Átmeneti stabilitás: Identitáspolitika a volt szovjet Eurázsiában

Suny, Ronald Grigor: Provisional Stabilities. The Politics of Identities in Post-Soviet Eurasia. = International Security, 24. vol. 1999/2000. 3. no. 139-178. p.

A mai tudományosság mindazokat az elméleteket megkérdőjelezi, melyek korábban a nemzet, az etnikai csoportok tanulmányozását meghatározták. Az etnicitás közelről nézve már nem is olyan egységes és összefüggő, hanem töredezett, s kulturális tartalma is vitatott, ellentmondásos. A nemzetet sem tekintik ősi eredetű, szerves entitásnak, hanem viszonylag új jelenségként értékelik, mely átgondolt szellemi és politikai munka terméke. A szerző célja, hogy az eurázsiai szovjet utódállamok kapcsán megvizsgálja az identitások sokféleségét és alakíthatóságát a bel- és külpolitikai gyakorlatban, valamint a nemzet kialakítása szempontjából.

A viszonylag stabil politikai és nemzeti identitások kialakításának problémája a volt szovjet Eurázsia legnagyobb részén most különösen időszerű. Milliók élnek a szovjet időkben megszokott irányadó szemlélet nélkül, a vezetőknek és az államnak pedig kevés elképzelésük van arról, mit is takar a "nemzeti eszme" fogalma. A fő probléma az, hogy a Szovjetunió romjain új államok emelkedtek ki, ám sok esetben világos identitások vagy világos nemzet-fogalmak nélkül. A cikk felveti, hogy mihelyst a nemzeteket és a nacionalizmusokat kevésbé szilárdnak és meghatározottnak kezdjük látni, a politikusok kiértékelhetik, hogy mely nemzet-elképzelések enyhíthetik a problémákat, és melyek állandósíthatják az erőszak jelenlétét. Ha az identitás problémáját komolyan akarjuk venni, az a történelem és a kultúra alapos vizsgálatát igényli, olyan megközelítést, amit hagyományosan a terepkutatással azonosítanak, s melyet gyakran marginális helyzetben lévőnek tekintenek számos társadalomtudományi irányzat kemény, tudományos magvának vezetői. A cikkben alkalmazott módszer induktív és történeti, s megpróbálja a nemzet és identitás új megközelítéseinek elméleti szempontjait és a volt szovjet Eurázsia kulturális és történeti sajátosságainak vizsgálatát egymáshoz közelíteni.

A biztonsággal foglalkozó kutatások legnagyobb része és a nemzetközi kapcsolatok elmélete a valós világnak azon az elképzelésén alapul, amelyben határokkal körülkerített, összefüggő területhez kötődő független államok a nemzetközi anarchia körülményei közt léteznek, és céljuk, hogy biztonságukat és cselekvési szabadságukat növeljék. Röviden: az államnak csak egy identitása van, az önérdekű biztonság-keresőé.

Az identitás azokba a történetekbe ágyazódik, amelyeket egyéni vagy közösségi szinten mesélünk magunkról, s így adunk értelmet létezésünknek, önmagunknak és szerepeinknek. Úgy is lehet az identitásra gondolni, mint egy valós történelmi időben és térben, egy éppen kialakuló gazdaságban, államigazgatásban és kultúrában megformálódó én vagy csoporttudat átmeneti stabilizációjára, azaz valami biztos pontért folytatott folyamatos - de lezáratlan - kutatásra az állandóan változó világban. A nemzeti identitás a politikai azonosulás egy különleges formája: nem is öleli fel az összes népet és közösséget, és nem is létezik kizárólag vagy más versengő identitásoktól elszigetelve. A nemzet nem természetes vagy eleve adott dolog, hanem meg kell dolgozni érte, tanítani kell és belenevelni az emberekbe, főleg az értelmiség, a politikusok és az aktivisták erőfeszítései révén. A modern nemzetek azok a politikai közösségek, melyeket olyan emberek alkotnak, akik hiszik, hogy olyan jellemvonásokban osztoznak (származásban, értékekben, történelmi tapasztalatokban, nyelvben, területen vagy akár egyéb elemekben), amelyek megadják nekik a jogot az önrendelkezéshez. A legfontosabb, hogy a modern nemzetek egy olyan értelmezési univerzumon belül léteznek, mely szerint az államhatalom jogosultságának egyetlen forrása, hogy valamiképp a közösséget jelképezi, és megegyezésen alapul. A nacionalizmus sok jelen példájában az fejeződik ki, hogy minden nemzetnek saját állammal kell rendelkeznie, és minden államon belül egy nemzet kell, hogy legyen. A huszadik század számos konfliktusa pontosan erről az önjelölt nemzetek és a fennálló államok közötti pontatlan megfeleltetésről szól. Az írásbeliséggel, szöveges dokumentumokkal és világosan felismerhető államformákkal rendelkező nemzetek elsőbbséget élveznek a sztyeppéket vándorló nomádok vagy kisebb, írott nyelvvel nem rendelkező közösségekkel szemben. Ám még az olyan régóta fennálló "nemzetek" is, melyeknek évezredekre visszamenő írásos tradícióik vannak, mint pl. az örmények, a grúzok vagy a zsidók, a modern korban újjáteremtették, és következetesebbé tették különféle, változó identitásaikat. Az identitásformálás mint önmeghatározási és a Másik meghatározására irányuló folyamat közvetlenül kötődik a fenyegetettség-érzet kialakulásához.

