Ideas and fallacies. History of the Ruthenian ethno-genesis.

Because of the continuous and relatively late settling the Ukrainian and Ruthenian languages are very close to each other nowadays, although there are European peoples where much smaller linguistic differences legitimize the existence of an independent nation. However, the answer is unequivocal even in this case of a difficult ethno-genesis. The Ruthenian people exists if it defines itself to be as such.

Igen. Ruszinok vannak. - Budapesten! Ez a rosszmájú kijelentés egy kisebbségi vezető szájából hangzott el a 90-es évek első felében. Nemcsak az akkor már évtizedek óta sugalmazott nagyukrán propaganda tükröződése ez, s nem is csupán a kezdeteknél mindig felbukkanó délibábos pszeudoszakemberek ellentmondásos megnyilvánulásainak ellenhatása. Benne van az a bizonytalanság, amely a ruszin értelmiség identitástudatában kialakult az elmúlt másfél évszázad során.

Mások az emlékei annak, aki a Kovácsrét-Beregszász keskenyvágányú vasút végállomásánál nőtt fel, s aki mást tapasztalt ifjúkori kerékpáros országjárása során. De mást sulykoltak az iskolában, az egyetemen, s megint mást tapasztalt a könyvkiadó szerkesztőségében, ahol az új rend lovagjai cinikus szorgalommal láttak hozzá a helyi irodalom "klasszikusai" és a saját tájnyelvükre építkező, tanulmányaikat legtöbbször még 1944 előtt végző kortárs írók műveinek "irodalmi" nyelvre való átültetéséhez. S amibe az ‘irodalmi gyermeküket' a viviszekció során veszni látó alkotók nemegyszer maguk is belepusztultak.

A szakirodalom sem igen segítette az eligazodást. Mégis: a mindenhol feltalálható szocialista kiadványok egy olyan valóságidegen képet sugalltak, ami nem volt összeegyeztethető a látható-hallható világgal, a szűkebb és tágabb környezet realitásaival. A hitelesebb képet nyújtó korábbi tanulmánykötetek, folyóiratok azonban "érthetetlen" módon nem voltak hozzáférhetők a közkönyvtárakban. A féltett magánkönyvtárakból (de adott esetben [ rosszul] zárolt gyűjteményekből is) rövid időre megkapott alapkönyvek sem nyújtottak egységes képet, hiszen ezek a kutatások a történelem torz alakulása folytán nem teljesedhettek ki, de mindenesetre más irányba mutattak, mint a hivatalos kultúrpolitika bebetonozott útjelző oszlopai.

Egy olyan nép esetében, amely sohasem élt valamelyest is elkülöníthető politikai formációban, természetes módon fogalmazódik meg a kétely: eljutott-e ez a közösség az önálló entitás szintjéig, nemzeti létét, helyét a környező nemzetek korrelációs rendszerében milyen kritériumok alapján határozhatjuk meg. A lét és a nemlét kérdése ez, amelyet igen sokan és igen sokszor a pillanatnyi politikai elvárások szolgálatába állítottak. Az erre adandó válasz határozza meg e népcsoport nemzeti létét, gazdaság- és kultúrtörténetét, egykori és mai politikai törekvéseit.

A ruszinság történetével kapcsolatban lényegében négy, egymáshoz gyakran kötődő s egyben önmagában is tagolt kívánságra, számtalan alpontra bontható irányzatot különböztethetünk meg. Ezek:

I. Az ukrán/ruszin prioritás és kontinuitás elméletei;

II. A dukátus elmélete;

III. A beköltözés-elmélet;

IV. A belső fejlődés elmélete.

Ezek közül az elsőhöz kapcsolódik a legtöbb tévhit, legenda és szándékos torzítás. E legendák keletkezéstörténetét legjobban egy semleges fél (aki egyébként nemzetisége révén akár ellenérdekelt félnek is nevezhető!), egy szentpétervári egyetemi tanár, Alekszej Petrov érvelése alapján érthetjük meg: "Egy szegény, elnyomott nép értelmiségi osztályánál érthető és természetes az a vágy, hogy a múltban keressen vigasztalást... A kárpáti oroszok politikai története azonban csak illúzió, délibáb... Ez az álomkép azonban nemcsak hazug, de káros is. Káros, mert meddő munkára kárhoztatja a kutatókat, és káros, mert a múlt képzeletszülte hősei elfedik a kutatók szeme elől az igazi kárpáti orosz hőst, a kárpáti orosz népet."¹

Próbáljuk meg e legendaszövevény különböző hajtásait, leágazásait időrendben áttekinteni, kezdve a legnaivabbakkal, az utolérhetetlen, kifogyhatatlan emberi fantázia és hiszékenység vadvirágaival.

Az 1980-as évek második felétől, amikor a szovjet terror évtizedei után egyáltalán szólni lehetett a ruszinságról, néhány kelet-szlovákiai és kárpátaljai "tudós" "felfedezte", hogy e nép a régió legősibb lakója. Történelmük immár 2000 éves. Ennek bizonyítására magát a népnevet is felhasználták, a rusz, ruszin stb. valamennyi alakváltozatát és történeti említését magukra vonatkoztatva. Az a tény, hogy a rusz szó eredetileg az északi folyókon s a Volgán-Dnyeperen át egészen a Fekete-tengerig hatoló varégok (normanok, vikingek) neve, a források és forráskritikai művek ismeretének hiányában nem szabhatott határt fantáziájuk szabad szárnyalásának. Í gy ők lettek azok, akik (nyilván a Laborc-Ung-Latorca mocsaraiból indulva) könnyű hajóikon eljutottak a Fekete-tengerig, és megostromolták Bizáncot. Elfogadták azt a már az előző században kifundált érvelést, hogy a nem éppen hitelességéről ismert Piligrim passaui érsek² által Pannóniában említett hét szláv püspökség egyike Munkácson volt. Ebben a meggyőződésükben az sem jelentett problémát számukra, hogy a Duna jobb partján található Pannónia a korabeli viszonyok közt egy megközelíthetetlen, másik világot jelentett az itt lakók számára. S természetesen megjelent álomképeikben az önálló fejedelemség, amelynek egyik fejedelmét, Laborc vezért a magyar honfoglalás kapcsán gyakorta említik.

