jelző ellen.

A lap megemlékezik Kossuth haláláról, akit "nagy embernek" tart, és román fordításban közli a Kossuth-nótát. A 13-14. füzetben Mi szabad nép vagyunk címen Moldován kifogásolja, hogy a román sajtó nem emlékezett meg Kossuth haláláról.

A nacionalista Tribuna és a Foaia Poporului téziseivel szemben állítja, hogy a magyarországi románság nem elnyomott, hanem szabad. Vitatkozik Ioan Atanesias cikkével, amelyet közöl és bírál, megállapítva, hogy a magyar állam kétezer román iskolát tart fenn, és a román egyházaknak évente kétszázezer forint támogatást nyújt. Megjegyzi: "Nagy meggyőződéssel beszélnek a magyarosításról több mint 30 éve, de egész Magyarországon nem lehet találni egy elmagyarosított románt sem." (Se vorbeşte despre maghiarizare cu forţă de 30 de ani şi în toată Ungaria nu aş află incă un rumânaş maghiarizat. 13-14. füzet, 293.) A szerkesztő vitatkozik N. Xenopopollal a kolozsvári Memorandum-perről és V. Lucaciu "mártíromságáról". A 15-16. füzetben N. Almăşan elmondja: azok az egyszerű románok, akik a Memorandum-per idején Kolozsvárra jöttek, nem tudták, hogy miért tették, és az egészet "komédiának" tartja. Wertner Móric, aki az előző számban vitatkozott Pór Antallal, most az Árpád-házi uralkodók és a szerbek kapcsolatairól ír. Szamosi János cikket közöl egy görög álmoskönyvről. Petuc Petőfi-verseket fordít, és a lap ismét megemlékezik Kossuth Lajosról. A 17-18. füzetben Bozgan a nemzetiségi megbékélést hirdeti, és szembeszáll azzal a nézettel, hogy Erdélynek a monarchián belül önállóságot kellene adni. Moldován a Memorandum-perről írva a magyarországi románok gazdasági és kulturális feladatairól beszél.

A 19-20. füzetben elítéli a tribunistákat, dicsőíti Kossuthot és a magyar Függetlenségi Pártot. Bekapcsolódik a lap munkájába Asbóth Oszkár egy cikk-sorozattal a szláv népek történetéről. Moldován közli A. Bohăţel 1843-as cikkét, amely az Erdélyi Híradóban jelent meg, és amely kitart a Magyarországhoz való tartozás mellett. Ugyanakkor hangsúlyozza a románság sajátos jogait. Ezt a szerkesztő példának tekinti a mai magyarországi románság számára is. Moldován tartózkodással szól a Memorandum-perről, és túlzottnak tartja az ítéleteket. (Lucăciu-ot öt, Raţiut két évre ítélték, másokat kisebb és nagyobb büntetésekre.)

1895 januárjától az Ungaria megjelentetett egy magyar mellékletet is Magyar-román szemle címen. Ez utóbbiban főleg olyan cikkeket találunk, amelyek előbb már a román lapban megjelentek. Az Erdélyi Muzeum megemlékezik erről: "A románok jelesebb írásműveit, a népszellem termékeit, szokásait stb. magyar nyelven és magyar szellemben fogja ismertetni." (Erdélyi Muzeum 1895, 106.) A továbbiakban csak a románul kiadott füzeteket ismertetem, a megváltozott számozást figyelembe véve.

Az 1895-ös első három füzetet a Széchényi Könyvtárban nem találtam. A 4. füzetben Moldován arról vitatkozik, hogy mócok-e a székelyek, és arra az eredményre jut, hogy ez nem igaz. A lap bemutatja a Feszty-körképet, Herczeg egyik novelláját, Bajza egyik versét.

Az 5-6. számban folytatja nyílt levelét Ureche-hez, aki nemcsak a Liga, hanem a Román Tudományos Akadémia elnöke is. Kifogásolja, hogy mint ilyen az Akadémia a Liga befolyására magyarellenes nyilatkozatokat közöl. Helyteleníti történeti felfogását és megállapítja, hogy Hunyadi János román volt, de a magyar állam mellé állt, és mégsem tartja senki sem "renegátnak". Kifejti, hogy a magyar liberalizmus hozzájárul a román nyelv és kultúra fejlődéséhez, de nem ez a helyzet Besszarábiában, amiről viszont a román sajtó meg sem emlékezik. A 8. füzetben a Román Tudományos Akadémia által publikált Voci latine című kiadványt támadja magyarellenessége miatt. A 9. füzetben a román történészt idézi, aki "jó jelnek" tartja, hogy Besszarábiában megengedik a román könyvek olvasását, és hogy Macedóniában román iskola létesül. Rámutat arra, hogy Magyarországon 3700 román iskola működik, több mint Romániában, hogy mindenütt román tanítók és a román egyházak papjai működnek, és román könyvek és lapok jelennek meg. Ureche-nek mint egyetemi tanárnak az volna a feladata, hogy "a hallgatókat a tanulásra és ne a politizálásra oktassa", és ne támogasson olyan rendezvényeket, mint amilyenre Constanţában sor került, ahol az egyetemi hallgatók küldöttei magyarellenes beszédeket mondtak, s ezt üdvözölte a király és a miniszterelnök is.