Oroszország Szovjetunió utáni "identitás-válságát" mind nacionalista, mind demokratikus beállítottságú szerzők úgy értelmezték, mint a történelem "természetes" menetének a bolsevikok általi radikális és kényszerített elterelését. Az "átmenet" rendkívül hirtelen volt, s a szovjet társadalom normáinak és értékeinek a "reform" nevében történő éles elutasításával, s egy olyan rendszer nélküli rendszer megalapításával járt együtt, amely az emberek nagy része számára teljesen ismeretlen volt. A már ismert világtól Oroszország vezetői és a legtöbb értelmiségi egy olyan világ kedvéért fordult el, mely kiszámíthatatlan, melybe a korrupció és bűnözés beleágyazódott, s melyet gazdasági nehézségek, katonai gyengeség terhel és az a nyomasztó érzés, hogy az ország nagyhatalmi pozícióból hirtelen egy sebzett, megalázott és megcsonkított állam szerepébe zuhant. Ebben a helyzetben a "reform" fogalom a "káosz" szinonimájává vált. Az orosz politikai vezetés csakúgy, mint a közvélemény, ugyancsak megosztott annak tekintetében, mi is alkotja az orosz identitást, mint ahogy az is bizonytalan, hol is húzódnak Oroszország határai. Vera Tolz szerint a törvényes orosz államiságnak három összeegyeztethetetlen nézete küzd az elfogadásáért: a konzervatív nacionalisták, a legmilitánsabb kommunisták és az úgynevezett Eurázsia-szimpatizánsok szerint az Orosz államszövetségnek meg kellene kezdenie az unió visszaállítását, s annyi volt szovjet államot visszacsatolni, amennyit csak lehet. A második csoport Oroszországot a forradalom előtti képében mint szláv uniót képzeli el, mely a nagyoroszokon, fehéroroszokon és ukránokon kívül, más, orosz népesség által lakott területeket is visszacsatolna (pl.: Észak-Kazahsztánt). A harmadik elképzelés az orosz anyanyelvűek köztársaságát hozná létre, ide sorolva a különböző orosz diaszpórákat, ám megengedve néhány nem orosz autonóm köztársaságnak, hogy kiváljon az orosz államból. Talán egy negyedik nézet is idesorolható, melyben Oroszország többnemzetiségű államként jelenik meg, amelyben "orosz"-on értik az orosz etnikumúakat és a köztársaság állampolgárait is. Az egyértelmű, széles körben elfogadott nemzeti identitás elképzelésének hiánya vezetett a 90-es években Oroszország külpolitikájának ingadozásaihoz. Ahogy az Egyesült Államok tette a nyugati féltekén, úgy Oroszország is szabályozni kívánta a rendet környezetében, és magának követelte a szerepet, hogy az általa rokon nemzeteknek tartott népek érdekeit védje. Ám Oroszország önjelölt szerepe szinte csak képzeletbeli, s nem egyeztethető össze valós erejével. Már nem lenne képes birodalmat létrehozni, s erre a csecsen konfliktus a legjobb példa. Az ország a század eleji Egyesült Államokhoz hasonlóan megerősíti az állam hatalmát saját területén, megvonja határait, és a szomszédos területeken is fenntartja a rendet, hogy bármilyen vetélytársat megakadályozzon abban, hogy befolyásra tegyen szert az ő érdekszférájában. Ám az az identitás-válság, amellyel az ország küszködik, nem segített abban, hogy a térségben elismertesse vezető szerepét. S bár a NATO terjeszkedése célul tűzte ki sok kelet-európai - s később talán balti - állam csatlakozásának elősegítését, azt világosan kifejezésre juttatta, hogy Oroszország nem felel meg azoknak a követelményeknek, melyekkel a "Nyugathoz" csatlakozhatna.

