A mai nyelvhasználatban határokról nem csupán földrajzi vagy politikai értelemben beszélünk, mivel a fogalom sok antropológiai és más társadalomtudományi kutatásban is helyt kapott. A cikk a határoknak csak egy sajátos, egyre nagyobb jelentőséget nyerő fajtájára összpontosít, azokra, amelyek etnikai hovatartozást vagy tagságot határoznak meg, vagy jelölnek. Eltekintve fizikai láthatatlanságuktól, ezek mindenre kiterjednek, mindent keresztülvágnak, irányítják a viselkedést és a cselekvést, miközben minden egyén életében megnyilvánulnak.

A határ fogalmát eredetileg a földrajzi tér keretei közt fogalmazták meg, ám a norvég Frederick Barth és tanítványai antropológiai megfogalmazása - mintegy 30 évvel ezelőtt - után új jelentésekkel gazdagodott. Állandóságának és változtathatatlanságának megkérdőjelezése a fogalom területiségtől való elvonatkoztatását is magában foglalta. A konzervatív tudósok a határokat, különösen az államhatárokat statikusnak és öröktől adottnak tekintették, míg a Barth utáni elemzések - a körülményektől és az egyes tényezők kiválasztásától függően - a határokat áthatolhatónak, változónak és alakíthatónak vélték. Ez többek között azt jelenti, hogy az etnikai határokat sokkal nehezebb lett empirikusan azonosítani, és sokkal bonyolultabb elméleti szempontból vizsgálni.

A határok áthatolhatóságának elképzelése, különösen az etnikai határoké, a legtöbb társadalomtudományban elterjedt, többek között a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatában is. A kilencvenes évek óta a fogalom használhatóságát az "identitásformálással" kapcsolatosan újra értékelték. Barth szerint az etnikai identitás nem belső vonásokból ered, hanem csoportok közti találkozások, tranzakciók és ellentétek során formálódik, s ezek folyamán erősödik meg. Barth mérföldkőnek bizonyuló tanulmánya óta a fogalom beszivárgott az etnikai identitás megalkotásának és meg nem alkotásának antropológiai kutatásába is. Egyik legfontosabb eredménye pedig a szubjektív, egyén által megtapasztalt dimenzióra való összpontosítás, a kívülállók által érzékelt, objektív vonásokkal szemben.

Az etnikai határok és etnikai tartalmak közti ellentét központi helyet foglal el Barth megközelítésében. Az első az etnikai identitás és korlátainak érzékelését írja le, míg az utóbbi annak lényegét vagy kultúráját. Mivel az etnikai határok közvetlenül kapcsolódnak a szubjektív én-felfogáshoz, az identitás-kialakítás tanulmányozására alkalmasabbak, mint az etnikai tartalmak. Ez azt jelenti, hogy a kultúra változhat, míg a határok változatlanok maradnak, s így inkább a határ az, s nem a tartalom, ami egy egyén vagy egy csoport identitását kialakítja. Ezzel együtt a szerző fenntartja, hogy a határ szerepét tartalmával kapcsolatban kell vizsgálni, ahol a "tartalom" azt jelenti, ami a határokon belül esik, míg a határ az etnicitás szubjektív felfogását jeleníti meg, ami a csoporton belülit elkülöníti a csoporton kívülitől.

A határok fogalmi meghatározása minden tudományágban más és más megközelítéssel történt. A politikatudományban, különösen a politikai szociológiában a meghatározást az államon belüli választóvonalakra is kiterjesztették, miután sokáig csak államközi határokként fogták fel. A földrajzban is észlelhető volt felfogásbeli változás, ahogy az identitásokat és a határok által meghatározottságot fokozatosan társadalmi folyamatokként s nem eleve adott jelenségként kezdték látni. Az emberföldrajz és a társadalomtörténet különösen élen jártak az új szempontok bevonásában, s tartalom kibővült a határ környéki területet lefedő tágabb értelmű emberi-kulturális tényezőkkel. A szociológia strukturalista-funkcionalista irányzata, különösen a Talcott Parsons nevével fémjelzett vonal, a fogalmat mint egy társadalmi rendszer határát vizsgálta, s így jelentős lépést tett afelé, hogy a fogalom elszakadjon a területiségtől, ám változtathatatlanságától nem tudott elszakadni. A pszichoanalízisben és pszichoterápiában a határok két entitás érintkezési felületei, amelyen keresztül kapcsolatba lépnek egymással, s mint szűrők működnek, melyeken keresztül kulturális tételek áramlanak és cserélődnek. Ez az elképzelés a funkcionalista szociológiában is elterjedt, melynek végkövetkeztetése szerint az identitások az interakciók állandó folyamata eredményeképpen formálódnak, s őrződnek meg.

