Köpeczi Béla

Egy kitagadott: Moldován Gergely (1845-1930)

An Abdicated Man: Gergely Moldován (1845-1930)

The official Romanian historiography considers Gergely Moldován a person "of Romanian origins and Hungarian sentiments". He really did a lot for the development of the Hungarian and the Romanian literary and, in general, cultural relationships, presenting the life of the rural Romanian people to the public as an ethnographer, popularizing the Romanian literature as a teacher and a professor of literature. However, it is true that his view of history was identical with that of Hungarian historiographers, and he believed that the minority problem could be solved within the frames of Hungarian constitutionality.

A Kolozsvárt 1930-ban megjelent Minerva című román enciklopédia 686. oldalán a kolozsvári egyetem 1919 előtti román nyelv és irodalom professzoráról a következő szöveg olvasható: "román származású, de magyar érzelmű" (De origine româná, dar cu sentimente ungureşti). A művelődéspolitikus O. Ghibu szerint Moldován megtagadta román mivoltát, és átállt a magyarok oldalára. Erre a professzor a következő választ adta az általa szerkesztett folyóirat, az Ungaria harmadik évfolyamában: "Inkább levágnók kezünket, mintsem hamis és sértő dolgot mondjunk a románságról." Szinnyei József életrajzi lexikonában idézi a Fővárosi Lapok egyik 1868-as számát. "Magánvonatkozású levelében, amelyet a lap egész terjedelmében kiadott, hazafias vonatkozásai miatt, a rumén lapok vele minden összeköttetést megszüntettek, így egészen elszigetelve övéitől, teljesen a magyar irodalomnak élt." (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái XX. kötet Budapest, 1903. 122.)

Moldován bűne tehát, hogy "hazafias vonatkozásai" miatt "szüntették" meg vele a román lapok az összeköttetést, ezért lett "magyar érzelmű". Azon persze lehet vitatkozni, hogy csak a magyar irodalmi életnek élt-e, hiszen megjelentek román nyelvű munkái is. Mindenesetre kitagadott lett a hangadó román értelmiség körében. Vizsgáljuk meg, hogy miért.

Élete és munkássága

Moldován Gergely (aki a kor szokása szerint magyarul írta nevét, románul Grigoriu Moldovan) 1845-ben Szamosújvárt született görög katolikus szülőktől; apja építész és kántor volt. Kolozsvárt a római katolikus főgimnáziumba járt, jogi tanulmányokat végzett, és kezdetben ügyvédként dolgozott. Kinevezték tanfelügyelőnek Torda-Aranyos megyébe, ahol sok román iskolát hozott létre, és ezért királyi tanácsosi rangot kapott. 1886-ban a kolozsvári egyetemen a román nyelv és irodalom tanára lett, 1890-ben tiszteletbeli bölcsészeti doktor. 1892/93-ban és 1902/03-ban a Bölcsészeti Kar dékánja és 1906/07-ben az egyetem rektora. 1919-ig, a Ferenc József Tudományegyetem megszűnéséig egyetemi tanár. Kolozsvárott halt meg 1930-ban.

A tanár

Mint egyetemi tanár román irodalomból és nyelvből tartott előadásokat és ismertette a román írók munkásságát. Az általa szerkesztett Ungaria-ban (1891-98, 1908-1909) tanulmányokat jelentetett meg a magyar-román irodalmi kapcsolatokról, és 1903-ban az egyetemen előadást tartott Magyar hatások a románságban, azt igazolva, hogy Eminescunál, Coşbucnál, Duicánál jól kimutatható a magyar hatás, és hogy "Petőfi Talpra magyarjának befolyása egyértelmű Muresán Andrei Román szózatában". Az említett folyóiratban és a Román-Magyar Szemlében saját munkái mellett megjelentette tanítványainak írásait is. Kiadott egy művet a román nyelvről is. Megjelentetett román témájú magyar drámákat is (Szép Iliána, A falu ládája, Florika szerelme) - nem nagy sikerrel: az irodalmi műfajokban is elsősorban a néprajzos szemével nézi a világot.

