"Óh, keserves halál..."

Szőke Anna: Kishegyesi temetkezési szokások. = Híd, 64. évf. 2000. 9. sz. 727-757. p.

A vajdasági magyarság fokozatosan veszítette el népi és vallási hagyományait. Az utóbbi évek gazdasági-politikai megrázkódtatásának talán egyetlen pozitív következménye az volt, hogy a falvak közössége ráébredt arra, mit veszíthet, ezért elkezdték tudatosan ápolni és feleleveníteni az eltünedező régi szokásokat és vele a hagyományos család- és természetközeli világképre utaló cselekedeteket.

1998 augusztusában, az anyaggyűjtés idején már világossá vált, hogy a temetés szokásrendje eltűnt, ismeretéről már csak a szájhagyomány tanúskodik. A szerző gyűjtőmunkája során katolikus vallású, idős embereket keresett fel, elsősorban azzal a prekoncepcióval, hogy halotti szokásokkal kapcsolatos hiedelmekről, visszajáró lelkekről, lélekvándorlásról és a koronavitel archaikus eredetéről hall majd elbeszéléseket. Az elhangzottak közös sajátossága azonban az volt, hogy a jelenségekről az adatközlők csak felszínesen számoltak be. A szokásokhoz fűződő hiedelmekre, annak archaikus gyökereire már nem emlékeztek. A hiedelemelv megkopott; ma már nem a hiedelem hagyományozódik, hanem a szokás.

A kishegyesi temetések szokásrendje még rekonstruálható a szóbeli megemlékezések alapján, bár a halotti kultusznak, a temetési szokásnak mint etnikus tudatnak a szerepe nem fedhető fel. A kisebbségi sorsban élő és rohamosan asszimilálódó közösségnek a temetési szertartásban való aktív részvétel sem jelent különösebb érzelmi szálat a magyar nemzetiséggel való azonosulásra, a hovatartozás vállalására. A folklorisztika szempontjából nem lelhetők fel az énekes hagyomány archaikus változatai, eltűnt a halottvirrasztás, az előénekesek által előadott énekek szokása, amelyek a laikus énekhagyomány dallamait örökítették meg.

Az adatközlők világképében még él a hazajáró lélek képzete. A halál bekövetkezésekor a lélek elszáll, de aztán visszajár. "Apátok itt vót az éccaka, oszt nagyon csudákozott, amijé így átépítettük a házat. Nem talált be. Sokáig zörgött. Hallottam má tegnap is, hogy zörögnek odakint. Biztos ő volt. Csak nem talált be." A köztudatban a halott, míg el nem temetik, teljes lényével jelen van. Amikor elföldelik, akkor száll a lelke a túlvilágra. Ha valakinek álmában jelent meg a halott, abból általában lelkiismeret-furdalásra következtettek. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy ha valaki bűnbánat nélkül múlt ki, az bizonyosan örökre elkárhozott. A pogány lelkek sem nyughattak. A kereszteletlen gyermekek "rínak a temető szélén".

A halálra különböző jelekből következtettek. Az idős emberek, akik nem szenvedtek betegségben, megérezték a halál közeledtét. Széles körben elterjedt hiedelem szerint az állatok nyugtalansága jelezte előre az emberélet végét. Különösen a házőrző kutya jelzi, hogy a családban változás áll be: "a halálnak előtte....vonyítanak, a halál napján meg sírnak, lehajtják a fejüket és nyüszítenek, alig bír az ember rájuk nézni, majd a szívük szakad meg."

A baglyot mint a halál hírnökét csak egy helyen említették. Váratlan haláleset előtt két nappal költözött egy bagoly a ház előtti fenyőfára. A hiedelem szerint az lesz a következő halott a családban, akinek a nevét a haldokló utoljára kiejti, akit keres vagy szólít.

Kopogni is szoktak, az ajtón vagy az ablakon. Egyet koppantanak, de jó erősen. "Mingyá a Karnánéra gondótam, lehet, hogy pont akkó halt meg, mert reggel tanáták meg."

A haldoklóért imádkoztak. Voltak a faluban, akik hívásra házhoz mentek, hogy imáikkal a haldoklót a túlvilágra átsegítsék. Fontos volt, hogy a haldokló az utolsó kenetet fölvegye. A haldokló mellett mindig virrasztott valaki, azért hogy vigasztalja, legyen kivel megosztani a fájdalmát. A faluban ma is vannak olyan öregasszonyok, akik szívesen elmennek a nagybeteghez, és többször is elmondják az "Isteni irgalmasság rózsafüzérét", amelyet csak ilyenkor imádkoznak. Az áldást osztó Jézus kegyképét a beteg felé fordítják, hogy a haldoklóra nézzen. Hittek a szentelt gyertya szenvedést megkönnyítő mágikus hatásában.

A halál beállta után orvost hívtak, hogy megállapítsa a halált. Majd a holttestet megmosdatták, és felöltöztették a halottöltöztető asszonyok. Nőket és férfiakat egyaránt feketébe. Kezüket összekulcsolták, az olvasót a kezükbe tették. Férfiaknál a kalapot a hasukra helyezték. Fontos volt, hogy a legszebb ruhájában kísérjék utolsó útjára a halottat. Olyan nem fordulhatott elő, hogy cipőt ne adjanak a lábára. A cipő azért kötelező, mert amikor eljön a feltámadás, a megboldogult is tudjon menni a többivel. Ne szúrja a talpát a Golgota tövises virága, vagy a kövek ne sértsék meg a lábát, ahogy vándorol az Úrhoz. Ne fázzon meg odaát.