Eközben Közép-Ázsia déli területe a világ egyik legszabályozatlanabb és legkiszámíthatatlanabb zónája marad. A szerző részletesen megvizsgálja a kaukázusi államok utóbbi évtizedes történelmét, utalva a nemzeti öntudat történelmi kialakulására is: Örményországban az identitás-választás korlátait emeli ki mint jellegzetes vonást. Az örökös szembenálló fél, Azerbajdzsán negatív példaként említődik, s nemcsak a Karabah-i konfliktus kapcsán, hanem általában is, mint ahol képtelenek voltak erős államot létrehozni. Grúzia ellentmondásos helyzetben van, mint ahol a határozott etnikai identitás nem volt elegendő egy erős állam létrehozásához. Említést érdemelnek még a határokon átívelő közép-ázsiai identitások is.

A déli területeken a "piacgazdaság építése" és a "demokráciába való átmenet" eufémizmusok sokkal többet rejtenek el, mint amennyit sejtetnek. A parancsuralmi gazdaság vége szinte mindenhol a vagyon nagymérvű átruházását eredményezte az államtól az új "burzsoáziának", mely a régi rendszer kizsákmányolásából gazdagodott meg. A privatizáció sok esetben az állami és közvagyon kifosztását jelentette, és az ilyen vagyonátvitel jogosságát keserűen megkérdőjelezték mindenütt a volt Szovjetunióban. A szovjet uralom hatékonysága abban, hogy alternatív vezető réteg kialakulását megakadályozza, azt eredményezte, hogy a kommunizmus örökösei, ideológiai terhüktől megszabadulva, a leghatékonyabb politikai szereplők maradtak a legtöbb ilyen köztársaságban. A déli terület nyolc köztársasága közül ötöt (Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán) volt kommunista első titkárok vezetnek.

Ám nem csak az államépítés, de a nemzet építése is napirenden van ezekben az államokban. Az első változat szerint a Szovjetunió bukásának magyarázataként azt is számításba kell venni, hogy egységes és öntudatos államok emelkedtek ki az évtizedes, ha nem évszázados elnyomásból, hogy éljenek a Gorbacsov nyújtotta lehetőséggel, és kifejezésre juttassák természetes, régóta titkolt vágyukat, hogy függetlenek és szuverének legyenek. Hihetőbb azonban az a változat, mely azt hangsúlyozza, hogy a szovjet rendszer szétesése, legalábbis kezdetben, nem a feltámadó hazafiságnak, hanem a központi szovjet vezetés hatalmi gyengeségének a következménye volt. S az eredmény sem 15 teljesen kialakult nemzetállam lett, hanem kezdő, kialakulatlan államok létrejötte, melyek csak néhány esetben egyeztek a bennük élő viszonylag homogén, egységes és nemzetileg öntudatos nemzetekkel. Ilyen volt például Örményország, ahol a belső etnikai konfliktusokat könnyedén elkerülték, ám a több- vagy kétnemzetiségű országok, például Kazahsztán, komoly problémákkal küzdöttek, hogy mit vagy inkább kit tekintsenek a nemzetbe tartozónak, és mit vagy kit rekesszenek ki. A Szovjetunió időszakában minden köztársaságban és a legtöbb autonómiában etnicizálták a politikát. Nagyobb képviseletet és több jogot kaptak az úgynevezett címzetes nemzetiségek, mint mások, függetlenül attól, hogy ők alkották-e a többséget. A szovjet rendszerben oly mértékben összefonódott a politika a nemzetiséggel, hogy a mai szereplők már nem is tudják másképp elképzelni a politizálást.

