Szlovénia és Horvátország: eltérő utakon Európa felé

Kusić, Siniša - König, Michael: Zwei ungleiche Brüder auf dem Weg nach Europa. Die Entwicklung Sloweniens und Kroatiens [...] = Südosteuropa Mitteilungen, 39. Jg. 1999. 3. no. 230-246. p.

Az elemzés a két exjugoszláv szuverenitás rendszerváltás utáni fejlődésének eltéréseit veszi számba. Erre a különbözőségre a két volt tagköztársaság már Jugoszlávián belül eltérően alakult fejlődése és helyzetük 1991 utáni alakulása ad magyarázatot.

A kommunista Jugoszlávia vezető szerve, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége erős központi irányítás mellett, 1952 óta a tagköztársasági struktúrának megfelelő területi alapokon állt. 1974-ben alkotmánymódosítás szintű váltásképpen nyertek komolyabb jogosultságokat az egyes köztársasági vezetőségek, amelyek gazdaságpolitikai vonatkozásokban is érvényesültek, és a saját -többnyire egymással ellentétes - gazdasági érdekek követésére adtak lehetőséget. Az egyes köztársaságok adottságai természetesen eltérőek voltak, s a fejlettebb területeknek kellett "áldozniuk" a gyengébbekre. A különféle kiegyenlítő metódusokkal próbálkozó harmonizáció Tito halála után egyre kevésbé funkcionált, s miután a központi, szövetségi döntések csak egyhangú támogatással jöhettek létre (tagköztársasági vétójog), feszítő ellentéteknek adta át a helyet, bénítva ezzel a gazdaságpolitika szövetségi egészét. A 80-as évek stagnálása - a 60/70-es, de főként a 60-as évek dinamikája után - eredetileg még nem ebből, hanem a túltervezéssel összefüggő külföldi eladósodásból, inflációból és munkanélküliségből fakadt, de utána ez is hozzájárult a felbomláshoz. Így Jugoszlávián belül is elszabadult a gazdasági "észak-dél csapda" működése, éles érdekellentétekre vezetve a két legészakabbi tagköztársaság: Szlovénia és Horvátország és a másik négy között.

A gazdasági ellentétek természetesen csakhamar a politika síkjára emelkedtek. A "déli" köztársaságokkal ellentétben, amelyek politikai erői körömszakadtig ragaszkodni kívántak a dogmás "egység" és "szövetség" jelszavaihoz és represszív módszereihez, északon visszavonhatatlan differenciálódás, pluralizálódás állt be a nézetekben, elképzelésekben és programokban. A liberális vonal Szlovéniában magán a párton belül kerekedett felül már a 80-as évek közepére, s az évtized végén napirendre tűzte a párt-pluralizmus programját. Addigra a kommunista pártirányítás alatt tevékenykedő szlovén "fiatal szocialisták" különféle reformplatformjai az önálló párttá válás küszöbére értek. Az egész fejlődés már legalizálódott is az alkotmány 1989 szeptemberében elfogadott cikkelyeiben (többpártrendszer, szabad piacgazdálkodás). Szlovénia, nem utolsósorban az osztrák-olasz szomszédság mentális tapasztalatának és a gyakorlati érintkezés intenzitásának megfelelően, addig is Jugoszlávia legfejlettebb régiójának számított, területi és lakosságszámbeli arányát messze meghaladó része volt a szövetségi állam össztermelésében, külkereskedelmi forgalmában, a legkorszerűbb gazdasági struktúrával rendelkezett (48% ipar, 45% szolgáltatás, 7% mezőgazdaság, ami megfelelt a nyugat-európai szerkezeti átlagnak). Mind meghatározóbb volt a nyugattal bonyolított export-import-forgalom, a termékminőség, amelyek jó ideje messze meghaladták a szövetségi átlagot. Termékei valóban versenyképesek voltak a nyugati piacon, és egyenletesen nőtt a nyugati tőkeberuházás üteme is.

