Miként alakult az antropológia viszonya a történettudományhoz és a régészethez

Kanovský, Martin: Antropológia, história, archeológia. = Slovenský národopis, 48. roč. 2000. 2. no. 206-210. p.

A régészet az etnológiával együtt Közép-Európában, Német- és Olaszországban a "Volkskunde" jellegét vette fel. A nemzeti történelem apologetikus előadásának keretében az adalék szerepe jutott nekik. Hazafiasnak nevezhető feladatkörükben ősrégi szokásokat és magatartásokat tártak fel, hogy ezáltal a nemzet öntudatának erősödéséhez járuljanak hozzá. Mindenekelőtt az adott nemzet etnogenezisének és ősiségének anyagi-tárgyi bizonyítékait keresték, s ezért koncentráltak főként a paraszti népességre. Ez a réteg Közép-Európában a szocializmus egész időszakában fennmaradt, mindössze az osztályszempontoknak megfelelően átkeresztelték a népességet.

Az európai történeti antropológiával szemben az USA-ban, minthogy a lakosság túlnyomó része különféle népcsoportokhoz tartozó bevándoroltak leszármazottja, kisebb része pedig bennszülött volt, a kis létszámú populációkkal apró részletekig foglalkozó történelmi antropológia bontakozott ki. Megalapítója az eredetileg német Franz Boas (vö. Chicagóban 1940-ben kiadott Race, Language and Culture c. munkájával). Ő az egyes populációkat felettébb egyedieknek és partikuláris tulajdonságokkal rendelkezőknek fogta fel. Irányzatát ezért nevezik történelmi partikularizmusnak is. A történetiség szigorú és részletező követelményéről, bár tanítójukhoz képest egyben-másban eltértek, a tanítványok sem kívántak lemondani.

Nagy-Britanniában Edward Burnett Tylor, aki az ottani antropológia meghonosítójának tekinthető, kevésbé tartotta szorosnak a diszciplína kapcsolatát a természettudománnyal és a régészettel, viszont lényegesen nagyobb hangsúlyt kapott nála a szociológiával, eleinte a pszichológiával is fennálló kapcsolat. Azt vallotta, hogy az antropológia feladata az emberi gondolkodás és társadalom törvényszerűségeinek feltárása, mégpedig természeti törvényi mivoltukban.

A brit antropológiának ilyetén megalapozása egyszersmind hagyomány lett. Hasonló álláspontot foglalt el jóval később többek között James G. Fraser, aki munkásságát társadalmi, esetenként mentális antropológiának tartotta. B. Malinowskira ugyancsak jellemző a történetiséggel szembeni távolságtartás: a történeti rekonstrukcióra való törekvést "herodotizmusnak" nevezi. Csak némileg engedékenyebb nála Arthur R. Radcliffe-Brown.

Az ötvenes és hatvanas évek Claude Lévi-Straussnak fenti álláspontok kritikájából kisarjadzó strukturális antropológiája ádáz vitákat váltott ki: istenítették és kárhoztatták egyaránt. Az új irányzat meghatározó fontosságú állításait ("csak a történelem nyújt segítséget a funkcionális kapcsolatok működésének feltárásához", "a történelmi körülmények vezetnek a szociális struktúra változásaihoz", "meg kell különböztetni a döntő 'makrohistóriai' változásokat a másodlagos 'mikrohistóriai' változásoktól; "a történelemben nincs 'haladás', se valamiféle célra való irányulás" stb.) az ellenfelek nem tudták akceptálni, megemészteni.

Jelenleg az antropológiában paradigmatikus változásnak vagyunk tanúi. Ez kihatással van a történettudománnyal és régészettel való viszonyára is. Az antropológia - vallják-valljuk - ez idő szerint, csak abban az esetben történettudomány, amikor értékes és más úton-módon be nem szerezhető információkat kínál a mai populációkról anélkül, hogy meg akarná őket magyarázni.