Egyébként a 6. füzet dokumentumokat közöl a romániai zsidók üldözéséről. Itt publikálja A. Pituc fordításában Petőfi Nemzeti dalát. A 7.-ben Mindent a nemzetért (Totul pentru naţiune) címen kigúnyolja Raţiut és Lucaciu-t, akiket a román sajtó "mártíroknak" kezel, ők viszont jól élnek a váci és a szegedi államfogházakban. Egy Patriotul álnéven jelentkező szerző cikkében foglalkozik a hazai román tanítók problémáival. Itt adja közre ugyancsak Pituc fordításában Petőfi Minek nevezzelek? című versét.

A 10. füzetben A megkegyelmezett memorandisták címen hírt ad arról, hogy Ferenc József megkegyelmezett a Memorandum elítéltjeinek, amivel ő egyetért, de felhívja a figyelmet, hogy ezek az emberek milyen károkat okoztak a magyarországi románoknak.

Ebben a füzetben kezdi el Koncz József Csokonai Batracomymachia című költeménye verses fordításának kiadását és Pituc fordításában Petőfi A magyarok istenét jelenteti meg. A 10-11-12-13. számban cikket közöl a magyar Millenniumról, I. C. Popét a magyar irodalomról és a román folklórról.

A memorandisták megkegyelmezése után Moldován nem folytatja harcát a román sajtó ellen, a magyarországi románok helyzetét és a magyar történelem és irodalom kérdéseit ismerteti. A változás összhangban van a magyar kormány álláspontjával.

1896. 1. füzetében kifejti, hogy a hazai románság "békében és testvériségben kíván élni a magyarokkal" (a trăi în tignă şi fraternitate cu Ungurii, 5.), s erre figyelmeztet az ezerév is. Megjelenteti A. Constantius bukaresti szerző cikkét a román sajtó magyarellenességéről, de ez az utolsó ebben a témában. A 2. füzetben a Rómában tartózkodó Gh. Alexi cikkét közli a románokról az olasz irodalomban. Új jelenség, hogy a klasszikus fordítások után kiadja Bródy egyik novelláját. A 3. füzetben Szádeczky az erdélyiek 200-300 évvel ezelőtti életmódjáról szól. Pop ismerteti Vörösmartyt mint epikust. A 4. szám a Millenniumról ad tájékoztatást sok magyar cikkben, és közli Jókai e témáról szóló szövegét. Az 5. füzetben a budapesti kiállításokról, az Akadémia ünnepségéről és a külföldi megemlékezésekről ad ismertetést. A 6.-ban Pop ír a Millenniumról, közreadja Jókainak a Petőfi Társaságban elmondott beszédét A költő joga címmel. A 7. és következő füzetekben magyar szerzők az új magyar állam különböző tevékenységeit ismertetik. Itt jelenik meg Beksics Gusztáv folytatólagosan közölt tanulmánya az asszimilációról. Közli Hermann Ottó cikkét a magyar néprajzról. A 8. füzetben elsősorban néprajzi írásokat ad közre. A 10.-ben Pop a magyar hírlapirodalomról ad ismertetést.

Az 1897-es évfolyam 1. füzete magyar cikkeket közöl a dévai románokról, Zichy utazásáról, Vörösmartyról (Beöthytől), megemlékezik Grigore Silasi egyetemi tanár haláláról, viszont nem ír politikai-szakmai múltjáról. A 2. füzet közli fordításban a Szép Ilonkát (Pop). Egy magyar szerző tollából közöl cikket az erdélyi románok kulturális helyzetéről, Réthy László szól a román nyelv balkáni kifejlődéséről. A 3. füzetben G. H. Serb a román egyházakról, A. C. Bob Mikes Kelemenről ír, a 4. füzetben Marczali a magyarok őshazájáról, Pop pedig Mátyásról a népköltészetben. Az 5. füzetben a jogi szakértő, A. Turcu szól arról, miként lehet valaki román állampolgár. Bayer József a magyar színházról, Hajnik Imre a Tripartitumról ír, és közlik Jókai naplójának egy részletét. A 6. füzetben Beöthy ír Jókairól és a regényről, Pop a székely szokásokról. A 7. füzetben Márki Sándor Árpádot mutatja be, Nagy Ernő a magyar nemességet, Lyka Károly Petőfit, a 8. füzetben Tagányi Károly a magyar megyék kialakulását. Megjelenik egy Bródy-novella és egy Jókai-jegyzet Mátyás királyról. A 9. füzetben Felméri Sándor a család problémáiról beszél, Káldy Gyula a magyar táncokról, Marczali a magyar folklorisztikát mutatja be, Erődi Béla a Héttornyot. A 10.-ben egy Dan nevű szerző a voronyezsi kísértetekről, Nagy Géza a magyar viseletről, Dedek a történeti legendákról ad ismertetést, és emellett román népdalokat közöl (az előző számokban is).