E legendás fejedelem más legendakörnyezetben is megjelenik, s ezért róla valamivel később szólunk. A 2000 éves ősiséggel kapcsolatban viszont elég megemlítenünk hogy:

a) a legenda gyártói-képviselői nem ismerik a szláv népek őstörténetét. Már kiindulópontjuk is hét évszázados csúsztatással indul, ugyanis ekkoriban történt meg a szláv nyelvcsaládok különválása és részbeni szétvándorlása. A keleti szlávok három népre-nyelvre osztódása pedig mindössze a XIV. században fejeződött be. Egy korábban differenciálódott rusz népről tehát semmiképpen sem beszélhetünk.

b) nem veszik figyelembe, hogy ez a vidék a népek országútján fekszik, minden kelet felől érkező nép ezzel a Duna-medencei tájjal találkozik először, s természetesen minden érzékelhető és potenciális veszélyt jelentő államalakulattal azonnal felveszik a harcot. Az igen sok rejtekhelyet, többé-kevésbé biztonságos lakóhelyet nyújtó mocsaras-erdős vidéken fennmaradhattak túlélő közösségek, de semmilyen szervezett hatalmi formáció nem maradhatott meg. De hát láthatólag a legendáriumban nem szerepel Ruszinföld/Kárpátalja történelmi földrajzának ismerete sem.

Ennél a naiv történeti álomképnél sokkal komolyabb megfontolást kívánnak a már a XIX. században megfogalmazódott áltörténelmi hamisítások. Elsőként Laborc fejedelem legendáját³ kell megvizsgálnunk. Az Anonymus által egy mondatban említett állítólagos szláv fejedelem a nagy legendagyártó Anatolij Kralickij, a munkácsi bazilita monostor rendfőnöke átköltésében egy önálló rutén fejedelemség utolsó uralkodójává emelkedett, aki a magyar honfoglalás idején az uzshorodi (sic!) várban székelt, és annak eleste után, menekülőben, a Laborc folyónál esett el. Halála után róla nevezték el a folyót. A történetet költői elbeszélésben feldolgozó Kralickij csupán csak azt nem tudta, hogy nem a földrajzi nevek viselik történelmi személyek nevét, hanem épp fordítva. Különösen igaz ez a legmaradandóbb, az élet folytonosságát biztosító vizek esetében.

Elkerüli figyelmét az a régészeti-történelmi tény is, hogy a mai Ungvár ezen a néven immár a harmadik, a korábbiak nyomait Kapos, illetve Gerény községek közelében kell keresnünk. A legendában szerepeltetett mai Ungvár az Anjou-korhoz köthető. S végül: Ungvár Uzshorodnak nevezése valódi öngól,⁴ hiszen az Ung szóban egy igen korai nazális jelzi a korai szláv névadást. Az Uzshorod névhasználatot a ruszin (s általában szláv) írók közül Kralickijen kívül mindössze Jevhen Fencik esperes-lelkész szorgalmazta, még a pánszláv gondolat szakmailag felkészültebb képviselői is csak vonakodva vették át. ("Én is Ungvár helyett Uzshorodot mondok, noha a valóságban a nép ezt a nevet nem ismeri. Csak költött név, de semmi okunk, hogy elhagyjuk, mert jól hangzik szlávul" - írta Magyarországi Oroszföld Néprajzi Térképe című, Szentpétervárott megjelent munkájában 1910-ben Tomasevszkij!)

Az ebbe a legendakörbe tartozó további álmondákat már e koncepciónak a következő, Kárpátalját a keleti szláv államalakulatokhoz soroló változata is tartalmazza, így azokat annak részeként tekintjük át.

A koncepció alaptétele a következő: a kárpáti oroszok (ruszok, ruszinok) még a magyar honfoglalást megelőzően vagy legkésőbb azzal egy időben telepedtek meg az Északkeleti-Kárpátokban s az ahhoz kacsolódó peremvidéki területen, itt önálló Ruszkaja Krajnában éltek, amelynek a XI. századtól királyi vérből származó uralkodói voltak, s kiváltságaikat csak a XV. század végén vesztették el.

Mivel indokolták romantikus fantazmagóriájukat e legenda kiagyalói? Első érvük Anonymus, aki krónikájában említi, hogy Álmos fejedelemmel rutének is jöttek Pannóniába, akiknek maradékai a névtelen mester korában az ország különböző részein laknak. S ez így igaz. A határvédelem érdekében telepedtek le például a nyugati határszélen, Oroszváron, de éltek Nógrád és Szilágy megyében is. Itt tehát a Felső-Tisza-vidéken történő tömeges, szervezett megtelepedésről nincs szó. Jól látták ezt a történeti hamisítások első bírálói, Hodinka Antal, Bonkáló Sándor, Kontratovics Iréneusz vagy éppen a nagytekintélyű szentpétervári tudós, Alekszej Petrov. Még inkább más megvilágításba helyezi a kérdést az utóbbi évtizedek régészete, amely szerint a honfoglaló magyarság temetőiben gyakorta fellelhető nyugati fegyverzet a Kijevi Ruszt erős állammá szervező varégok (normannok) által kiképzett segédcsapatok jelenlétére utal. Ezt támasztják alá a Bereg megyei Csoma honfoglaláskori temetőjének leletei (a fegyverzet mellett a korabeli magyarság alkati sajátosságaitól erősen eltérő, igen magas testalkatra utaló csontvázak), s ennek a fényében érthető igazán a közeli Sáros-Oroszi helynév is, amely a borzsavai szabad (később nemes) közösség mellett ugyancsak a borzsavai vár védelmére letelepített, a gyepűrendszer őrzésébe betagolódott katonáskodó népelemre utal.