A néprajzkutató

Legátfogóbb néprajzi munkája az 1899-ben megjelent Alsófehér vármegye román népe, amelyben részletesen leírja az ottani románság társadalmi, kulturális helyzetét és szokásait. Jellegzetesen román többségű vidék volt ez: az 1890-es magyar népszámlálás szerint a 193 ezer lakosból 151 ezer volt román és csak 41 ezer magyar. Moldován bemutatja és elemzi a román hely-, család-, kereszt- és állatneveket. A falvak népét mócokra, mokányokra és lapálybeliekre osztja. Képet ad e táj románjainak jelleméről és természetéről, amelyekről más munkáiban részletesebben is szól. Ismerteti a megye román nyelvét, felsorolva sajátosságait, ezen belül a román szókincset a magyar nyelvben és a magyar hatást a románra. Leírja a községeket, a templomaikat és a házakat, bemutatja a viseletet és a foglalkozásokat. Részletesen szól hitvilágukról és a népköltészetről (magyar és román szövegeket is közölve). Előadja a születési, lakodalmi, temetési, családi, társadalmi és ünnepi szokásokat. Ismerteti az ún. balhiteket és babonákat. Saját gyűjtése mellett széleskörűen felhasználja az idevonatkozó román és magyar irodalmat, de a tanároktól, tanítóktól, körjegyzőktől összegyűjtött adatokat is.

Már korábban megjelentette különböző kiadásokban a román népdalokat és közmondásokat, amelyek bizonyos népszerűségre tettek szert. E munkái alapján román szakértőként jelentkezik, s mint ilyen (egy dátum nélküli levélben, amelyet a Széchényi Könyvtár őrzött meg, és amelyet Jókai Mórhoz írt, úgy is mint királyi tanácsos és mint Torda-Aranyos megye tanfelügyelője) közli észrevételeit a Nemzet című lapban megjelent megyei tartalomjegyzékről. Kifejti, hogy ez a megye "nem kellően méltányolt", és elmondja, hogy "Horia, Closka vagy Janku a megyében éltek, házuk máig is ott áll a havasi részeken". Kész megírni a kaluser-táncot, a román népviseletet és népköltészetet, a lakodalmi menetet, a gainai leányvásárt, a vidrai vízesést vagy éppen Torockót és vidékét.

Megjegyzéseire nem reflektálnak, viszont a Rudolf trónörökös által szorgalmazott, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című nagy kiadvány hetedik kötetében a magyarországi románokat ő mutatja be. (Budapest, 1901, 409-432.) Az alapos ismertetésben hangsúlyozza a románok balkáni eredetét, nyelvük latinságát, leírja egyházaikat és népi szokásaikat.

Ennél sokkal átfogóbb munkája jelenik meg majd 1913-ban A magyarországi románok címen, amely átfogó történeti, társadalmi és néprajzi körképet ad. E könyv bemutatja a magyarországi románok több sajátosságát. Így azt, hogy a román köznyelvben a haza fogalmára nincs kifejezés, az országot földnek (tară) nevezik. Felsorolja azokat az elnevezéseket, amelyekkel a különböző vidékek románjait illetik. A románok jelleméről és természetéről idézi a Niebelungen-ének dicsérő szavait, amelyeket azonban a történetírás nem igazolt. Említi Kekaumenosz, Anonymus és Mátyás király véleményét, akik szerinte csak a jobbágyságról szóltak. Saját kora románságáról Hunfalvy János véleményét közli, aki viszont az író-publicista Ion Slavicire hivatkozik. A "román jellemet" ő így írja le: "A román ember családi életében tiszta és egyházi életében a mély vallásosság, állami életében a törvények, a hatóságok iránti tisztelet, társadalmi életében a humánus gondolkodás és ténykedés jellemzi." (I. m. 31.)

A hazai románság élete és vándorlásai címen tárgyalja Moldován azoknak a történetíróknak a nézeteit, akik a dákoromán kontinuitás mellett vagy ellene szólnak. Szerinte a román nyelv latin eredete kétségbevonhatatlan, a kérdés valójában az, hogy Dáciában vagy a Balkánon alakult-e ki? Az ő véleménye az, hogy a Balkánon, mégpedig úgy, hogy "az itáliai pásztor-elem, amely koronként a juhokban rendkívül gazdag Apuliából, a trentói szoroson vándorolt át Thesszáliába és Epiruszba, Albániába, ahonnan aztán a nyájak igényei szerint haladt tovább, általában a havasok tetőin, mit sem törődvén többé az országok politikai mozgalmaival és közigazgatási tekinteteivel." (I. m. 36-37.) Ezt a nézetét, mint írja, a kolozsvári egyetem előtt elmondott egyetemi rektori székfoglalójában is képviselte, s ezzel természetesen szembe került a román történetírás fő vonalával. Szerinte a román pásztorok ún. cătunokat hoztak létre, s ezt az intézményt végigvitték vándorlásaik során, ami egyet jelentett a családfői és az adórendszer kialakításával. Magyarországon először II. Endre 1222-es oklevelében találunk róluk említést, és Hunfalvy nézeteit fogadja el erdélyi elterjedésükről. Szerinte a román-magyar ellentéteket a betelepülők jövevény volta határozta meg.

