Az orosz diaszpórák helyzete a volt szovjet tagköztársaságokban

Az etnikai kisebbségek kisebb-nagyobb mértékben kapcsolódhatnak egy adott területhez. E jelenség egyik végletét az "autochton" csoportok képezik, amelyek meghatározása ilyen kapcsolattól függ, a másik véglet pedig a diaszpórák esete, amin John Armstrong 1976-os definíciója szerint "bármely olyan etnikai közösséget értünk, amelynek nincs meg a területi alapja egy adott államon belül". Ahogy a cikkből kiderül, a különböző etnikai csoportok területiségének mértéke egy adott államon belül súlyos politikai kérdés: a közvélemény szerint a "föld fiai" sokkal több jogra érdemesek, mint a jövevények.

A területiség nem eleve adott, s nemcsak a földrajz, a demográfia és a történelem határozza meg, hanem olyan megfoghatatlan dolgok is, mint az elvek és az elképzelések. Egy kisebbségi csoport tagjai úgy tekinthetnek magukra, mint akiknek gyökerei egyértelműen az adott területhez kötődnek, míg a többségi kultúra nem hajlandó ezt a felfogást elfogadni. Az elemzés szempontjából kétféle területi kötődés különböztethető meg: kulturális és politikai. Ez a két vektor azonban különböző irányba is mutathat: az ember kulturálisan kötődhet a "történelmi hazához", míg politikai hűsége jelen - az előzőtől eltérő - lakóhelyéhez köti. A kulturális igazodás a minimális változástól egészen a teljes kulturális újra-azonosulásig terjedhet, számos közbeeső lépcsőfokkal és átmeneti típussal. A politikai dimenzió viszont egy sokkal összefüggéstelenebb, nem folytonos választási sort reprezentál. A szerző azt állítja, hogy bár különböző premisszákkal rendelkeztek, az orosz állam és a volt szovjet tagköztársaságok vezetői ironikus módon mégis ugyanarra a következtetésre jutottak: hajlamosak a közeli orosz diaszpórákat "területen kívüliekként" kezelni, azaz területileg Oroszországhoz kötni, s nem azokhoz az országokhoz, amelyekben élnek. Ám számos, s talán egyre növekvő számú, diaszpóra úgy véli, hogy ez a területen kívüli státus nem az ő érdekeiket képviseli, s politikai küzdelembe kezdtek azért, hogy helyieknek ismerjék el őket. Közismert tény, hogy a szovjet vezetés oktatási rendszerén, kultúrpolitikáján keresztül a Szovjetunió összes nem orosz polgárának "oroszosítását" tűzte ki célul, ugyanakkor ugyanezek az emberek jogilag az adott köztársaság vagy autonóm terület állampolgárságát kapták, s minden egyén szülei hivatalos nemzetiségét örökölte, akár tetszett neki, akár nem. Az orosz identitás eme homályos megfogalmazása ma is él, s ma sincs arról megállapodás, hogyan is kellene meghatározni az orosz identitást. Ugyanakkor minden okunk megvan azt hinni, hogy a legtöbb szovjet állampolgár etnikai öntudatát erőteljesen befolyásolta a számukra előírt hivatalos nemzetiség.