A legendakör következő lépcsőjében az önálló rutén marchia s a királyi vérből származó uralkodók érvrendszerével találkozunk. Ezek cáfolatát a legáttekinthetőbben Bonkáló Sándor nyújtja A rutének (ruszinok)⁵ c. monográfiájában. Az első "történelmi adat" ezek szerint a hildelsheimi krónika, mely az 1031-es évről azt írja, hogy István király fiát, aki dux Ruizórum volt, egy vadászaton vadkan tépte szét. Az amúgy is megtépázott hitelű, a német tudósok által felületes kompilációnak tartott krónika ezen feljegyzésének hitelét tovább csökkenti, hogy az életét nagyrészt imában és böjtben töltő Imre herceget, Gellért püspök neveltjét nagy vadászként állítja be, aki hat nappal kitűzött megkoronázása előtt indult vadászatra. Ami hercegi címét illeti, azt valamivel pontosabban rögzíti a magyar-lengyel krónika, amely Imrét dux Slavoniae-nek nevezi. Imre felesége ugyanis Cresimir horvát király lánya volt. A messzi távolból a szláv házastárs indukálta a logikusabbnak tűnő keleti határőrvidék hercegének címét. A kulcsszó talán éppen a ‘határőrvidék' megnevezésben rejlik. Ez ugyanis a Frank-, majd a Német-római Birodalom egyik szervezeti formája, amely várakra, várrendszerekre támaszkodó védelmi és hódító intézmény volt, s mindig annak az országnak, népnek a nevét viselte, amely ellen szervezték. Ez a magyarázata a Konrád salzburgi érsek 1170-1177 között íródott életrajzában szereplő Marchia Ruthenorum kifejezésnek. Az életrajzírót az inspirálta e kifejezés használatára, hogy a művében leírtak időpontjában II. Béla király seregével valóban a keleti határszélen tartózkodott, hogy megakadályozza Kálmán király fiának, Borisz trónkövetelőnek a betörését Galíciából.

Véletlenszerű és eseti adatok ezek, éppúgy mint az Alpes Ruthenorum, Alpes Ruthenie, porta Ruscie földrajzi kifejezések, amelyek csupán a valós helyzetet rögzítették (vesd össze az orosz krónikákban szereplő ‘magyar hegyek', ‘magyar kapu' kifejezésekkel). Ezek a megjelölések tehát az érintkezési pontokat s nem az ott megtelepült lakosságot jelölik. Igencsak elgondolkoztató az is, hogy ezek a kifejezések csak a Duna-medencétől távoli forrásokban fordulnak elő, az itt íródott krónikák, ajándékozási oklevelek, peres iratok (így a Váradi Regestrum) nem tudnak e sajátos "hercegségről". Tény azonban, hogy maga a mai Kárpátalja valóban része volt egy többé-kevésbé körülhatárolható hercegségnek, az Árpád-korban ugyanis a trónviszályok elkerülése érdekében az ifjabb herceg(ek) megkapták az ország keleti felét, beleértve a gyepűnek és gyepűelvének a mai Kárpátaljára eső részét is, ahol igen korán megtelepedtek a királyi népek. Ugocsa és Bereg a szent királyok kedvenc vadászó és tartózkodási helyei voltak. (Erre utal Királyháza, az egykori Halászi, de Beregszász egykori Luprechtszásza neve is, amely Géza és Szent László királyok öccsének nevét őrzi.)

Biderman, a kiváló történetíró is érezte e pár elszórt és könnyen cáfolható adalék elégtelenségét, de a hipotetikus gondolkodás csapdájába esve azt feltételezte, hogy a későbbi oklevelekből ismert és valóban létező krajnák (sárosi, zempléni, ungi és beregi) valaha egy egységet képezhettek, mintegy a korábbiakban említett marchia névváltozataként. Tény azonban, hogy ez az oklevelekben először 1364-ben szereplő, oláh származású kifejezés Munkácsról délre kilenc oláh telepítésű falut jelölt, amelynek élén vajda állt. A krajna, krajina kifejezés a későbbiekben ‘járás' és ‘uradalom' értelmet nyert, s így szerepel a Homonnai Drugeth- (majd Bercsényi-), a munkácsi váruradalmi- (később Rákóczi-) birtokok leírásában.

Ide tartozik még néhány adat, amely eleve oklevelek téves értelmezésén vagy félreértelmezésén alapul. Egy, a III. Béla korában a magyar püspökök jövedelméről szóló kimutatás említi, hogy "A kalocsai érsekséghez tartozik... Bihar püspöke is, aki Orosziban székel". Túl azon, hogy itt valószínűleg Várad-Olasziról van szó, egy cseh történész (Chaloupecky) a cseh megszállás időszakában a szláv legendáriumot erősítendő, azt a következtetést vonta le a fenti mondattöredékből, hogy a XII. században az orosz lakosság a Kárpátoktól Bihar megye déli határáig húzódott. Nem állunk messze az igazságtól, ha ezt a baklövést nem tévedésnek, hanem szándékos félremagyarázásnak tartjuk. Ide tartozik továbbá IV. Jenő pápa levelének az az említése, hogy Magyarországon és Erdélyben "nonnuli Rutheni nuncipati", tehát kevés számú, néhány rutén is él. Niederle cseh történeíró adaptációjában ez már úgy szerepel, hogy 1446-ban nagyszámú orosz nép lakott Magyarországon és Erdélyben. S végül: ide tartozik az az oklevél, amely állítólag Gergelyt, a rutének hercegét, fejedelmét említi a XIII. század végén. Az 1299. évi oklevél a következőket írja: "Nos, Gregorius, comes de Beregh, officialis Lev, ducis Ruthenorum." Lev Danilovics halicsi fejedelem ugyanis Constantiát, IV. Béla király lányát vette feleségül, s hozományul kapta a munkácsi uradalmat, de mivel azt a távolból kezelni nem tudta, a Bereg megyei főispánt bízta meg vele. A szöveg magyarul tehát: "Mi Gergely, Bereg megye főispánja, Leo rutén fejedelem tisztviselője (megbízottja)".

Ez az utóbbi néhány, már-már anekdotikus "adat" egyre ingoványosabb területre vezérelte az önálló rutén fejedelemség híveit. A kiskirályok, oligarchák korában az Aba nembeli Petune (Pető) Zemplén megyei ispán fellázadt Róbert Károly ellen. Mészáros Károly naiv történeti írásában ez a főnemes mint a pravoszláv hit védelmezője és az orosz nép vezetője jelenik meg. Sztripszky a nagyobb hitelesség kedvéért el is nevezte szlávosan Petenykónak, s a magyar katolikus főúr így került be Grendzsa Donszkij révén a szépirodalomba is. Azóta a Petenykó-lázadás⁶ a helyi történetírás cáfolhatatlan ténye, amelyet még a szovjet "szaktudomány" is átvett.