A hazai románság történetéből címen képet ad a román jobbágyok sorsáról, megjegyezve, hogy a román nemesség ugyanakkor a magyar nemesség szerves része volt. A román jobbágyok részt vettek az 1437-es felkelésben és a Dózsa által indított mozgalomban is. Tagadja, hogy Vitéz Mihály havaselvi vajda Erdély és Moldova elfoglalásával egy Nagy-Romániát akart volna kialakítani 1599-1600-ban, hiszen ebben az időben a nemzeti öntudatról még nem lehetett beszélni. A Rákóczi-szabadságharcban a románok is részt vettek, és ezzel kapcsolatban idézi a román kurucok nótáját. Ismerteti a görög katolikus egyház létrejöttét (1699, 1701) s ennek eredményeit. Hangsúlyozza, hogy az 1784. évi Horia-felkelés a nemesség ellen irányult, és nem a nemzeti jogokért folyt. Szól az 1791-ben az udvarnak benyújtott Supplex libellus Valachorum című panasziratról, amely már említi a dákoromán kontinuitást, és az erdélyi román kiváltságosok számára a negyedik feudális nemzet megteremtését-elismerését kívánja. A kontinuitással kapcsolatban megjegyzi, hogy Şincai (ő maga Sinkait ír) az "első román historikus volt, aki ezt a tételt alkalmazta." (I. m. 67.) Bemutatja a balázsfalvi görög katolikus román gimnáziumban 1843-ban kialakult feszültséget, amikor a kispapok megtagadták a nagycsütörtöki lábmosást Leményi püspöknek, s innen eredezteti az ottani tanárok és diákok részvételét az 1848-as eseményekben. A nagy román-magyar konfliktusban, az igazi bűnöst Andrei Şaguna görögkeleti püspökben látja, aki kezdetben magyarbarátnak mutatkozott, de amikor 1848. október 18-án Puchner főhadparancsnok kiadta magyarellenes manifesztumát, a császár mellé állt, s "ettől a perctől fogva a császárnak leghűségesebb szolgája lett, s a magyarságnak s a magyar nemzetnek pedig legnagyobb ellensége." (I. m. 71.) (1867 után a magyar főrendi háznak volt a tagja ortodox érsekként.)

A világháború idején, 1916-ban könyvet jelentetett meg Budapesten Şaguna Andrásról, akiről azt állítja, hogy "ravasz és alkalmazkodó", "gyűlölködő és zsarnok", "önző és kapzsi" ember volt, aki 1847-ben elfogatta Varga Katalint, a "mócok királynőjét", ő hívta be 1849 elején az oroszokat Havaselvéről. Elítéli kulturális, egyházi tevékenységét és az unitusok elleni támadását. Végkövetkeztetése az, hogy Şaguna nem az, akinek Slavici állította - "nem ébresztette fel a románokat."

Moldován nem szól részletesen az 1848-49-es konfliktusról, Avram Iancu felkeléséről és Bălcescu egyezkedési kísérletéről. Ez sajátságos, és talán jellemző is, hiszen alapvető jelentőségű eseményekről van szó, amelyek meghatározták a román-magyar viszonyt.

Ezek után megállapítja, hogy a kiegyezés után a román értelmiségiek a politikai passzivitást választották, amely 1905-ig fennmaradt. Ettől kezdve vettek részt román képviselők a magyar parlament munkájában. A harcias Román Nemzeti Párt programjának kritikájaként, forrásaként is itt ismerteti az 1848-49-es szabadságharcban szerepet vett Papiu Ilarian Cuza fejedelemhez írt 1861. évi memorandumát, amely elutasította a Habsburgok elleni magyar felkelők támogatását, és javasolta, hogy ki kell alakítani a különböző tartományokból Nagy-Romániát. Moldován ítélete elmarasztaló: "A román nemzeti párt az állam magyar nemzeti jellegét el nem ismeri, a románságnak a magyar nemzettel való egyenjogúságát vitatják." Ehhez hozzáteszi: "A románság nagyobb része azonban az 1867-i Alkotmányt egészben elfogadta s ez irányban semmiféle alkut nem ismer el." (I. m. 76.) Ez utóbbival saját véleményét is közli.