A határ-elméletnek legalapvetőbb és legáltalánosabb alkalmazása a nacionalizmus kutatásában John Alexander Armstrong-tól származik, aki szerint "mivel az etnicitást határok határozzák meg, a csoportnak mind kulturális, mind biológiai tartalma addig változhat, amíg a határmechanizmusokat fenntartják", és hogy "a csoportok hajlamosak magukat kizárásos alapon meghatározni, azaz idegenekhez viszonyítani magukat". A tisztán ellentéteken alapuló logika szerint meghatározott határok nem szükségszerűen etnikaiak. Az etnikai és nemzetiségi határoknak kell, hogy legyen valami megkülönböztető vonásuk, mégpedig, hogy egy igaznak vélt leszármazás dimenziójára utalnak. A tény, hogy a kultúra és a tartalom egyre kevésbé voltak láthatók, egyre inkább elvonttá váltak, nem jelentette, hogy politikai és szimbolikus (szemben a szigorúan kulturálissal) jelentőségük szintén eltűnőben volt.

Barth szubjektivista megközelítése azt hangsúlyozta, hogy a csoportok fenn tudják tartani különállásuk tudatát, miközben ennek látható jelzői dramatikusan változnak. Attól, hogy csoportok "láthatatlanná" válnak, még nem feltétlenül tűnnek el, a kulturális asszimiláció nem vezet automatikusan integrációhoz. Sok, nacionalizmussal foglalkozó elmélet, többek között Gellner "szunnyadás-elmélete", miszerint az identitás akár szunnyadó is lehet, készen arra, hogy bármikor feltámadjon valamilyen nemzeti "ébresztő" hatására, mind abba a hibába esik, hogy nem látja az etnikai határok folytonosságát, hiába történik az állami vezetés részéről bármiféle modernizációs és asszimilációs erőfeszítés. Az etnikai határok vizsgálata inkább értelmezhető az etnikai folytonosság tanulmányozásának, mint az etnogenezisének. A különféle megközelítések közül a szerző Anthony D. Smith etno-szimbolizmusát értékeli a leghasznosabbnak, amely folyamatosságot feltételez az etnikai és a nemzeti identitás között: közös mítoszokon, történelmi emlékezeten és közös kultúrán osztozik mindkét közösség-típus. A különbség köztük, hogy a nemzet egy eltérő politikai szervezettel - az állammal - azonosul, mely területi törvényességen alapul, és hogy a mítoszokat meg kell különböztetni a szélesebb, összetettebb kulturális örökségtől, melyet nemzedékeken keresztül hordoztak etnikai csoportok. A szerző szerint a látszat és a lényeg közti zavar gyökere a kultúra és az etnicitás fogalmak széles körben elterjedt zavarában rejlik. Az etnikai tartalmak a kultúrához kapcsolódnak, az etnikai határok pedig az identitáshoz. Így a kultúrát felfoghatjuk egy közös medencének és tárháznak, melyből a csoportok táplálkozhatnak, hogy képesek legyenek fenntartani, meggyökereztetni identitásukat. A társadalomtudományokban etnicitáson általában igaznak vélt leszármazás hitét értjük (amely igaz is lehet, meg nem is), mely tulajdonképpen a közös eredet mítosza által alátámasztott közösségiség és összetartozás érzékelése. A kultúra ezzel szemben nyitott: tagja lehetsz egy kultúrának azáltal, hogy értékrendszerét, hagyományait, kódjait elsajátítod, és a tanult ismereteket megosztod úgy, hogy kulturális eseményekben veszel részt. Tehát van egy adok-kapok dimenziója. Mivel a kultúra hagyományokon és folytonosságon alapul, melyeket nemzedékek adtak át egymásnak, gyakran keverik össze az etnicitással. Ám az, hogy kizárólag egy etnikai csoporttal azonosítanak egy kultúrát, viszonylag új keletű elképzelés. Politikai értelemben a kettőt még élesebben el kell különíteni, s erre a magyarázat főleg a nacionalizmus eljövetelével kapcsolatban érthető. Ugyanis az eredeti, modern nemzet-állam egyetlen domináns etnikai csoport kizárólagos birtoka. Így a szerző szerint a modern állam hajlamos volt, hogy etnikailag, kulturálisan és nyelvileg is "megtisztítottá" váljon.