A ruszin, cseh, ukrán, orosz és részben magyar tudósok egy része tényként kezelte az elmúlt jó két évszázadban a munkácsi dukátus legendáját, amely elsősorban Koriatovics Tódor menekült litván herceg (Koriat litván részfejedelem fia) nevéhez és tevékenységéhez fűződik. Kétségtelen, hogy maga a legenda valóságelemekre épül, a bizonyítható tények mellett mégis ehhez kötődnek a legvaskosabb legendák és hamisítások is.

Litvánia a XIII. század közepéig törzsi megosztottságban élt. A központosító törekvések eredményeképpen jött létre alig egy század múlva a Litván Nagyfejedelemség, amely jelentős területeket hódított meg a belorusz-ukrán térségben. A XIV. század végén már erős és kiterjedt Litvániáról beszélhetünk, amelyet két testvér-nagyfejedelem irányított. Ezek közül Jogaila (ismertebb nevén: Jagelló) felvette a keresztény vallást, és Lengyelország királyává választották. A perszonálunió azonban csak részben valósult meg, Nagy Vytautas (1392-1430), Jagelló unokaöccse még erősebb központosított államot szervezett, és uralma a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt. A centralizálás során került szembe a részfejedelemségek vezetőivel, s ekkor kényszerült menekülni Koriat kisebbik fia, Tódor, podóliai herceg. Zsigmond király fogadta be, aki hasznos ütőkártyának tartotta a lengyelek elleni terveiben. Hogy megélhetését biztosítsa, rendelkezésére bocsátotta Mária királyné 1395-ös halála után a megüresedett, megelőző évszázadokig s majd a későbbiekben is királynéi birtoknak számító munkácsi uradalmat.

Zsigmond okleveleiben 1398-ban fordul elő először Tódornak mint Magyarországon tartózkodó főúrnak a neve. 1401-ben nevezik először dominus de Munkach-nak, 1400-ban, 1404-ben,1406-1408-ban, 1411-ben beregi főispán, 1404-ben Szatmár megye főispánja is. Zsigmond egy későbbi, 1419-es oklevele mint a király tulajdonát képező Munkács várának a kormányzóját említi. Lényeges, hogy Tódor maga is mindvégig a dux Podoliae címet használta, és sem ő önmagát, sem semmilyen más oklevél nem nevezi dux de Munkácsnak. Hogyan vált mégis a legendáriumban munkácsi herceggé, mintegy a helyi ruszin területek fejedelmévé?

Ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, láthatjuk, hogy ennek is, mint annyi mindennek, alapvetően anyagi háttere volt. A munkácsi monostor szerzetesei összekülönböztek a munkácsi katolikus plébánossal a dézsmaszedési jog kapcsán. Ekkor, a szokásjog igazolásául írták meg az 1360-ra antedatált oklevelet, amelynek hamis voltát hiába bizonyította Hodinka Antal,⁷ Alekszej Petrov vagy éppen Holodnjak moszkvai egyetemi tanár, hiába mutatták ki a szerencsétlen módon megválasztott keltezésről az oklevél írásmódjáról, stílusáról, nyelvezetéről a durva hamisítás tényét, a ruszin és más szláv írók nagy része még ma is ragaszkodik az oklevél hitelességéhez. Ez a több évszázados vita a megközelítés módja miatt feloldhatatlan: a szakmai érvek ugyanis a nemzeti érzéssel és az alakot váltó, de lényegében változatlan politikával állnak szemben.

Ebben az oklevélben Koriatovics a munkácsi monostor alapítójaként szerepel. Itt találkozunk azzal az állítással is, hogy a herceg kísérettel érkezett Magyarországra. Ez nyilvánvalóan meghatározó lett volna a helyi lakosság arányait, származását és nyelvét illetően, erősen kérdéses azonban, hogy ebben a korban, szinte járhatatlan utakon, az egyik pillanatról a másikra üldözötté váló Tódor el tudta volna végezni e tömeg szervezett áttelepítését. Szabó Jenő és Bélay Vilmos történészek nem véletlenül jegyzik meg, hogy akinek ebben a korban ekkora kísérete volt, az nem kényszerült menekülésre. Itt, ennek az oklevélnek az aláírójaként szerepel Koriatovics Tódor Munkács hercegeként.

Az oklevél hitelességét nemcsak századunk felkészült tudósítói cáfolták, de kétségbe vonták azt az első pillanattól fogva a donációk megítélésében illetékes császári és egyházi hatóságok is. Szakmailag is értékelhető szinten ez a vita a XVIII. század második felében folyt, amikor az oklevéltan, diplomatika mint önálló tudományág meghonosodott Magyarországon.

A Koriatovics-féle oklevelet első ízben Schmitt Miklós adta ki az egri egyházmegyei püspökökről írott művében, anélkül azonban, hogy közölte volna annak forrását, és megvizsgálta volna hitelességét. Batthyány Ignác erdélyi püspök 1785-ben ezzel szemben azzal érvelt, hogy a terület az egri egyházmegyéhez tartozik, s itt munkácsi püspökséget soha nem alapítottak. A vita a későbbiekben közte és Pray közt folyt elsősorban, egyre több korabeli vagy kapcsolódó oklevelet idézve és elemezve. Végső érve azonban nem diplomatikai, és nem szövegelemzésre alapul, hanem Korvin János herceg 1493-as oklevelére, amely a Koriatovics alapítványt hamisnak nyilvánította. E Korvin-oklevél azonban igen gyarló, hibás szövegezésű, és semmiképpen sem teszi semmissé Mátyás király hiteles, 1458-i levelét, amely tartalmában ellentmond fia oklevelének.

Látjuk tehát, hogy mindkét álláspont ingatag lábakon állt. Ez és kolostorának, illetve püspökségének elemi létérdeke indította arra Bazilovics Ioannicust (Basilovits Jánost), a csernekhegyi baziliták rendfőnökét, hogy összefoglalja mindazt, amit saját korában a munkácsi püspökségről (s egyben a kárpátaljai ruszinságról) tudni lehetett. Hatalmas műve (Brevis notitia...)⁸ 1799 és 1805 között jelent meg Kassán. Alapfeladataként azt vállalta, hogy igazolja a Batthyány által támadott okiratok és alapítványok hitelességét, összeállítja a munkácsi püspökök névsorát, s ezzel is igazolja a püspökség törvényességét, létjogosultságát. Ennél azonban sokkal többet vállalt és hatalmas, hatkötetes műve végső soron a ruszin történelem legfontosabb okiratgyűjteménye, forrásanyaga.