Egyháztörténet, egyházak című fejezetében körképet ad a román görögkeleti és a görög katolikus egyházak helyzetéről, és bemutatja azok püspökeit.

A román nyelv és irodalom történetében már nem annyira polemikus a hangvétele. Elmondja, miként alakult ki a román nyelv, ismerteti a kódexirodalmat, az első román nyomtatványokat, a nyelvi és történelmi munkákat, szól az erdélyi költészetről, prózairodalomról és a sajtóról. A fejezetet ezzel zárja: "Volt idő, különösen az erdélyi részekben, amikor a magyarság nagyon érdeklődött a román nép szellemi termékei iránt. Beszélte a nyelvet, használta közmondásait és népkölteményeit énekelte. Ma már ezen a téren a két faj között eltávolodást tapasztalunk. Igen nagy baj és kár is, hogy ez így van." (I. m. 130.)

Ezek után tér vissza kedvenc foglalkozásához, a román néprajzhoz, és ismerteti a születési, a lakodalmi, a temetési, az Újévtől nagyböjtig, Húsvéttól Pünkösdig, a Pünkösdtől Újévig jelentkező szokásokat és babonákat. Szól a színes román hit- és mesevilágról. Végül bemutatja a népköltészetet, ahol a verseket maga fordítja magyarra.

Foglalkozik a hazai románság "tanügyével és kulturális intézményeivel." Kiemeli, hogy 1867 után a román elemi iskolák széles körben terjedtek el Magyarországon. Bemutatja a balázsfalvi és belényesi gimnáziumot, a brassói főgimnáziumot, a naszódi alapítványi főgimnáziumot, a brassói reáliskolát és a felsőkereskedelmit. Ismerteti az Astrának mint központi kulturális egyesületnek a munkásságát, szól a román színházi életről és a műkedvelő színtársulatokról. Lehető teljes körképet ad. Szól a Budapesten tanuló ifjúság Petru Maior Olvasó Egyletéről, a Gozsdu Alapítványról, amely vagyonát a görögkeleti diák-fiatalság segélyezésére fordítja, a karánsebesi és a naszódi vagyonközösségekről, a nőegyletekről, a dal- és zeneegyletekről és a kaszinókról. Megemlíti, hogy a század elején 44 román újság működött. Pénzügyi tekintetben ismerteti az Albina bank, a hitelszövetkezetek és a gazdasági egyletek munkáját. Felsorolja a román kereskedők és iparosok egyleteit, sőt a temetkezési társaságokat is. Végkövetkeztetése az, hogy 1867 után a hazai románság a "tanügyi téren bámulatos haladást mutat" (I. m. 76.) és kulturális téren is előrehaladt.

Ezek után visszatér a néprajzhoz, és ismerteti a hazai románság időtöltéseit, a táncot, a fonót, a kalákát, a sajátos foglalkozásokat, tehát a juhászatot, a halászatot, a helyi vadászatot és a dombvidéki mezőgazdasági foglalkozásokat. Bemutatja a román ember kalendáriumait és babonáit, majd ismerteti a családi és keresztneveket. Kitér az élelem, a ruházat, viseletek bemutatására, a község, a ház és a bútorzat jellemzésére, de szól a román papról és templomról is.

Moldován ismertetése a magyarországi románok helyzetéről alapos kutatómunka eredménye. Történeti felfogása sok tekintetben megegyezik a magyar historikusok véleményével, s ezért persze szembekerül a korabeli román értelmiség többségének álláspontjával. Nem érthető, hogy miért nem foglalkozik alaposabban az 1848-49-es felkeléssel. Feltételezhető, hogy a mindkét nép iránti elkötelezettsége miatt nem kívánta a fájó sebeket feltépni, nem akart a kölcsönös vádaskodásokba belebonyolódni. Politikai meggyőződése mindig egyértelmű: a románság sorsát a magyar nemzeti állam keretében képzeli el, s ez ismétlődő szembenállást jelent a nacionalista román értelmiséggel.