Az 1898-as év 1. füzetében folytatja Alexiu Viciu cikkét a román nyelvről, s kiadja népdalközleményét. Közöl egy Jókai-novellát és Szadeczky egyik cikkét. A 2. számban Dan.-nak a voronyezsi kódexről szóló beszámolóját adja ki. A 3. számban megjelenteti Ballagi Aladár cikkét a bécsi magyar testőrségről, Hankó Vilmosét a székelyek eredetéről, egy Jókai- és egy Gyalui Farkas-novellát. A 4. füzet közreadja Négyessy László cikkét Aranyról, a költőről, megjelentet egy Jókai-novellát, egy írást a magyar koronáról és román népdalokról. Az 5. füzetben Négyessy cikkét Madáchról és Az ember tragédiájáról és Szily-ét a Magyar Tudományos Akadémiáról. A 6. füzetben Marczali cikkét a XVIII. századi magyar történetírásról, T. Cipariu "elveiről" név nélkül és román szerzők néprajzi írásait a románok házáról és viseletéről. A 7. füzetben Erzsébet királyné haláláról emlékezik meg, kiadja Zichy Antal Széchenyiről mint íróról és I. C. Pop a mohácsi csatáról szóló cikkeit. A 8. füzetben Marczali ír cikket Széchenyiről és Deákról, kiad egy Jókai-novellát, Szabolcska és Endrődi verseket és A. Viciu néprajzi cikkét. A 9-10. füzetben Szécsy Károly a magyar líráról szól. Megjelenteti Petőfi János vitézét, és emlékeket közöl Erzsébet királynéról. Itt jelenti be a lap megszűnését.

Az Ungaria 1896-ig szűnni nem akaró polémiát folytat a romániai sajtóval és a magyarországi Tribunával. Szerinte a magyar liberalizmus keretei között a románság szabadon fejlődhet, megtarthatja nyelvét és kultúráját, de ez megköveteli a magyarokkal való együttműködést. Ez az álláspont kiváltotta a magyarországi romániai radikálisok és a romániai sajtó haragját, amelyek őt sokadszor "renegátnak" kiáltották ki. A memorandisták megkegyelmezése után már nem vitatkozik az ellenfeleivel, viszont folytatja a hazai románságról és a magyar irodalmi, néprajzi, történeti cikkek román nyelvű kiadását. A történeti tanulmányok szembenállnak a román historiográfiával, vitatják a nemzeti nyelv dáciai megjelenéseit, és a két nép szükséges együttműködésére hívják fel a figyelmet. A dáciai eredet és a románság magyarok általi elnyomása a román értelmiségiek számára elvitathatatlan volt, s ez még inkább Moldován ellen hangolja a román közvéleményt. Munkájában segítséget nyújtanak A. Pituc, I. C. Pop mint fordítók, L. Bozgan mint cikkíró, L. Rebrean és A. Viciu mint néprajzosok és néhány romániai szerző is. A vele szembenálló román értelmiségiek távol tartják magukat lapjától. 1895-től "magyar szemlét" jelentet meg, amelyben közread már kiadott román és lefordított magyar tanulmányokat, román verseket és novellákat, köztük az általa sokat támadott Slavici-tól vagy a román királynőtől, Carmen Sylvától is.

Nagy kihagyás után, 1907. október 12-től 1909. december 31-ig megindít most már nem egy folyóiratot, hanem egy napilapot, ugyancsak Ungaria címen. Az első számban egy román és magyar nyelvű beköszöntőt közöl. A román cikkben a következőket írja: "A magyar szabadságjogok táplálták románságukat, amellyel ma büszkélkedünk." (Libertăţile ungureşti ne au nutrit românismul, cu care astăzi ne mîndrim.) A magyarországi románság e liberalizmus jegyében nyelvében, kultúrájában és szokásaiban jelentősen fejlődött. Románia ügyeibe a lap nem kíván beavatkozni, de azt várja a romániai sajtótól is, hogy ugyanezt tegye a magyarországi románok esetében. A magyar cikkben kifogásolja, hogy "a hazai fajok" sajtója "nem a magyar kormány", hanem "a magyar faj, a magyar nemzet ellen" uszít. Ő maga "az erős magyar nemzet híve", s a nemzetiségek és a magyarság közti együttműködést kívánja szolgálni.