Horvátország sosem volt ilyen jó helyzetben, de gazdaságilag - Szlovénia mögött a második helyen - ez az övezet is jóval a jugoszláv átlag fölötti szinten állt. A termelékenység, a termékszínvonal dolgában szerényebb nívó az idegenforgalom jóvoltából relatív egyenlőséget hozott a két ország viszonyában, és valutaháztartását a németországi vendégmunkások jelentős összegű hazautalásai is erősítették. Politikai színtéren itt a 70-es évek elején mutatkozott antidogmatikus mozgolódás ("horvátországi tavasz"), amit akkor Tito keményen levert, s a következmények közé tartozott a bátrabb liberalizálódás elmaradása is a 80-as években. Ennek ellenére 1989-re itt is megérlelődtek reformelképzelések, kialakultak a mozgalmak. De ezeket a vezető párt nem volt hajlandó legalizálni (egy párton belüli, mérsékelt szociálliberális platform kivételével), majd csak 1990 elején, tömegnyomásra és a szlovén párhuzam kényszerítő erejével változtatott álláspontján. Ez magyarázza mindenekelőtt a kommunistákat hamarosan leváltó nemzeti-demokratikus Hrvatska Demokratska Zajednica (Tudjman pártja) felszínre kerülését.

Az 1990. év döntő fejleménye mindkét tagköztársaságban a szabad választások kiírása, s eredményképpen a kommunista vezetés leváltása. Az így visszaállított polgári-demokratikus keretek között megindulhatott a demokratikus viszonyok széles körű helyreállítása, a piacgazdálkodáshoz való visszatérés. Mindennek alapvető feltétele volt azonban a kilépésük a jugoszláv szövetségből. Az erre kiírt népszavazás (Szlovénia: 1990. december 23., Horvátország: 1991. május 19.) a függetlenségi program elsöprő erejű győzelmét eredményezte. A két tagköztársaság egymással összehangolva, azonos időpontban: 1991 júniusában proklamálta függetlenségét. Az ismert szerb-jugoszláv válasz, amely szlovén viszonylatban kimerült egy enyhe fegyveres konfliktusban ("tíznapos háború"), és nem sokban akadályozta a kibontakozás új útjait, Horvátországgal - az ott élő szerbség védelme örvén is - több éves fegyveres küzdelembe torkollott, s itt sok mindenben a mélyrehatóbb demokratizálás és az eredményesebb gazdasági váltás gátjává vált. A szerb-jugoszláv oldalon kezdeményezett háborúskodás a horvát gazdasági potenciál egyharmadát megsemmisítette, ezentúl tetemes pénzügyi tartalékokat vont el, a belpolitikát pedig a háborús pszichózisra és a heroikus-nemzeti ideológia dogmatikájára állította át. Így, miközben Szlovéniában az ötpárti DEMOS-koalíció, majd nyomában, 1992-től, a liberális- és kereszténydemokrata, illetve szociáldemokrata nagykoalíció vezetésével végbemehetett a gyökeres átalakulás és a következetes gazdasági váltás, és ennek vonzásában ütemes lépésekkel haladt az európai közeledés (PHARE-program:1992, Nemzetközi Valutaalap, Világbank: 1993, EU-kereskedelmi és együttműködési egyezmény: 1993, NATO-békepartnerség: 1994, EFTA-szabadkereskedelmi egyezmény: 1995, EU-tagsági kérelem: 1996, valamint megindulhatott a gazdasági stabilizációs program (1991), a privatizálás (1992), s már 1993-tól a gazdasági növekedés jelei mutatkoztak, addig Horvátországban az abszolút többséget szerzett Tudjman-párt, gyakorlatilag egyedül kisajátítva a hatalmat, a politikai egység - háborús helyzetre hivatkozva - kikényszerített látszatával politizált, és tolta félre a teendőket. Köztük a gazdaságiakat. A váltás folyamata elhúzódott, hatalmas zökkenőkkel járt. (Drasztikus életszínvonal-esés, nagyarányú munkanélküliség, hiperinfláció, gazdasági korrupció; Szlovéniában mindez rövid és aránylag enyhe lefolyású volt.)