A publicista

Moldován a román kérdések szakértőjeként részt vett azokban a polémiákban, amelyek a magyar és román nacionalisták között dúltak, számára a kiinduló pontot a bukaresti Liga Culturală által 1841-ben megjelentetett emlékirat képezi, amelyben "a román egyetemi fiatalok" a magyarországi románok védelmére kelnek a magyar politikai elnyomással szemben, és amelyet idegen nyelveken terjesztettek Nyugat-Európában. Moldován ugyanebben az évben Kolozsvárt megjelenteti Válaszirat a bukaresti román ifjak memorandumára című írását, amelynek idegen nyelvű változatát is kiadták. Az a nézete, hogy "a bukaresti román ifjak" kihasználják az ottani oroszbarát konzervatív kormány uralmát, és a Kulturális Ligára hivatkozva beavatkoznak Magyarország belügyeibe, de valójában nem az erdélyi románok nevében szólnak, még ha a Tribuna című szebeni lap helyesli is fellépésüket.

Szembeszáll ismét a dáciai román eredet tézisével, állítja, hogy az erdélyi románok (mindenekelőtt az unitusok) közelebb állnak a latin nyelvhez, mint a regátiak. Szerinte Erdélyben nincsen magyarosítás, ezzel szemben az Oroszországhoz tartozó Besszarábiában a románok oroszosítása folyik. A bukaresti memorandum elítéli az erdélyi románok "jobbágysorsát", de arról nem szól, hogy léteznek magyar jobbágyok is, és hogy az 1848-as magyar forradalom a román jobbágyságot is felszabadította, s az állam viselte a megváltási költségeket. Románia területén viszont erre csak 1865-ben került sor, s a jobbágyoknak fizetniük kellett a földekért.

Elítéli Eliade, Şaguna és a Tribuna magyarellenességét, és igyekszik bebizonyítani, hogy a parlamenti politikai passzivitással a román nép semmit sem nyert. Kiemeli, hogy a magyar állam támogatja a magyarországi román egyházakat, ezzel szemben Romániában üldözik az örményeket és a zsidókat, még a tudósokat is. Erdélyben a XVII. század végétől jöttek létre román iskolák, ezek száma állandóan szaporodott, és 1888-ban 300 iskolát tartottak számon, amelyekben a magyar nyelvet csak 2-6 órában tanítják. A román fejedelemségekben később az erdélyi román tanárok segítségével indult meg az iskoláztatás. 1861-ben megalakult az Asociatiunea Transilvană (ASTRA) kultúregylet, amely segíti és szervezi a művelődési tevékenységet. Magyarországon széles körű román sajtó működik, amely élesen szemben áll a magyar kormánnyal, ennek ellenére 1867 óta csak 13 román újságírót ítéltek el. Valóban kevés a román hivatalnok, de megállapítja, hogy akinek megfelelő végzettsége van, azokat a magyar hatóságok elhelyezik. Sokan azonban, mint V. Babeş, átmennek Romániába. Az Osztrák-Magyar Monarchia jó kapcsolatokat tart fenn Romániával, ezek alapján Moldován tiltakozik minden külső beavatkozás ellen. Hű magyar állampolgárként kijelenti: "Igaz román vagyok, az akarok maradni; nem engedem, hogy nálamnál jobbnak tartsa magát senki sem." (I. m. 69.)

Igaza van Szász Zoltánnak, amikor azt mondja, hogy ez a Válaszirat "sok fontos mozzanatot sorol fel", de "természeténél fogva apologetikus", hisz a magyar alkotmányosságot védi, és ezen belül vizsgálja a magyarországi románok sorsát. (Erdély története. Főszerkesztő Köpeczi Béla, Budapest. 1986. III. 1657.) A "fontos mozzanatok" között szerepel a magyar liberalizmus és ennek nemzetiségi következményei, szerepel a román oktatás és művelődés magyarországi fejlődése, és szerepel a magyar belügyekbe való beavatkozás elítélése. Moldován bírálata hatástalan maradt; a nyugati értelmiségi körökben inkább adtak hitelt a román memorandumnak, és elítélték a magyar nemzetiségi politikát.

1892-ben Nagyszebenben a magyarországi román értelmiségiek konferenciát tartottak, amelyen elhatározták, hogy a magyar kormány megkerülésével egy nagy memorandummal fordulnak Ferenc József császárhoz-királyhoz. Az emlékirat felsorolta a román sérelmeket, remélve, hogy az udvar meghallgatja azokat. Ferenc József a memorandumot felbontás nélkül elküldte a budapesti kormánynak, majd miután a Román Nemzeti Párt vezetői publikálták azt, sajtópert indított a szerzők ellen, akiket 1894-ben sajtóvétségért elítéltek.

