On the border of past and future - in the middle of Europe. Reflections about the new book of Béla Pomogáts

Béla Pomogáts is writing a practical cultural history (and not for the first time) in his essay-volume "On the border of past and future - in the middle of Europe". He is doing this by raising questions like: why our neighbours continually refused the possibilities of common solutions, the federating, confederating and regional structures; and why it is only the Hungarians who are still interested in problems of regional integration.

Vannak a magyar eszmetörténetben érinthetetlennek tűnő nagy ráolvasások, keletkezésük idején valóságos, mára azonban idejétmúlt nagy látomások, amelyek az idő előrehaladtával részigazságokká, esetenként anakronizmusokká váltak, s néhányat pedig a 20. század egyszerűen zárójelbe tett. Ha a kegyelet túlcsordul bennünk, könnyen ilyen felemás igazságokból festhetjük meg jövőképeinket, s nem győzünk csodálkozni, ha elmarad a tetszésnyilvánítás. A nyelvében él a nemzet premisszát például a Szózat "itt élned vagy halnod kell"-jével együtt magyar nyelvemlékeikben egy-két családi szóra zsugorodó amerikás magyarok és másodnyelv-domináns határon túli magyarok közt aligha lehet zsinórmértékként megszabni.

Vannak olyan eszmetörténetivé vált toposzok, amelyek vitathatók ugyan, de még sokáig tűnődésre, önvizsgálatra késztetnek majd bennünket. Ady kompország-metaforája a század elején kétségkívül valóságos metaforája volt a kelet-nyugat közt veszteglő 63 vármegyés Magyarországnak, s mostani állapotunkban is érzünk valamilyen két part közöttiséget. Az ország azonban sem akkor, sem ma nem igazán komp, hiszen egy helyben marad, s elmozdulásai sem feltétlenül az egyik vagy a másik parthoz mérten mérhetők, kivált ha maguk a partfalak is be-beomlanak. Nem arról van-e szó inkább, hogy adottságainkat, készségeinket kell, kellene okosan felhasználni ahhoz, hogy a változatlan távolságban és szomszédságban lévő nyugati parthoz érezzük magunkat közelebbinek, ne pedig a másikhoz. A kelethez, amelynek szeretünk népe lenni, s magunkat a keletről érkező fényben látni. S persze vonzásában maradunk még sokáig a kiszámíthatatlan és brutális keletnek, a rejtélyes és bölcs keletnek, amely legalább ugyanolyan sok jelentésű, mint a nyugat. Van, akiknek a suméros-kackiás, táltosos jurtavilág imponál, és csábító alternatívának tűnhet fel a globalizmus démonaival szemben, mások egyszerűen az elvágyódás metaforájának tekintik. (A magunkkal szembeni méltányosság jegyében említsük meg azt az eszmetörténeti vonulatot, amely a nemzetkarakterológia mélyrétegeit feltárandó fordult a keleti eredet felé. - A szerk.)

Pomogáts Béla szerint a magyarság ezeréves múltja és reményteljes jövője egyaránt Európa, s azon belül az a szellemi hatásokkal, kulturális teljesítményekkel, történelmi közösségélményekkel kijelölhető virtuális és valóságos Közép-Európa, amelyet a könyv alcíme jelez. Az elmúlt évtizedben készült tanulmányok szerzőjét nem szokás a fundamentalista regionalisták közé sorolni, pedig a szövegeket most így együtt végigolvasva lenyűgözően következetes. A legkorábbi, 1992-es keltezésű, Dunántúliság és regionalizmus című írásban a regionalizmust az európai történelem legnagyobb történeti hagyományokra visszatekintő rendező elveként említi. Az ebben az évben napvilágot látott Románia: útvesztő vagy útirány című tanulmányában is az egészséges regionalizmus kibontakozásában jelöli meg a 20. század végi Románia belső megújulásának leginkább reményteljes alternatíváját.

Milyen történeti matériából, milyen szellemi értékekből épül fel Pomogáts Béla kulturális, politikai, művelődéspolitikai regionalizmusa? És milyen célok szolgálatába kívánja a szerző állítani ennek a kétségkívül nagyhatású szellemi-politikai mozgalomnak az eszköztárát?

A történelmi háttér a magyar művelődéstörténeti meghatározottságú Közép-Európa. Ez a magyar Kárpát-Európa, ahol az ezeréves magyar államiság a maga nyolcszáz éven keresztül fenntartott latin nyelvűségével, a szlovák, horvát, rutén nemzetté válás bölcsőjeként, a román nyelv és irodalom felnevelőjeként, a dunai sváb és az erdélyi, szepességi szász autonómiák biztosítékaként fungált. Ez az az ország-régió, amely a keleti pogromok elől menekülő zsidóság számára emancipációt és társadalmi felemelkedést, az asszimiláció és a vallási egyenjogúság tömegesen megélhetőnek bizonyult alternatíváját kínálta és biztosította a hosszú 19. században. Az erdélyi vallási toleranciának és az erdélyi három náció együttélés-modelljének hazája, igaz, ez utóbbiba, istenigazából sohasem tudott beleférni a románok egyenrangú negyedik nemzetként való beemelése.

A történeti matériához tartozik a nyolcvan évvel ezelőtti felbomlás, s annak nyomában a kisállami nyomorúság stációinak tapasztalati anyaga. Bibó István szellemi öröksége.