Tudjmant az 1995-ös választásokon csak a sikeres, gyors katonai ellentámadás dicsősége mentette meg a bukástól. A katonai lépéseket és a demokratizálás beszűkítését Európa nem honorálhatta: Horvátország, épp csak az európai együttműködési, a világbanki, illetve a valutaalapbeli tagság birtokában 1995-ben elesett a kereskedelmi és együttműködési szerződéstől, a PHARE-programtól, az ET-ba történő felvételtől. A kudarcok maguk után vonták a nemzetközi pénzügyi támogatások, kölcsönök befagyasztását, a külföldi beruházások lanyhulását, a kialakult nyugati export-import-forgalom stagnálását. Az országot ez annál súlyosabban érintette, mivel export-import-forgalma eredetileg - Szlovéniától eltérően - erősen jugoszláv belpiac- és kelet-európai piac-függő lévén, gyakorlatilag a külvilágtól több irányban is el volt vágva, emellett jelentős bevételektől esett el az idegenforgalom pangása okán.

Összességében a horvát gazdasági váltás átmeneti eredményeket hozott. Az 1993-ban elfogadott stabilizációs program, az új pénznem: a kuna árfolyamának a német márkához kötése nyomán az addig nagyon magas inflációs rátát mindjárt a következő évben cca. 5%-ra (1997-ig pedig 3,6%-ra) szorította vissza, szerény, de folyamatos bruttó belföldi növekedés vette kezdetét, amely 1997-ig összesen 5-6%-ot tett ki, ettől kezdve újra gyengült. A növekedés lelassulása a munkanélküliség magas arányát tartósította, sőt növelte (19%-ig). 1999-re, a bankszféráig bezárólag, rendkívül kedvezőtlen tendenciák valószínűsíthetők. Ami, választási évről lévén szó, könnyen a nemzeti-demokrata párt uralmába kerülhet. (Került is, - mint azóta már tudjuk. - K. S.) A távlati kihatású problémák sorában említendő a privatizáció1992-ben elfogadott, kétes értékű modellje és elhúzódása. A korábbi jugoszláv, sajátos társadalmi tulajdoni státusú vállalatok egy részénél tőkeszegény belső privatizálásra került sor.

A volt Nagy-Jugoszlávia két északi utódállamának fent vázolt fejlődésbeli eltérése rövid távon igen eltérően határozza meg az európai csatlakozás esélyeit. Az e célra kiküldött EU-Biztosság 1997-es átfogó jelentése Szlovénia helyzetét pozitívan értékeli: méltányolja viszonylag stabil politikai rendszerét, a jogállamiság intézményeinek meglétét. A gazdaság stabilitását is kedvezően ítéli meg: a GDP az EU-átlaghoz közelít, gyakorlatilag elérte olyan EU-tagállamok szintjét, mint Görögország vagy Portugália. Amivel a jelentés kevésbé elégedett, az a jogi, törvényi harmonizáció haladása, de lát lehetőséget a folyamat végigvitelére. Szlovéniát, úgymond, megilleti a hely az EU-tagjelöltek legelső sorában. Horvátországot illetően 1998-ban készült hasonló jelentés, sok vonatkozásban teljesen más tartalommal: a horvátországi pártpluralizmus nem kiegyenlített, az ellenzék szerepe a parlamentben korlátozott; a lakosság által közvetlenül választott köztársasági elnök hatalmi pozíciója a parlamenténél erősebb, jogosítványai lehetőséget nyújtanak az önkényes hatalomérvényesítésre, stb.; ugyanígy kritika alá esik a gazdasági váltás számos pontja is. Ezek okán Horvátország egyelőre nem hivatott az EU-tagjelölt államok sorába kerülni.