Bár a Koriatovics-féle alapítólevél hitelességében a későbbiekben is sokan kételkedtek (így Lehoczky Tivadar,⁹ Bereg megye nagyhírű monográfusa, aki egyébként a legendárium többi állítását készséggel elfogadta), Basilovits állásfoglalása után - bár az csak a korábbi érveket sorakoztatta fel - tekintélyelvi alapon az iratot hitelesként kezelték. A hitelességet kétségbe vonó és a kérdést részletesen tárgyaló Hodinka Antal helyett célszerűbb, ha a kétségkívül elfogulatlan Alekszej Petrov szentpétervári egyetemi tanár (a bécsi Pelaeographico-diplomatico Institut egykori tagja) érveit idézzük. Ez Koriat fia, Tódor nevének népies említése, a korabeli pénznemek téves ismerete, a számos nyelvhiba és legfőképpen Holodnyák moszkvai professzor háromoldalas tanulmányának paleográfiai érvei alapján bizonyítottnak látja, hogy az oklevél semmiképpen sem származhat a XIV. századból. Ennek alapján úgy véli, hogy a Korvin János 1493-as levelében említett oklevél volt az első hamisítvány, mivel azonban annak érvénytelensége hamar kiderült, megszületett a második áloklevél, amelynek a legtágabb határok közt is 1493 és 1690 között kellett készülnie. Ekkor adta ki ugyanis hiteles átiratban a pozsonyi káptalan, és ezt az átiratot erősítette meg 1692-ben I. Lipót Kollonics Lipót bíborosnak, a Rákóczi-árvák gyámjának határozott kérésére, aki, míg a protestantizmust üldözte, a görög katolikusok pártfogója volt, és elérte 1698-ban teljes egyenjogúsításukat. 1692-ben vált tehát érvényessé és hatályossá a Koriatovics-alapítvány, amelynek elismertetésére, mint láttuk, 1493-ban, majd 1597-ben, egy Rudolf császár és királynak címzett folyamodványban is kísérlet történt. Azonban ehhez a folyamodványhoz is csupán egy egyszerű másolatot mellékeltek, az eredeti oklevél bemutatása és hitelesítése tehát egyszer sem történt meg!

Bármennyire is vitatható azonban a Koriatovics-féle alapítólevél - annak túlzásait, illetve az abból levont legendaértékű következtetéseket leszámítva -, a Koriatovics-mítosz nem más, mint a ruszinság megkésett eredetmondája, s mint ilyen a nemzeti tudat része. A munkácsi vár Koriatovics-szobra, az ungvári Koriatovics-tér e mítosz tárgyiasult megjelenése, s ezért kell elfogadnunk és értékelnünk.

A már említett, hírhedt hamísító, Anatolij Kralickij többi kreálmánya, így a körtvélyesi nyomda legendája, a sohasem látott munkácsi krónika, mind csak fölösleges és erőltetett kísérlet, hogy magát a történelmi tényt ellássa a megfelelő kulturális-szervezeti kellékekkel, attribútumokkal, s így fölösleges, és csak a tisztánlátást nehezíti.

S bár a podóliai litván herceg maga nem volt ukrán, s ugyancsak nem volt sem római katolikus, sem görögkeleti vallású, hanem éppenséggel - mai fogalmainkkal élve - pogány volt, biztos hagyományát jelenti ma a görög szertartású rutének második kolostorából (az első időrendben a máramarosi, azóta elpusztult körtvélyesi) kifejlődő munkácsi püspökségnek, s mivel e népnek csak vallási autonómiája volt, magának a ruszinságnak is.

A ruszinok történetének harmadik alapvető koncepciója nyilvánvalóan a számtalan hamisítás, tudatos vagy éppen népetimológiás félreértelmezés ellenhatásaként jött létre. Magyarországon ennek az álláspontnak a legjobb képviselői Hodinka Antal és Bonkáló Sándor, de számosan vallották ezt a szláv tudósok közül is. Érdekes módon a szovjet "tudomány" is - az elsőbbség, az őshonosság jogát fenntartva - ezt az irányvonalat képviselte, hiszen így "napnál világosabban" kimutathatták, hogy a nagyukrán és ruszin lakosság közt semmiféle nemzeti, etnikai különbség nincs. A szovjet időszak - nagyhatalmi logikájából kiindulva - azzal gazdagította a keleti szláv (ukrán) elméletet, hogy beköltözés helyett a folyamatos jelenlétet képviselte. Ezek szerint a régió a magyar honfoglalás idején már a Kijevi Ruszhoz tartozott, amelynek erejével nem bírt Árpád serege, hanem továbbvonult Pannóniába, s csak két évszázad múlva, Kijev erejének meggyöngülésével párhuzamosan foglalta el ezeket a területeket is. Ebben a hitükben a közelmúltban feltárt tiszacsomai honfoglaláskori temető igen gazdag és bizonyító erejű leletanyaga sem zavarta/zavarja őket; szerintük ez egy valamilyen ismeretlen okból kialakult kultikus temetkezési hely, ahová a magyarok messze földről is elhozták halottaikat. A valódi választ a gyepűrendszernek a feltételezettnél sűrűbb és népesebb erődítéssorában kell keresnünk, s ez már egy más eredetkoncepció érvrendszeréhez kapcsolható.