A nacionalizmust mint határ-alkotási vagy fenntartási folyamatot is felfoghatjuk, melyet politikai vezetők szorgalmaznak, akik egy egyenlőségre törekvő, mégis kirekesztő legitimitás ideológiáját kívánják támogatni, mely szerint minden önmagát meghatározó "nemzet"-nek meg van a joga saját államához, és hogy csoporton belüli tagok kormányozzák. A vezetők előzetes feladata az, hogy meghatározzák, melyek a tagság kritériumai, s ez nem csak az államok, hanem összetartozó csoportok előfeltétele is, hogy éles különbséget tegyenek a mi és az ők között. Ebből következően a nacionalizmus tanulmányozása annak tanulmányozása, hogy az elit hogyan próbálja megőrizni, megerősíteni vagy éppen megalkotni ezt a különbség-érzést, ennélfogva a "nacionalizmust mint határt".

Az új kapcsolat hatalom és terület között abszolút: az állam hatalmat gyakorol teljes területi kiterjedése felett és minden egyén felett, aki ott él vagy áthalad, tekintet nélkül az egyén tulajdonképpeni állampolgárságára. Az újabb irányzatok azonban megpróbálták mérsékelni a hatalom modern területi elképzelését, s bevezettek egy területen kívüli fogalmat, a kultúra és az információ szerepének hangsúlyozását. Az állam hatalmának egyik kulcsa az információ áramlásának irányítása lett, a kötelező oktatáson, az egyetemeken és a médián keresztül. A határ fogalma pedig lassan bővült, magába foglalva olyan nem földrajzi tényezőket is, melyek meggyengítik a megszilárdult nacionalizmusokat és államokat. A szerző ezt határozza meg a fogalom területtől való elvonatkoztatásaként a nacionalizmus vizsgálatában.

A cikk írója amellett érvel, hogy az ilyen etnikai konfliktusok átfogóbb megértése érhető el a belső változók által játszott szerep mérlegelésével, mint magának csak a belső változónak (etnikai tartalmak, kultúra, sajátosan belső értékek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak ahhoz, hogyan határozzuk meg a csoporton belüliséget) a mérlegelésével. Ezt, a szerző szerint, a külső erők (mint az állam és a politikai erőszak) etnikai határ-alkotásban betöltött szerepének megfigyelése kell, hogy kísérje. Különösen a belső változók és a külső erők közti kölcsönös kapcsolat kutatása segíthet az etnikai konfliktusok tipológiájának kialakításában, annak szerepétől függően, ami a határ mindkét oldalán megtalálható; a tartalom és a kultúra belső változókként azonosíthatók, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az etnikai konfliktusok dinamikájához. Hasonlóképpen, a határok és az identitás külső változókként azonosíthatók, melyek közvetlen összefüggésben állnak az erőszak növekedésével.

Külső tényezők előmozdíthatják a minden addiginál magasabb etnikai korlátok emelését. Ezen tényezők közül az egyik legerőteljesebb a heves agresszió. Mikor a kulturális különbségek a minimumra csökkennek, vagy szinte el is tűnnek, az erőszak a tömegmozgatás tekintetében felülmúlhatja a kultúrát. Az erőszak növekedése gyakran kapcsolódik valamilyen, a csoport jövőjét és önfenntartását érintő fenyegetettség- és bizonytalanság-érzéshez, mely gyakran független a tulajdonképpeni fenyegetéstől. Az etnikai erőszak gyakran jelentkezik akkor/ott, amikor kevés olyan kulturális vonás áll rendelkezésre, mely különbséget tehet a csoportok között. Amikor a szembenálló csoportok ugyanannak a kultúrának túl sok elemében osztoznak, önmeghatározásukban problémák jelentkezhetnek. Ilyenkor az alárendelt csoport vezetői más összefüggéseket alkotnak, új lehetőségeket szerkesztenek azért, hogy a csoportidentitást hangsúlyozzák, s újra megvonják az etnikai határokat. A szerző a felvetett elméleteket az erőszak és a poszt-jugoszláv identitások létrejöttének összefüggései kapcsán igyekszik bizonyítani. Ezen lehetőségek egyike, az erőszak határépítő eszközként való alkalmazása, a cikkben elemzett esetekben is előfordult. Így a határt úgy erősítik meg, hogy negatívan összpontosítanak arra, ami "kívül" fekszik, és pozitívan állítják szembe azzal, ami "belül" van.

Általánosságban, a tartalom helyett a határok hangsúlyozása mindig valami mély bizonytalanságot jelöl. Annak igénye, hogy határokat emeljünk, miközben elfeledkezünk a megvédendő tartalomról, egy mélyen ülő sebezhetőség- és félelemérzés fokozódására figyelmeztet.