A történelem folyamán, még ha "nemzeti" kultúrák teremtődtek is, sokkal általánosabb a regionális kultúrák kialakulása: így beszélhetünk közép-ázsiai, kaukázusi, balti és kelet-szláv kulturális szférákról. A Dél-Kaukázusban hatalmas népmozgások történtek az idők folyamán, melyek nomád inváziókat, s a hegyekbe menekülő csoportokat, a transhumance állattartást művelő pásztornépeket, a hegyekből könnyebb megélhetésért érkezőket és a diaszpórák és a régió közt folyamatosan vándorló csoportokat jelentettek. S a megállás nélküli vándorlás folyamatos népességkeveredéssel járt, elhomályosítva az etnikai határokat: vegyes házasságok, két- és háromnyelvűség, sőt még az etnicitás és a vallás megváltoztatása is, néhánynak pedig a más népekbe való beolvadása (pl.: a kaukázusi albánoké) egyként jellemezték a térség népeinek történetét. Így egy egyedülálló többetnikumú, többnyelvű, nagyon sokféle, de sajátos kaukázusi kultúra alakult ki, melyen a térség minden népe osztozik. A 19. században azonban, s a szovjet időszakban sok szempontból sokkal kitartóbban, a nemzeti értelmiségek hangsúlyozni kezdték a kaukázusi népek közti különbségeket. Így a térség kirekesztő nemzeti vonalak és meghatározott területi egységek mentén történő újjászervezése a válságot különösen valószínűvé tette. A szovjet rendszer korlátozott keretei között nemzeti és politikai vezetőréteg termelődött ki, a legtöbb tagköztársaság demográfiailag egyre "nemzetibb" lett, nemzeti irodalmak, művészetek és történelmek alakultak ki. Ám az egységes szovjet ember létrehozását célzó szovjet-orosz kultúra mellett, minden egyes tagköztársaságban egy etnikai kultúra uralkodott a köztársaságon belüli kisebbségek kultúrája felett. Bár a nemzeti elkülönítés és a kirekesztő nemzetiség mellett más változatok évezredek óta léteznek a Kaukázusban, ezeket a huszadik század során, a szovjet időszak végén és a szétesést követő időszak elején hatékonyan elnémították, s az etnikai alapú nemzet-felfogás az örmények, azeriek és grúzok számára szinte vitathatatlan ideológiai elsőbbséget kapott.

A cikkben bemutatott esetek olyan államokról szóltak, amelyek az önkényuralmi rendszerből egy demokratikusabb rendszerbe való állítólagos átmenet útjára léptek. A példák bemutatják, hogy a domináns nemzetiség kirekesztő szempontú nemzeti identitása egy etnikailag vegyes köztársaságban hogyan vezetett etnikumok közötti és polgári erőszakhoz, és hogyan pusztított el egy államot (Grúzia); hogy egy etnikailag homogén köztársaságban egy különösen következetes nemzeti identitás hogyan járult hozzá a békés átmenethez és hatékony katonai erőkifejtéshez (Örményország); hogy egy gyenge nemzeti identitás egy etnikailag megosztott köztársaságban hogyan eredményezte egy gyenge állam létrejöttét és a katonai vereséget (Azerbajdzsán); hogy egy gyenge nemzeti identitás egy viszonylag homogén köztársaságban hogyan volt képtelen megakadályozni a regionális megoszlást és a polgárháborút (Tadzsikisztán); és hogy egy hatékony befogadó polgári nemzeti identitás etnikailag heterogén államokban hogyan járult hozzá az etnikumok közti békéhez (Üzbegisztán és Kazahsztán). Két esetben a nacionalizmus a mobilizáció gyenge eszközének bizonyult, míg másokban az etnikai alapú nemzetiség megtapasztalt és várt költségei a gyakorlatias vezetőket arra vezették, hogy elkerüljék a lármás etno-nacionalizmust vagy az iszlám felé fordulást, és ehelyett hivatalosan a polgári nemzeti identitást szorgalmazzák. A kései szovjet időszakban és utána, régebbi, szelektíven feltámasztott vagy helyreállított identitások versengenek viszonylag újabb identitásokkal. A szovjet időszak utáni helyzetet jellemző identitások gyorsan változtak az utóbbi évtizedben, általában egy nacionalistább és kirekesztőbb beállítódás felől egy toleránsabb, engedékenyebb szemlélet felé tolódtak. A vezetők számára az a kérdés, hogy képesek-e újraalkotni az állami és nemzeti identitásokat és a Másik megfogalmazását, s találnak-e valami közbülső megoldást a viszály enyhítésére. A kialakuló nemzeti identitásokkal rendelkező új államokban a vezetők komoly problémával szembesülnek az új évezred hajnalán: egy olyan politikai világban, amelyben a nemzet az állam törvényességének forrása, a hatékony, összefogó nemzeti identitás hiánya általában hozzájárul az állam gyengeségéhez és a bizonytalanság és erőszak kialakulásának lehetőségéhez. Oroszország és a déli területek tapasztalatai azt mutatják, hogy bizonyos nemzeti identitások és a nemzetről szóló elméletek minden lehetséges veszélye ellenére, valamilyen következetes nemzeti identitás megléte elengedhetetlen az államépítéshez a jelen politikai miliőben. Nem tekinthető teljes értékű megoldásnak a polgári nemzeti identitáson alapuló állam kialakítása sem, mivel egy olyan polgári állam létrehozását, melyből hiányzik a történelmileg megalapozott kulturális kontinuitáshoz való érzelmi viszonyulás, sokkal nehezebb lenne elfogadtatni egy olyan népességgel, amely már belemerült az etnikai politizálásba.