A beköltözési koncepció kifejtése során talán Bonkáló Sándor bizonyult a legradikálisabbnak.¹⁰ Határozottan állítja (érvrendszerében gyakran Hodinka Antalra hivatkozva), hogy az ősi krónikákban említett rutének (akik az ország különböző pontjain éltek) semmilyen kapcsolatban nem állnak a mai Ruszinföld lakóival. Ez utóbbiak csak a tatárjárás, gyepűrendszer megszűnése után kerültek több telepítési hullámban mai lakóhelyükre. IV. Béla király a gyepűn túl (a gyepüelvén) elterülő hatalmas földterületeket elajándékozta híveinek. Föld tehát volt elég, de hiányzott a munkáskéz. A földesurak onnan hozattak telepeseket, ahol különböző történelmi okokból nagy volt a létbizonytalanság. A Kárpátok gerincén túlról, Halicsból, Bukovinából, de még Podóliából is igen sokan vállalkoztak, hogy a könnyebb, emberibb élet reményében szülőföldjüket elhagyva új telepeket létesítsenek a határ innenső oldalán. Korábban (és párhuzamosan is) a földesurak vlachok, oláhok megtelepítésével is próbálkoztak, ez a vándorló pásztornép azonban nehezen ült meg egy-egy birtokon. A rutének áttelepítését soltészek és kenézek (az előbbi inkább a nyugati, az utóbbi a keleti régió névhasználata) szervezték. Az első ismert soltészlevél (literae scultetiales), tehát a földesúr és a telepítést felvállaló személy írásos megállapodása, 1322-ből való. Mai kifejezéssel élve a soltészek és kenézek vállalkozók voltak, akik a földesúrral kialkudott feltételek mellett hozták magukkal a jobbágycsaládokat. Ha maguk is meg akartak telepedni, akkor előre kikötötték a bírói tisztet s több, ezzel járó kedvezményt, ha nem, akkor javadalmazásukat követően új települők megszervezésén fáradoztak.

Az új falvak megtelepülői legelső feladatukként kiirtották az új falu határában az erdőt, házakat építettek, s feltörték a földet. Ezért néhány évig adómentességet élveztek. Közjogi helyzetük a legtöbb nagybirtokon a későbbiekben is sajátos volt. A legtöbb helyen a portánként kivetett adót maguk a soltészek, kenézek, falusi bírák szedték be, s ez az adó egyrészt általában kevesebb volt, mint az alföldi településeken, másrészt igen gyakran szerepeltek a feltételek közt nem föld- vagy erdőműveléssel kapcsolatos kötelezettségek is (nyers és szárított gomba, erdei gyümölcsök gyűjtése), amelyek magának a gazdának nagyobb mozgásteret, és ezáltal jövedelmet biztosítottak.

Az ungi gyepűelve korai betelepítésének adatanyagát a közelmúltban tárta és dolgozta fel Engel Pál történész.¹¹ Számításai szerint ez a tatárjárás után felszabadult terület közel 2000 km², mintegy 320 000 katasztrális hold volt. A betelepítés az egykori gyepű vonalától indult a határ felé, tehát az első települések voltak a legközelebb az uradalmi központokhoz. Ezek megtelepülése már a XIV. században intenzíven folyt. A későbbiekben ez a folyamat valamelyest lassult, és csak a XVI. században vált teljessé. Engel Pál adatai szerint a megyében 44 község, a gyepűelve területének mintegy felén, 1552 után alakult.

Szabó István monográfiájának¹² köszönhetően meglehetősen pontosak az ismereteink Ugocsa megye betelepítéséről, míg Máramaros megyéről - ahol ez a folyamat valamivel későbben zajlott le - , Bélay Vilmos¹³ munkájából kapunk részletes információkat. Bereg megyéről hasonló összefoglaló munkánk nincs, a részadatok ismeretében, valamint a megyesor sajátosságaiból következtetve itt is rekonstruálható a betelepítés folyamata (csupán a Hegyhát és a Borzsa völgye specifikus viszonyait kell más megközelítésben értékelnünk).

Elsősorban Hodinka Antal, de lényegében Bonkáló Sándor is abból indul ki, hogy a gyepűelve teljesen lakatlan terület volt, azt mintegy hermetikusan elzárták a lakosság elől. A való életben azonban semmi sem ilyen egyszerű, s így ez a kép túl statikus, vitára ingerlő.

A kései betelepítés koncepciójának képviselői legfőbb érveik közt tartják számon, hogy a Kárpátok innenső oldalán ugyanazon néprajzi csoportok képviselői élnek, mint a túloldalon (lemák, bojkó és hucul), nyelvük is igen közeli, s mind tárgyi, mind szellemi néprajzuk is közeli rokonságot, már-már azonosságot mutat.

Ez valóban így igaz, kivéve a kárpáti ruszinok legnagyobb létszámú csoportját, a dolisnyákokat, akik a magyarsággal érintkező peremvidéken laknak. A kérdés kutatói, így Bonkáló Sándor is, nem találták meg a szomszédos Halics néprajzi csoportjai közt ennek az etnikumnak a megfelelőjét. Bonkáló maga - alapkoncepcióját bizonyítandó - távolabbi vidékeken keresi a származás helyét, a szovjet ukrán néprajzkutató, az amúgy igen kiváló szakemberként ismert V. P. Lintur gyűjtésének rendezése során a dolisnyák vonatkozásokat mint ‘romlott, idegen befolyástól fertőzött' anyagot, nem is veszi figyelembe.

Sajátosan oldja meg a kérdést a moszkvai zenetudós, néprajzos, V. I. Gosovszkij.¹⁴ A dallamokat is tartalmazó gyűjteményében kénytelen megőrizni igen sok nyelvjárási sajátosságot, ugyanakkor a szöveget a nagyukrán nyelvi normához igazítja, s közli azok orosz fordítását is.

Nem véletlen, hogy a szovjethatalom éveiben következetes harc folyt a "folklorizmus" jelenségei ellen. A korábban ruszin nyelven írt műveket az ungvári Kárpáti Könyvkiadó "hozzáértő" szerkesztői átírták nagyukránra, s felléptek minden olyan törekvés ellen, amely a helyi sajátosságok előtérbe állításával próbálkozott.

E koncepció bizonytalanságai tehát jól érzékelhetők, alapvető igazságtartalmuk mellett is (amelyek közül a Kárpátok két oldalán található azonos néprajzi csoportok megléte a leglényegesebb). Nem véletlen, hogy a negyedik elképzelés, a belső fejlődés elméletének képviselői ezekre a bizonytalanságokra alapozva fejtették ki elméletüket.

Ami koncepciójukban a legalapvetőbb: bizonyos mértékig ők is a kontinuitás hívei, ugyanakkor nem a keleti szláv vagy a nagyukrán, hanem egy köztes szláv etnikum létét hipotetizálják. Kiindulópontjuk a magyar honfoglalás körüli állapot. Mint már a bevezetésben is említettük, itt a magyarság egy olyan szláv etnikummal találkozott, amely a térség rendezetlen hatalmi viszonyai közt feltehetően egy délszláv (bolgár) alárendeltségű részfejedelemséget alkotott, vagy kisebb erődítményekhez köthető, egymással kapcsolatban álló váruradalmakban élt. Anonymus Gestájának ez az adata talán vitatható lenne, de alátámasztja mind a régészet, a történelmi földrajz s a toponímiákat vizsgáló nyelvtudomány is.

