Az etnikai hadviselés hanyatlása

Gurr, Ted Robert: Ethnic Warfare on the Wane. = Foreign Affairs 2000. May/June 52-64. p.

A jelenkori politikai események tanúsága szerint az etnikai konfliktusok visszaszorítására új, globális stratégia jelent meg. A szerző szerint e stratégia alapvető elvei, hogy az országot megosztani képes fenyegetések a hatalom átruházásával kezelhetők, az államhatalomért és az erőforrások megszerzéséért folytatott közösségi harcokat pedig a csoportok jogainak elismerésével és a hatalom megosztásával lehet megfékezni. Habár a koszovói, kelet-timori és ruandai konfliktusok mást mutatnak, általánosságban az irány a következő: az új etnikai konfliktusok jelentősen visszaszorulni látszanak, sok régi konfliktust sikerült megoldani, az államok és nemzetközi szervezetek egyre készségesebbek a csoportérdekek elismerésében és az etnikai viták hagyományos politikai mederbe terelésében.

A 90-es évek elején kitörő etnikai harcok egy hosszan tartó általános áramlat tetőzéseként foghatók fel, mely az 50-es években kezdődött, s nem sokkal a hidegháború vége után érte el csúcspontját. A Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása új etnikai és nemzeti(ségi) követeléseknek nyitott utat. A déli féltekén több mint két tucat etnikai háború kezdődött vagy folytatódott körülbelül ugyanebben az időben, s a legtöbbjük nem kötődött közvetlenül a hidegháborúhoz. Ám sokkal fontosabb dolgot jelzett az eszkaláció és a de-eszkaláció közti egyensúly: az 1999 elején folyamatban lévő 59 fegyveres etnikai viszály közül 23 visszahúzódóban volt, és csak 7 terjeszkedett - többek között Koszovó. A 90-es évek végére az etnikai csoportok általános stratégiája nem a fegyveres konfliktus, hanem a hétköznapi politika lett.

A szerző szerint a konfliktusok kezdetének, tetőzésének és csökkenésének időbeli meghatározása is sokat elárul. 1985 óta a zavargások és felkelések kétharmada 1989 és 1993 között kezdődött, s azóta kevés keletkezett. Ez a visszaesés előrevetíti a fegyveres konfliktusok folyamatos hanyatlását is. Az utóbbi időszak történelme azt mutatja, hogy általában tíz év erőszakmentes politikai ténykedés előzi meg az újabb etnikai felkeléseket.

Az általános irányzatok harmadik szempontja az önrendelkezésért folytatott harcok vizsgálatából ered. 1993 és 2000 eleje között az önrendelkezésért folytatott háborúk száma felére csökkent. A 90-es évek során 16 szeparatista háború ért véget békekötéssel, több más pedig tűzszünet és folyamatos tárgyalások miatt szünetel. Létezik egy párhuzamos irányzat is, melynek célja megállapodásra jutni olyan etnikai követelésekkel kapcsolatban, melyek még nem csaptak át fegyveres konfliktusba. A nemzetiségi mozgalmak vezetői a kisebbségek megtagadott jogokkal kapcsolatos ellenérzéseire építenek, ám manapság a kisebbségek helyzete is javul, s a velük szembeni diszkrimináció már a csoportok egyharmada számára enyhült, főleg mert a kormányok hivatalosan is elismerték és garantálták politikai és kulturális jogaikat.

A súlyos etnikai konfliktusok általános visszaesése rengeteg ember és szervezet összehangolt erőfeszítéseinek köszönhető. A nemzetiségek és a kormányok közötti kapcsolatban új válságkezelő stratégiák, a csoportközi kapcsolatok kezelése új elveinek megjelenése az etnikai elnyomás és erőszak kezelésével kapcsolatos belföldi és nemzetközi egyetértést hozta magával. Az első és legalapvetőbb elv a kisebbségi csoportok jogainak elismerése és aktív támogatása, ami a faji, nemzeti, nyelvi és vallási diszkrimináció elítélését, közös kulturális és politikai érdekeik védelmére és elősegítésére intézményi segítség biztosítását jelenti, valamint bizonyos fokú autonómia garantálásával is együtt járhat. A szerző példákkal bizonyítja, mennyivel előbbre járnak ezen elvek követésében a nyugati demokráciák, ám a Szovjetunió összeomlásával a volt szocialista államok is a helyes útra tértek, s a nemzetiségi pártok is bekerülhettek a parlamentbe.

Az autonómia biztosítása azonban sokkal nehezebb feladat, mint a diszkrimináció tiltása. A legtöbb kormányzatban lévő csoport központi hatalmat kíván birtokolni. A szerző szerint azonban ha el akarják kerülni az etnikai vérontást, fel kell vállalniuk az autonómia biztosítását, s nem félniük kell tőle.