A legutóbbi időkben a diaszpóra fogalmát kiterjesztették olyan etnikai csoportokra is, melyek nem távoli országokba vándoroltak, hanem "történelmi hazájukkal" határos területeken élnek, mivel a politikai folyamatok mozdították el a határokat. (Ilyen például a Kárpát-medencében, Magyarországon kívül élő magyarok helyzete.) A Szovjetunióban az etnicitás és területiség közti viszony erős és intézményesített volt. Különösen fontosak ebből a szempontból Sztálin szavai, aki a területiséget a nemzetiség létfontosságú elemének tartotta. Lenin is hasonló véleményen volt, amikor a zsidókkal kapcsolatban azt írta, hogy akkor szűntek meg nemzetnek lenni, miután saját területüket elvesztették. A területiség gondolata az októberi forradalom után is fennmaradt, és a szovjet szocialista állam szerkezetében élt tovább. A tagköztársaságok a domináns etnikai csoport - az úgynevezett "címzetes nemzet" - után lettek elnevezve, és annak identitását és érdekeit kívánták képviselni is. Persze ebben az időben a címzetes csoport különleges helyzete csak a nyelvpolitika területén fejeződött ki, s ott is csak csekély mértékben: az úgynevezett "anyanyelvi oktatás", amely itt a domináns csoport nyelvének oktatását jelentette, csak az általános iskola első éveiben folyt, s kevés könyvet adtak ki ezen a nyelven. Számos esetben az etnikailag meghatározott autonóm egységek szolgáltatták a címzetes nemzetek helyi vezetőrétegét abból a célból, hogy helyi szinten befolyásolják a politikai életet, sokkal nagyobb mértékben, mint amilyenre a terület teljes lakosságához mért arányuk alapján számíthatnánk. A Szovjetunióban sok etnikai csoport túl kicsi volt ahhoz, hogy saját autonómiára tegyenek szert, ám számos olyan nagyobb csoportnak sem volt erre lehetősége, akik a Szovjetunión kívül saját nemzetállammal rendelkeztek (pl.: lengyelek, koreaiak, bolgárok, görögök). A másik jelentős kivételnek az oroszok számítottak. A közhiedelemmel ellentétben a legnagyobb tagköztársaság, az Orosz Szocialista Szövetségi Szovjet Köztársaságot nem az orosz nemzetről nevezték el, hanem a Nagy Péter által elnevezett Orosz birodalomról, mely éppúgy nemzetek feletti egység volt, mint a Szovjetunió. Ennek eredményeként a legtöbb orosz nem egyetlen tagköztársasággal - az Orosz Szövetségi Köztársasággal - azonosult, hanem az egész Szovjetunióval mint "Szocialista Anyaországgal". Az oroszok emellett területen kívüli helyzetet is élveztek, azaz saját nyelvüket bárhol használhatták, és orosz nyelvű intézményeikhez bárhol joguk volt az országban.

A volt szovjet, nem orosz tagköztársaságokban élő orosz közösségek azonban egyáltalán nem homogének. Különböző tényezők befolyásolják minden közösség milyenségét, például számosságuk (abszolút és az állam teljes lakosságához viszonyított nagyságuk), az etnikai összetartás, a társadalmi összetétel, a kulturális különbségek, településeik összetettsége s a területhez való kötődésük. A szláv államokban élő oroszok közül kevés érzi úgy, hogy idegen kultúrájú közegben élne. A balti államokban viszont az őshonos lakosság jelentős része hangsúlyozza azokat a különbségeket, amelyek kultúrájukat az orosz kultúrától megkülönböztetik, míg az ott élő oroszok a közös elemeket emelik ki, például az európaiságot, a keresztény hitet, mindazt, amiben egyeznek a balti népekkel. A Kaukázusi területeken túl, Közép-Ázsia déli részén az orosz bevándorlás történelmileg jelentéktelen volt. Ám Kazahsztánban és bizonyos mértékben Kirgizisztánban a népesség alakulása eltérő Közép-Ázsia más területeitől. Ezek a köztársaságok az egyetlenek, ahol a vidéki lakosság jelentős részét teszi ki az itt élő oroszoknak, s jelenlétük a városokban is nagy. Emellett a csoportokon belül is találhatók különbségek. A közösségek tagjainak egy része nemzedékek óta távol él az orosz hazától, míg mások csak újonnan érkezettek. Az utóbbiak pedig általában kevésbé képesek vagy hajlandók az idegen etnikai környezethez alkalmazkodni.

Két kivétellel - Lettország és Észtország - minden volt szovjet tagköztársaság megadta az "eredeti állampolgár" státusát mindazoknak, akik a függetlenség kikiáltása (vagy az új állampolgárságról szóló törvény elfogadása, illetve hatályba lépése) idején tartósan a területükön éltek. Ám amíg minden új állam komoly erőfeszítéseket tett, hogy törvénykezési gyakorlatában, polgári államával megfeleljen a nyugati elvárásoknak, a törvényekben szereplő etnikum-semleges megfogalmazások gyakran csak hatásvadász elemek. A szerző számos példát említ arra, hogy az egyes államok politikai és joggyakorlatában hogyan került egyre hátrányosabb helyzetbe az orosz nyelv, az oroszul beszélő népesség, még akkor is, ha ezzel az állampolgárok nagy része is hátrányos helyzetbe került (pl.: Ukrajnában, ahol hivatalos nyelvvé lépett elő az ukrán, bár az oroszt sokkal többen értik és beszélik). A volt szovjet tagköztársaságok alkotmányában és hivatalos irataiban szereplő bizonyos megfogalmazások felett folytatott vita és küzdelem nemcsak akadémikus jellegű, nemcsak játék a szavakkal, hanem a kemény hatalmi politika szimbolikus kifejeződése.