E kérdéskörben az utóbbi idők egyik összefoglaló munkáját Kobály József kárpátaljai történész tette közzé¹⁵ (aki különben nem híve az önálló ruszin etnikum teóriájának). Megállapítja, hogy ami a régészetet illeti, még a keleti szláv elmélet hívei is kénytelenek elismerni, hogy az itt feltárt anyag sok hasonlóságot mutató párjai megtalálhatók a nyugati és déli szláv területeken is, sőt egyes esetekben csak ott. Ugyanakkor csupán a régészet adataira hagyatkozni egy történelmi etnikum meghatározásában nem túl szerencsés.

A régió helynévanyagának bemutatása során Kobály felhívja a figyelmet arra, hogy az adatok ellentmondó értékelése abból fakad, hogy az érintett tudósok nem veszik figyelembe a XIII-XVIII. század migrációs mozgásait, sem azt, hogy a vizsgált anyagnak szinkrón módon kell megfelelnie az idő és tér párhuzamos kritériumainak. Ez azt jelenti, hogy azokat a toponímiákat kell elsősorban figyelembe venni, amelyek megfelelő régészeti lelőhelyek környezetében vannak, s a középkori írásos források már említik őket. A bevezetőben említettük, hogy a legősibb és legmaradandóbb emlékek a víznevek. Ilyen az ugocsai Bökény határában 1548-ban említett Balathon helynév, amely a déli vagy nyugati szláv mocsárnak felel meg. Déli szláv eredetű a mocsár jelentésű Baloca helynév, amelyet a Bereg megyei Macsola (1327), illetve ugyancsak e megyében található, Szernye mocsár vidéki Dercen határában említenek (1321). Kobály a továbbiakban említi a piszkáros tó, mocsár többszöri előfordulását Ugocsa területén a tárgyalt időszakban. Ez a szó az egykor igen elterjedt csík halfajta szláv neve, a szerző szerint nyugati vagy délszláv nyelvi formában. Ide sorolja az ugyancsak ugocsai Keresztúr mellett feltalálható szedlice helynevet is, ahol az ószláv falu értelmű kifejezésben a dl hangkapcsolat, valamint a szó jelentése is tipikusan délszláv. Ebbe a sorba illeszkedik a Tiszaújlak melletti Belegrád helynév, valamint a korábbiakban már említett Ung folyónév is. Ha tekintetbe vesszük Melich adatait is, valamint az ungvári Fodó Sándornak (aki nem mellesleg a kárpátaljai magyar ellenállási mozgalom vezetője és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalapítója volt) e témakörben közel három évtizeddel ezelőtt közölt szócikkeit, s ezeket egybevetjük a régészet adataival, valamint a hiányos írott forrásokkal, az nyilvánvaló, hogy a korai forrásokban e területen említett szláv lakosság feltehetően délszláv volt. Kobály ugyanakkor mindezzel nem látja igazoltnak az autochton ruszinság elméletét. Véleménye szerint e korai szláv lakosság idővel megfogyatkozott, asszimilálódott, oly mértékben, hogy a XIV-XV. század adatai már csak elvétve jelzik e korai szláv lakosság nyomait. Álláspontja szerint a mai kárpátaljai ukrán(ruszin) lakosság ősei csak a honfoglalás után, alapvetően a XIII-XVIII. században költöztek be mai lakóhelyükre. A kérdéskört a VIII. századig visszamenőleg tárgyalva ugyanarra a következtetésre jut, mint a beköltözés-elmélet képviselői.

Ezek az érvek kétségkívül meggyőzőek, de némi kételyt ébreszthet bennünk az asszimilálódott és beköltözött népességelemek jelenlétének két évszázados átfedése. Az is elgondolkoztató, hogy míg Kobály az interdiszciplinaritás jelentőségét hangsúlyozza, több ízben is megismétli, hogy a két lakosságelem genetikailag nem azonos, holott valóban több tudományágat felölelő elemzése a genetikával egyáltalán nem foglalkozik.

A Keleti-Kárpátok lakosságának genetikai jellegzetességeivel Kiszely István nagyszabású, szintetizáló antropológiai munkájának (A Föld népei) Európa c. kötete¹⁶ foglalkozik. A genetika és antropológia szoros összefüggését talán nem kell magyaráznunk. Az antropológia a külső jegyek (szem- és bőrszín, fejforma, testmagasság stb.) mellett az alapvető géntípusok gyakoriságát is vizsgálja. Legközérthetőbben talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a genetika azoknak az embertípusoknak a belső törvényeit tanulmányozza, amelyeknek külső jegyeit az antropológia rendszerezi. Bár Kiszely István forrásai nyilvánvalóan orosz és ukrán monográfiák, így a fordításnak köszönhetően terminológiája kicsit bizonytalan, adatai egyértelműek: a környező szláv és nem szláv lakosságtól eltérően a Kárpátok mindkét oldalán embertanilag alpi-dinári típusú lakosság található (az ukránság túlnyomó része a dnyeperi-kárpáti típushoz tartozik). Itt tehát nem csak a mai Ruszinföldről, de a szomszédos Galícia és Bukovina egy sávjáról is szó van!

Közvetve ezt támasztja alá az 1931-es lengyel népszámlálás is, amely a keleti területeken 3 250 000 ukrán, 1 138 700 fehérorosz (belorusz) mellett 1 219 600 "ruszint" írt össze.¹⁷ A ruszin önelnevezés és a nyelvhasználat terén az érintett területen ma is találunk rokon törekvéseket.^18.