A jelenkori etnikai alapú háborúkat általában a teljes függetlenség követelésével indították, ám többnyire az autonómia kivívásával értek véget. Nagyon ritkák azok a nacionalisták, akik a teljes függetlenség kivívásáig kívánják folytatni a harcot. A nagyhatalmak viszont kezdik felismerni, hogy sokkal olcsóbb regionális és kulturális autonómiáról megállapodni, és némi tőkét újra elosztani, mint végtelen háborúskodásba bocsátkozni. Ugyanez érvényes a szeparatista háborúkra: ha a felek felismernék, mennyivel kisebb költséggel jár a vitás kérdéseket megtárgyalni, mint hosszan tartó konfliktusba bocsátkozni, akkor igen közel kerülnének a megállapodáshoz.

A kollektív jogok védelme az egyik eleme az etnikai heterogenitás kezelése új stratégiájának. A másik a demokrácia, mivel intézményi eszközöket biztosít, amelyek segítségével a kisebbségek a legtöbb társadalomban biztosíthatják jogaikat és kollektív érdekeiket.

A harmadik tényező az az elv, hogy az önrendelkezésről folyó viták legjobban tárgyalások és kölcsönös alkalmazkodás útján rendezhetők. Az elvet a legtöbb nagyhatalom, az ENSZ és néhány regionális szervezet - különösen Európában és Afrikában - támogatja. A megelőző diplomácia széles körben népszerű. A kényszerítő erejű beavatkozás a nemzetközi erők utolsó lépése az emberi jogok durva megsértése és a regionális biztonságot fenyegető etnikai csatározások tekintetében. A szerző részletesen megvizsgálja, milyen globális és regionális erők is támogatják ezt az irányzatot, bemutatva motivációjukat is.

A legtöbb nyugati politikus és külügyi szakember úgy látja, hogy az etnikai konfliktusok egyre súlyosabbak lesznek, s nem jobban kezelhetők. Tárgyszerűen nézve viszont ma kevesebb ilyen konfliktus létezik, mint a 90-es évek elején, azonban ma sokkal nagyobb nyilvánosságot kapnak ezek a problémák. Az etnikai és regionális konfliktusok rendezése után kialakuló világrendszer sokkal összetettebb, mint hidegháborús elődje volt. Így az etnikai konfliktusok megfékezése sokkal nagyobb előrelátást és jobban összhangba hozott nemzetközi válaszlépéseket igényel, mint ahogy ez Koszovó és Kelet-Timor példáján is nyilvánvaló volt.

Az új rendszer még nincs teljesen kidolgozva, s nyomasztóan hosszú azoknak az államoknak és nemzetiségi mozgalmaknak a sora, amelyek elutasítják ezeket az elveket, s készek erőszakkal is ellenállni nekik. A mohamedán világban például kevés állam kész teljes politikai és kulturális jogokat biztosítani az ott élő vallási kisebbségeknek. Így a nemzetközi törekvéseknek arra kellene összpontosítaniuk, hogy segítsék az uralmon lévőket a lázadó csoportokkal való tárgyalásban, s arra ösztökélni a feleket, hogy az elszakadás helyett az autonómiát válasszák. Ebben a tekintetben a legnagyobb kihívásokkal Afrikában találkozhatunk, a Szudán, Etiópia, Angola és Kongó közti hatalmas válságzónában vagy Nyugat-Afrikában.

Ám hiába vannak programok arra, hogy miképp oldhatók meg az etnikai konfliktusok, ha nincs ember és eszköz a végrehajtására. A nemzetközi és regionális szervek leginkább ott fognak hatékonyan közreműködni a válságkezelésben, ahol a nyugati hatalmaknak jelentős érdekeltségei vannak: Európában, Latin-Amerikában és a Közel-Keleten. Az afrikai és ázsiai konfliktusok messzebb vannak, s így ellenállóbbak a külső hatásokkal szemben. Ott, ahol a megelőzés technikája kudarcot vall, vagy nem elsőrendű fontosságú, a nemzetközi fellépés más formát ölt, úm.: humanitárius segélyek biztosítását és a háborúskodás eszkalációjának megakadályozását. S bár világos, hogy a szerző a véres összecsapások csökkenésében a helyzet jobbrafordulását látja, hibája a cikk szemléletének, hogy a közreműködő nemzetközi és regionális szervek, valamint különböző nagyhatalmak szerepét, indokait nem vizsgálja meg részletesebben, s így fontos szempontot hanyagol el.