A halál után a tükröt letakarták, hogy ne látsszon a fény. Az órát megállították. A halottól az idő eltávozott, a szíve már nem dobog, az óra sem ketyeghet. Ezután elmentek szólni a koporsósnak. Amíg az kihozta a ravatalt és a koporsót, addig a szobából kipakoltak. A halott fölravatalozása a tiszta szobában történt. Egy asztalt letakartak fehér terítővel, rátették a rózsafüzért, a feszületet meg a gyászszalagokat. Mindenki kapott egy gyászszalagot, aki a halottat meglátogatta. A koporsói kellékeket: szemfödelet, párnát, ruhát gyakran előre elkészítették. A halotti lepedőt kihímezték. Ha a haldoklónak volt valami kívánsága, hogy a kedvenc tárgyát temessék mellé, azt megtették. Azt tartották, ha valaki ilyen kérést nem teljesít, "annak nem lesz maradása".

Míg a halott a házban volt, tüzet nem gyújtottak. A torhoz is a szomszédban főztek. Virrasztáskor a halott mellett nem volt szabad hangoskodni, mert akkor "nem bír a lelke békében távozni." Az évszaktól függően este 6-8 órakor kezdték a virrasztást, s éjfélig tartott. Összegyűltek a családtagok, a közeli és távolabbi rokonok, jó szomszédok. A virrasztóban az énekesek többnyire egyházi eredetű énekeket énekeltek. Gyakran aktualizálták a szöveget, és a halott nevében szóltak az élőkhöz. Egyházi és maguk írta énekeskönyvekből adták elő az énekeket olyan sorrendben, ahogy azt az előénekes meghatározta. Egy 1944-ben gyűjtött, kézzel írott énekeskönyvből idéz a szerző néhány szép éneket.

Siratóasszonyok szereplése a kishegyesi temetési rítusban nem jellemző. A szánalmat ébresztő sírás nem téveszthető össze a siratással. Az adatközlők tudtak a halálból való visszasírásról is, mindegyik megjegyezte, hogy az nem jó, mert a halott lelke nem tud békében távozni.

Amikor a gyásznép és a halottaskocsi kivonult a házból, valaki otthon maradt a koporsóssal. A koporsós leszedte a fekete drapériát a falról, és összecsomagolta a ravatalt, s mire a temetőből visszaértek, már mindent elcsomagolt. Az otthon maradt személy kiszellőztetett, télen meggyújtotta a tüzet, a tükörről levette a terítőt, elindította az órát. A halottas menet után kisöpörte a szobát, majd az udvart, hogy a halott lelke vissza ne szálljon másokért. A halotti tort az 1960-as évekig mindenütt megtartották. Fiatal halottnál ezt a halott lakodalmának nevezték. A torban nem volt semmi nagyzolás. Egyszerű paprikást főztek nokedlivel, a kertben termett zöldségekből salátát készítettek. Szegény helyen összeadták a főzni való baromfit meg az italféleséget. Az összejövetel volt a fontos, ahol elbeszélgettek az elhunytról.

Fiatal halottnál a temetés lakodalmi pompára emlékeztetett. Az adatközlők sok példával igazolták ezt. A koronavitel szertartásának archaikus voltára már nem emlékezett senki, csak a szokás él. A koronát a fehér párnával a koporsó sírgödörbe tétele után engedték le a koporsóra. A koszorút mirtuszból fonták házilag, és szalagokkal díszítették.

A temetést manapság másodnapra tartják. Háztól temettek. A lobogókat gyalog hozták a templomból a házhoz. Manapság két fekete és két piros lobogót visznek. Rózsafüzér-lobogót csak akkor, ha rózsafüzér-testvér volt a halott. A házhoz érkező lelkész megszenteli a halottat. A kántorral énekelnek egy éneket, és a halálmadarak (a temetkezési vállalat alkalmazottjai) lezárják a koporsót, és kiviszik az udvarra a Szent Mihály lovára. A kántor búcsúztatója az udvarban történt. Katolikus temetésnél a búcsúztatásra csak a szertartás után került sor.

Hazatérve a temetőből kezet mostak, télen meg hóval dörzsölték be a kezüket, hogy be ne vigyék a halált a házba. A temetés másnapján nagy meszelést, nagymosást csináltak. Az egész család segített. Az elhunyt ruháit kiválogatták, a javát elajándékozták, a többit a kemencében eltüzelték. Ablakot mostak, a szobákat felmázolták. A házba visszatért az élet.

A halottat meggyászolták. Szülőt és házastársat egy évig, testvért vagy gyermeket fél évig. Elvetemült embernek tartják azt, aki a szülei sírját nem gondozza, vagy nem visz hetente virágot a hozzátartozónak. A halottakért imádkoznak, és gyászmisét mondatnak. Ma a halottak napján összegyűlik a család. Gyertyát gyújtanak, énekelnek, kalácsot és buktát sütnek, melyet egész nap és éjjel is az asztalon hagynak. Halottak napján nem néznek tévét, nem hallgatnak rádiót, és kocsmába sem mennek.