A tény kérdéseket indukál, a kérdések pedig válaszokat. Tudjuk, hogy itt laktak a mai délszlávok egyes csoportjainak elődei, az ősi karvatik, akiket később fehér horvátoknak neveztek, s akiknek létezését valamennyi történészi csoport elfogadja. Csak hipotetikusan: fogadjuk el, hogy a Kárpáti régió mai szláv lakói e fehér horvátok utódai, akik azonos sajátosságaik megőrzése mellett két irányba fejlődtek. A keleti oldal lakói közeledtek az egységesülő ukrán nyelvhez és kultúrához, míg a déli, délnyugati oldal lakói - a velük származástanilag azonos túloldali lakosság folytonos beköltözése mellett - megőrzött és szerzett sajátosságaik alapján ruszinoknak tekinthetők. Ez a hipotézis választ adhat a lemák, bojkó, hucul néprajzi egységek párhuzamos meglétére, s feloldhat számos olyan ellentmondást, amelyet az egymással szemben álló történészi iskolák csak a kategorikus imperativuszok szintjén voltak képesek elleplezni.

Ez a válasz azonban még nagyon sok kutatással, a meglévő hiányos források rendszerezésével s annak a tisztázó értelmezésével jár, hogy mi volt a szerepe a géntípus elterjedésében a már említett vlach pásztornépnek, amely etnikailag igen sokrétű volt, de mindenképpen hordozott magával dinári jellegzetességeket.

Tegyük hozzá azonban, hogy éppen a folytonos és viszonylag kései betelepülésnek köszönhetően az ukrán és ruszin nyelv ma igen közel áll egymáshoz, bár ismerünk európai népeket, akiknél sokkal kisebb nyelvi különbségek is az önálló nemzet tényét igazolják. A válasz azonban e bonyolult etnogenezis esetében is egyértelmű. A ruszin nép létezik, amennyiben annak definiálja magát.

A reformkor végéig tartó, majd századunkban az ellenérdekelt politika dacára is újra megerősödő nyelv- és kultúrateremtő kísérletek, amelyek közel fél évszázados terror után ma újra tettenérhetők, ezt a szándékot igazolják. Felipe Fernández-Armesto, az oxfordi egyetem újkori történelem tanszékének munkatársa Európa népei¹⁹ c. könyvében önálló szócikkben ír a ruténekről, ruszinokról, ugyanakkor kiemeli, hogy az önazonosságtudat egyik legfőbb akadálya az egységes irodalmi nyelv hiánya.

A latens különbség-tudat jeleként értékeli viszont azt a tényt, hogy az 1991. december l-jén megtartott népszavazáson - amikor Ukrajna függetlenségéről döntöttek - a régió lakosságának 78 százaléka az autonómia mellett foglalt állást (bár tudjuk, hogy a kérdőívnek ezt a pontját már eleve ködösen fogalmazták meg a szeparatizmustól tartó ukrán hatóságok!).

Az elfogulatlan tudós, a független kutató azonban nem befolyásoltathatja magát a mindenkori politikai szándéktól. Ezért kell ma a tények ismeretében önálló ruszin entitásról beszélnünk, s ezt kell figyelembe vennünk a történelmi és szinkrón vizsgálatok során.

Jegyzetek

l. Alekszej Petrov 1905 és 1944 között Szentpéterváron hét forrásközléssel járult hozzá "Magyarországi Rusz" történetéhez. A sorozat nyolcadik kötete már Prágában jelent meg 1923-ban, majd 1924-ben egy gk. vonatkozású könyvet adott ki a lemk vidékkel kapcsolatban. Jelen témánkat illetően 1930-as, ugyancsak Prágában kiadott könyve a legjelentősebb (Drevnejsija gramoty po iszorii Karpatorusskoj cerkvi i ierarchii 1391-1498 gg.). A szövegrész magyar fordítása: Bonkáló Sándor: Rutének (Ruszinok) c. könyvének 47. oldalán.

2. Handbuch der Urkundenlehre I.-II. Bresslau, 1912-1915.

3. Kralickij (Kralitzky) Anatol, a XIX. századi ruszofilek képviselője, a munkácsi bazilita monostor rendfőnöke. Múltidéző, legendateremtő írásai a Narodnoje cstyenyije (népi olvasmányok) c. kétkötetes gyűjteményében. Ungvár, 1869.

4. Dr. Sztripszky Hiador: Hogyan lett Ungvárból Uzshorod? Kárpáti Híradó, 1942. máj. 30-31. Újabb közlése: Kárpátaljai Szemle, 1997, 2. sz., 20-22. p.

5. Bonkáló Sándor: A Rutének (Ruszinok). Budapest, Franklin Társaság kiadása, (1940), 20-22. p.

6. Isztorija gorodov i szjol Ukrajinszkoj SzSzR. Zakarpatszkaja oblaszty. Glavnaja Redakcija Ukrajinszkoj Szovetszkoj Enciklopedii. Kijev, 1982. 89 p.

7. Hodinka Antal: A munkácsi görög-katolikus püspökség története. MTA, Budapest, 1910, 90-175. p.

8. Basilovits Joannicus: Brevis notitia fundationis Th. Koriatovics. Cassovie. I-II., 1799; IV-VI., 1804.

9. Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp Alapítvány - Mandátum Kiadó, Budapest - Beregszász, 1996, 63. p.

10. Bonkáló, i. m., 11. p.

11. Engel Pál: Ung megye 1398-as összeírása. Kárpátaljai Minerva. I. kötet, 1. Füzet, 5-46. p., 2. Füzet, 3-48. p.

12. Szabó István: Ugocsa megye. Hatodik Síp Alapítvány - Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest - Beregszász, 1994.

13. Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei a betelepüléstől a XVII. sz. elejéig. Adattár. In: Máramaros megye. Honismereti írások a monarchia korából. Hatodik Síp Alapítvány - Mandátum Kiadó. Budapest - Beregszász, 1997.

14. Gosovszkij, Vladimir: Ukrajinszkije pesznyi Zakarpattya. Vszeszojuznoje Izdatyelsztvo Szovjetszkih kompozitorov, Moszkva, 1968.

15. Kobály József: A Kárpátaljai ruszinok. Kárpátaljai Szemle, 1997, 3. sz., 20-21. p.; uő: A mai Kárpátalja területének népei a középkorban. Pánsíp, 1993, 5. sz., 21-24. p.

16. Kiszely István. A Föld és népei. Európa. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979. 476-478. p.

17. Ortutay Tivadar: A magyaroroszok élete a cseh megszállás alatt. Ungvár és Ung vármegye. Vármegyei Szociográfiák, Budapest, [ 1940] , 70. p.

18. Udvari István szíves közlése.