Az újság képet ad a korabeli magyar helyzetről, főleg politikailag. Helyesli a magyar kormányok politikáját, így például Apponyi iskolai törvényét, ha fenntartásokkal is. Élesen szocialistaellenes, és kifogásolja, hogy a nemzetiségi képviselők együttműködnek velük. Ismerteti a magyarországi románok politikai (most már van a parlamentben román párt is), gazdasági, kulturális és egyházi körülményeit. Szembeszáll a Tribuna politikájával, és bírálja Iorga, Goga vagy a most már Romániában élő Slavici nézeteit. Az első számokban magyar novellákat, verseket közöl, és ismertetést ad magyar írókról, ezt később abbahagyja.

Mi késztette arra, hogy a lapot megszüntesse? Ezt nem tudjuk, de feltételezzük, hogy az alacsony példányszám és a pénzhiány.

1918-ban a Magyar Tudományos Akadémia publicisztikai tevékenységéért odaítéli neki a Bródy-díjat. A háború alatt megjelent írásait méltatják (Şaguna András, Az orosz kéz Romániában, I. Károly király s a román nemzetideál, Budapesti Szemle, 1918. október, november, december), de az értékelések kiterjednek egész munkásságára is. "Moldován Gergely - írja a jelentés -, a magyar nemzet s a román nép iránt egyenlően érzett szeretettel kezdte meg írói pályáját." (Akadémiai Értesító, 1918. 233.) A piaristáknál tanult, 21 évesen már publikált a Fővárosi Lapokban, s ezért Vulcan a Familiában elítélte. Írt a Magyar Polgárba, a Honba, az Ungariába. Itt 1895 szeptemberében szólt többek közt a memorandisták kegyelméről. Felsorolja azokat a kiadványokat, amelyekben a román sajtóval vitákat folytatott és a hazai románság egészéről szóló könyvét.

A Budapesti Hírlap 1912. 87, 90. számában idézi egyik szövegét, amelyben a magyar nemzeti állam mellett és népe érdekében szót emelt. "Intelmei, tanácsai egy emberöltőn keresztül Romániában a hazai román véreihez annyi bátorsággal, kitartással, önmegtagadással, a fejére hányt szitkoknak, az árulás vádjának férfias tűrésével, egyben nagy publicisztikai készséggel intézett, fényesen beváltak." (Uo. 230.) A jelentés szerint Moldován hű maradt "a nemzeteknek és az államoknak összemberiségi érdekek parancsolta ily viszonyából levonható álláspontjához" (uo. 237.), amely megkívánja, hogy a kis nemzetek egy nagy nemzet mellett éljenek. Nem hódolt be az olasz Mancini nézeteinek, és nem követte magyarellenességben a román intelligenciát. Úgy vélik, hogy Moldován törekvései 1918-ban "beváltak", tudniillik a háborúban részt vett, Romániát ekkor elfoglalták a német és osztrák-magyar csapatok. Felmerül a kérdés, miért ítélik oda neki a Bródy-díjat? A válasz a következő: "az ő személyének kitüntetésével és publicista-működésének elismerésével nem kell tartania, hogy bármi tekintetben is ún. "politikai szempont befolyásolta" a résztvevőket. (Uo. 235.) Az Akadémia nem pártpolitikát szolgál, hanem a "nemzeti létet" védi, s Széchenyire hivatkozva "az emberiség földicsőítését" szolgálja. A jelentés végén külön dicsérik Moldován szép erdélyi magyar nyelvét. Az aláírók a következők: Concha Győző, Angyal Dávid, Balogh Jenő, Beöthy Zsolt rendes tagok és Bleyer Jakab levelező tag. A nagygyűlés a jelentést elfogadta, és Moldován a díjat átvehette.

Moldován Concha Győzőnek megköszöni a jutalmat: "Hiába öntöttem egész tudásomat, lelkesedésemet, nemzetszeretetemet írásaimba, - mindez eltemetve maradt volna, ha nem akadt volna műértő szem és megértő szív, amely mindazt, amit írásaimba belefektettem, meglássa és méltányolni is tudja." (Concha Győzőnek, 1918. május 4., MTA Levéltár, 4811. - 470.) Ugyancsak hozzá írja május 12-én: "Lehető, hogy fogyatékosságaim eltüntetheti a magyar nemzeti államhoz való tántoríthatatlan hűség s a rajongás egy eszméért, hogy a nemzet a népek összefogásával nagy legyen." (Concha Győzőnek, uo. 4811. - 471.)

1928. május 8-án Kolozsvárról ír neki, elmondva, hogy 81 éves, és "a nyugdíjból nem fényesen, de okosan meg lehet élni." (Uo. 4811-472.)