A feldolgozatlan történelem: közös értékeink közössége, nemzeti históriáink hasonlósága és szétfejlődése, azonos és ellentétes érdekeink, sorsközösségünk és konfliktusaink. Köztük a 20. századi korszakváltások ütközései, kijutott mind a kettőből - korszakváltásokból és konfliktusokból is - éppen elég.

A közép-európai régió szellemi forrásvidékét, értékteremtő aranyalmafáját a szerző valahol a kulturális, etnikai sokszínűség üveghegyein innen, a nemzeti tolerancia és a reális, hatékony kisebbségvédelem fenyvesei alatt, az autonómiák földjén jelöli ki. Itt is részben a történelmi pozitívumok felsorolásával, az elmulasztott és meghiúsult kiegyezések, az elsikkasztott megbékülések, történelmi korrekciók felmutatásával. Másrészt pedig az optimális modellek kidolgozásával és feldolgozásával, az optimális magyar művelődéspolitikai és külpolitikai szerepvállalás kijelölésével.

Szomorú a 20. század magyar mérlege: nemzetállami tömeggyilkosságok, etnokratikus önkényeskedések, genocídiumok és etnocídiumok, milliós nagyságrendű migrációs és asszimilációs veszteségek. A kommunizmus négy évtizede alatt a kétségbevonhatatlan közoktatási részsikerek mellett a társadalmi erkölcs világának, a kulturális értékteremtés autonómiájának tudatos leépítése, a tulajdonjog alapján álló emberi-közösségi rend feldúlása túl nagy ár volt egy tetszetős világmegváltás víziójáért. Egy fontos, az európai fejlődésben lényeges szerepet játszó régió vált ketté a Lajta és az Elba mentén, egy régió került Európa közepén a történelem peremére.

Tíz évvel az újrakezdés után érdemes szembesülnünk Pomogáts Béla történeti oknyomozásának, oknyomozó művelődéstörténeti írásainak eredményeivel, kérdőjeleivel. Miért állítottak maguknak az itt élő népek majdnem tudatosan olyan csapdákat, nemzetállami kelepcéket, nacionalista egérfogókat, amelyekbe végül maguk is beleestek, beleszorultak? Miért tolták el maguktól a kínálkozó közös megoldási lehetőségeket, az érdekegyeztetés logikájával mindenki számára előnyöket jelentő föderatív, konföderatív, regionális szerkezeteket? Miért megint elsősorban bennünket, magyar történészeket, értelmiségieket foglalkoztatnak szinte kizáróan a regionális integráció problémái, miért lelkesedünk - önmagunkat szomszédaink szemében megint csak gyanússá téve - olyan elszántan a regionalizmusért, a határokon átnyúló együttműködésért, az eurorégiókért, a határmegnyitásokért, a nemzetközi kisebbségvédelem újraintézményesüléséért?

Kettős stratégiai térben lesz kénytelen a 21. század első évtizedeiben tevékenykedni a magyar külpolitika, szögezi le Pomogáts Béla egy hat évvel ezelőtti írásában, amely a történelem végében reménykedőkkel szemben a korszakváltás nyomán felbukkanó új keletű konfliktusok kezelésének módozatait vette sorba. A szomszéd nemzetekkel való kapcsolattartásunkban a magyar Közép-Európa legfontosabb elemeként a kisebbségi kérdés reális megközelítését, a magyar kisebbségek identitásának védelmét, kultúrájának fejlődését, a magyarság szellemi, kulturális, lelki egységének szolgálatát nevezte meg ebben az írásában. Ugyanakkor a második, az európai stratégiai térben az elsőrendű feladat az ország és a nemzet európai integrációjának előkészítése, véghezvitele, amely természetesen elképzelhetetlen az első stratégiai térben nyújtott hibátlan teljesítménytől.

Van a magyar történelemnek egy velejéig óvatos, csak a világvégét biztosra vevő jól informált olvasata. Majdnem mindig ez az olvasat jár legközelebb a valósághoz, kivált az éppen esedékes holnapi, holnaputáni történések valóságához. Sejtjük persze, sőt tudni is véljük, a legbiztosabb, ha az ember mindenben a rosszat keresi, mert a rossz sokkal nyilvánvalóbban van jelen a történelemben, mint a jó, amelynek a magyar történelemben különben is a bukott emigráció pipafüstös lakószobái, Márvány-tengerre néző balkonjai, turini díszletei jelentik a leggyakoribb előfordulási helyét. Pomogáts Béla tanulmányaiban, esszéiben alighanem tudatosan vállalja a naivitás, a történelmi fejlődésbe vetett hit naivitásának esetleges vádját, mert abból a fajtából való, aki felismeréseit szereti racionális jövőképekbe transzponálni. Még arra is vállalkozik, hogy kiskáté-szerűen összefoglalja a magyar-román megbékélés minimális feltételrendszerét: eszerint a magyar félnek az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt kell tartania, a román félnek pedig Erdély sokszínűségét mindig biztosítania kell. Emellett nem szabad szem elől téveszteni, hogy kizárólag demokratikus közegben van esély a megbékélésre és az európai értékrend meghatározó kell, hogy legyen a megbékélést levezénylő elitek gondolkodásában. Mindehhez az integráció biztosíthatja a szükséges felhajtóerőt. Azt sem szabad azonban Pomogáts Béla szerint elfelejteni, hogy nálunk a kultúra volt mindig is a legeredményesebben művelt terület, ezért a megbékélés előkészítése érdekében a kulturális közeledés ügyét fokozottan támogatni kellene.