Oroszországban a politikusok súlyos aggodalmuknak adnak hangot a szovjet utódállamokban élő oroszok kulturális diszkriminációját illetően. Abban mindannyian egyetértenek, hogy Oroszországnak kötelessége megvédenie a határain kívül élő oroszokat, ám abban nem, hogy ennek mi is a legjobb módja. Két álláspont létezik, mely véleményük szerint igazolná Oroszország beavatkozásának jogosságát a szomszédos országok nemzetiségi politikájába, mely álláspontok egybevágnak az "orosz hazáról" alkotott két elképzeléssel. Az orosz demokraták szerint Oroszország azonos az "orosz szövetségi állammal", melyet nemzetközileg a Szovjetunió utódjának tekintenek. A nacionalisták, kommunisták és azok, akik nem akarják tényként elfogadni a Szovjetunió felbomlását, továbbra is ezt a megszűnt országot tekintik hazájuknak. A 90-es évek elején az orosz hatóságok számos fogalmat kidolgoztak, amelyekkel Oroszország és a szomszédos államokban élő diaszpóra-közösségek kapcsolatát meghatározhatnák. Végül az orosz bürokrácia a szútyicsesztvenniki fogalom mellett döntött, mely szó szerint "honfitársat" jelent. Hivatalos közleményt is kiadtak az orosz állam külföldön élő honfitársaival kapcsolatos állampolitika fő irányelveiről, mely kijelentette, hogy a kormány szándékában áll a nemzetközi törvények értelmében minden lehetséges, elfogadható eszközzel biztosítani, hogy külföldön élő honfitársainak jogait ne csorbítsák, és ne sértsék meg. Ugyanez a dokumentum fogalmazza meg azt is, hogy az orosz kormány nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy elősegítse honfitársai önkéntes integrációját az újonnan függetlenedett államok politikai, társadalmi és gazdasági életébe. Mégis, az a megdöbbentő tény, hogy bár az orosz diaszpórák ügyében nagyon eltérő érdekeket képviselnek, mind Oroszország, mind a független államok politikai kijelentései egy irányba kényszerítik a helyi oroszokat, a külső haza felé, ahelyett hogy helyi területhez kötődésüket, az adott államon belüli lakóhelyhez való jogukat támogatnák.

Az orosz kormány számos feladatot kitűzött, amelyeket teljesíteni kíván az orosz "honfitársak" védelme érdekében a média, az információs technológia, a diplomáciai út eszközeivel gazdasági, társadalmi és kulturális téren. S a társadalmi és kulturális területek különösen ígéretesnek tűnnek, hisz kevés ország utasítaná vissza az orosz állam segítségét helyi orosz kulturális központok létesítésében. Az egyetlen probléma, hogy az orosz állam anyagi segítsége sok kívánnivalót hagy maga után, és ezt a külföldön élő oroszok nagyon gyakran tapasztalják. Ez az elhagyatottság-érzés pedig gyengíteni fogja a történelmi őshazához való kötődésüket, s arra készteti a diaszpórában élő oroszokat, hogy magukra hagyatkozva új szempontok szerint próbálják megvetni a lábukat a helyi közösségekben. Richard Rose arra mutatott rá, hogy az orosz diaszpórák nem egy államban vagy egy országban kívánnak "gyökeret verni", hanem egy adott közösséggel, kis- vagy nagyvárossal próbálnak azonosulni, s ez nem jelenti, hogy politikailag az egész országgal azonosulnának.

A területiség milyensége nem választható el olyan mérhető tényezőktől, mint a tartózkodás időtartama, a települések mérete és összetettségük. Ám ez végül is felfogás kérdése: nincsenek "gyökereid" egy térségben, ha nem érzed, hogy lennének. Az ember csak úgy tesz szert valamilyen területi kötöttségre, ha és amilyen mértékben úgy látja, hogy az ezzel való azonosulás előnyösebb, mint a többi rendelkezésre álló. Ám a szerző hangsúlyozza, hogy az ilyen önmeghatározás önmagában nem elég, hanem más érdekelt felekkel is el kell fogadtatni: a "külső anyaországgal" és a befogadó állammal is. Az őslakos helyzete és a diaszpóráé között azonban még sok lépcsőfok létezik, az oroszok pedig fokozatosan távolodnak a diaszpórától, s közelednek a spektrum központja felé. Az orosz diaszpóra-csoportok területhez kötődése csak idő kérdése: akik elhagyják a szovjet utódállamokat Oroszország kedvéért, közvetetten azok területhez kötődését segítik, akik maradnak.