Federmayer, Frederik: Pővod, etnická a náboženská štruktúra prešporského patriciátu v 17. storoči. = Historické štúdie, 1999. 40. zv. 177-184. p.

Hogy a történeti múlt szereplői közül ki tartozott a nemességhez, az a királyi donációkból, armálisokból, előnévhasználatból viszonylag könnyen kiderül, hogy ki volt a polgár, arról a városi polgárrá fogadási könyvek, szabaduláslevelek tájékoztatnak, ki pedig jobbágy, az az urbáriumokból és anyakönyvekből állapítható meg. Ezzel szemben nincsenek olyan források, amelyek valakinek a patrícius voltát igazolnák, minthogy ez többé-kevésbé a történészek által kreált kategória, igaz: a maga nemében valós és indokolt.

A társadalmi-gazdasági fejlődésnek köszönhetően a történeti Magyarországon már a 13-14. századtól kezdve léteztek patríciusok. Leginkább a városi tanácsok (szenátusok) tisztségviselőit és tagjait sorolhatjuk a patríciusok közé, ui. őket rendszerint a legtekintélyesebb és leggazdagabb polgár-kereskedő és/vagy iparos-családokból választották meg.

A pozsonyi városi tanács élén a bíró, később a polgármester állt, tagjait - szavazati joggal - tíz szenátor és a városi kapitány, valamint - szavazati jog nélkül - a városi jegyző és a kamarás tette ki. Az iménti funkciókat 1600 és 1699 között - több mint száz családból - összesen 159 személy látta el. A tanácstagok sok családból való származása arról tanúskodik, hogy e patríciusrétegben elköltözés, elszegényedés stb. miatt elég jelentős volt a "fluktuáció". Pozsonyban mindössze két olyan család akadt, amelynek tagjai három évszázadon át (16-18. sz.) folyamatosan szerepeltek ebben a testületben.

Noha Mohács után a törökök terjeszkedése nyomán érkező betelepülők sok északi városban megrendítették a tanácsi funkciókat korábban ellátók helyzetét, minthogy maguk számára is képviseletet kívántak a városi testületben, Pozsonyban ezt a fordulatot egy ideig sikerült elkerülni, s így, a 17. század beköszöntekor sikerült - két magyar patrícius kivételével - német és valószínűleg színtisztán evangélikus kézben megtartani a városi hatalmat.

A származást tekintve ebben a pozsonyi patríciusközegben a nem magyarországi születésű németek voltak enyhe többségben. Ez utóbbiak a német nyelvű országok szinte teljes skáláját képviselték.

Mivel a tanácsi tisztségek életfogytiglan szóltak, az üresedésre általában várni kellett. E folyamat során kivételesen magyar és szlovák szenátorok is bejutottak a tanácsba. Nagyobb számban erre csak az ellenreformáció idején nyílott lehetőség, amikor is a bécsi udvar kezdett nyomást gyakorolni Pozsony városára az egyre több katolikus tisztségviselő megválasztása érdekében. A katolikusoknak 1660-ban sikerült végre enyhe többségbe jutniuk a testületben.

A Wesselényi-összeesküvés leleplezését követően (1672) sokkoló hatású események következtek be a tanács életében, minthogy ekkor leváltották és letartóztatták (részben el is ítélték) az egész testületet, s többnyire katolikus magyar nemesi szenátorokat ültettek a megüresedett helyekre. 1679-re a katolikus magyarok kerültek többségbe. Az időközben katolizált németeknek mindössze három hely jutott, miközben egy-egy szenátor nemzetisége olasz és szlovák volt. A magyar szenátorok az ország legkülönbözőbb megyéiből származtak.

A század 80-as éveinek közepére azonban enyhült az ellenreformációs nyomás, megszűnőben volt az evangélikusok kirekesztése. Következésképpen a pozsonyi városi tanácsban is újból megjelentek és sokasodtak képviselőik.

Lényeges körülmény, hogy a város igazgatásában a hegemóniáért vívott küzdelem nem etnikai, hanem vallási alapú volt. Ezenkívül minél közelebb kerülünk a századvéghez, annál inkább megfigyelhető a nemesi elem térnyerése a városi tanácson belül. A plebejus származásúak - nemesi rangú társaikkal emancipálódni akarván - maguk is törekedtek nemességet szerezni.