Mielőtt erre sor kerülne, Moldován 1893-ban kiadja a Politikai szédelgés című írását, amelyben értékeli a Liga Culturală tevékenységét, s kimutatja, hogy az nem kulturális, hanem politikai jellegű mozgalom, amely Nagy-Romániát akarja létrehozni. Ismerteti az Erdélyből Bukarestbe átment Papiu Ilarian már említett levelét Cuza fejedelemhez, amely azt akarja bizonyítani, hogy "a magyarok kiengesztelhetetlen ellenségei a román nemzeti létnek." Ő maga azt állítja, hogy a magyarországi románok helyzete az utóbbi időben Magyarországon javult. 1867 óta 1500 új román iskola jött létre, az állam támogatja a román egyházakat, a sajtó szabad, a románok a magyarok "gazdaságából" élnek, erőteljesebben szaporodnak, mint a regátiak vagy a Macedóniában élők. Nem igaz tehát a memorandumnak az az állítása, hogy a román házakat felgyújtják, a csecsemőket "elmagyarosítják", a végzett fiatalok nem kapnak hivatalt stb. Következtetése: "Mi a román nép jövőjét csak a magyar államban látjuk." (I. m. 36.)

Külön is elemzi a nagyszebeni konferencia résztvevőinek nézeteit, és elítéli magyarellenes véleményeiket. Ő maga a politikai alkotmányosság híve, "Mocsonyi a mérsékelt passzivitásé". Ratiu pártelnök viszont a "féktelen passzivitásé". Ismét bírálja a román állam ún. kulturális misszióját, és kifogásolja, hogy az ott élő 500 ezer zsidónak nem adják meg az állampolgárságot sem. Vitatja a román kormány szerepét a hármas szövetségben (tehát az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország oldalán), és elítéli, hogy "meghajol" a Konstantinápolyt elfoglalni kívánó Oroszország előtt. "Visszatérve a Liga tevékenységére azt állítja, hogy az kezdetben Erdély autonómiáját követelte, most azonban Nagy-Romániáról beszél. Figyelmeztetése a magyaroknak így szól: "A magyar nemzet, ha nem lesz elég bölcs és óvatos, ránézve a kalamitások a kétszer kettő bizonyosságával bekövetkeznek." (I. m. 62.) A külföldi sajtóorgánumok a Liga propagandáját szolgálják s ez ellen fellépést kíván. Zárszavában ezt írja: "A magyar kormánynak nem volt nemzetiségi politikája, kapkodásaival időnként csak rontott a helyzeten." (I. m. 65.)

Moldován 1894-ben kiad Kolozsvárt egy munkát Magyarok, románok (A nemzetiségi ügy kritikája) címen, amelyben most már kifejti saját véleményét a románok és a magyarok belső helyzetéről. "Volt bátorságom a román politika szédelgéseit kíméletlenül ostromolni, az enyéimnek gyűlöletét magam ellen felhívni - nem bántam meg. Megmutatom most az érem másik oldalát." (I. m. 4.)

Mit jelent ez a másik oldal? A románokról szólva - szónoki fogalmazással - a következőket állapítja meg: "Kijelentem: Mi románok nem szerettük és nem szeretjük a magyart." (I. m. 5.) A magyar a múltban a földesurat jelentette, akivel szemben jogos volt a román jobbágy elégedetlensége. A román népet - mondja - Bécs és a császárság vonzotta, Pesttel nem volt semmi kapcsolata. Amikor 1868-ban kihirdették a nemzetiségi törvényt, annak rendeléseit a magyar politika nem tartotta meg, mert lenézte a románságot. A románságon belül megkülönbözteti a köznépet és az intelligenciát. Az első gazdaságilag elégedett, a második elégedetlen. Ez utóbbiak 95 %-a szemben áll a magyar politikával, s jó ha 5 százaléka elfogadja az alkotmányosságot. A köznép politikailag egyetért az értelmiség irányításával, hisz a fő célban, a nemzeti állam megvalósításában. Romániában a Tiszáig terjedő államot akarnak létrehozni, s Moldovánnak az a véleménye, hogy ez sikerülni is fog.

A magyarokról szólva élesen elítéli az erdélyi magyarság románokról alkotott véleményét. Az "oláh" Erdélyben gúnyszó. A magyarok nem akarnak felejteni, nincs bennük "türelem, irgalom és szeretet." Erdélyben kasztok uralma uralkodik, a magyarok és a németek hatalmasok. A román nyelv a köznyelv Erdélyben, amellyel a vegyes lakosságú helyeken érintkeznek. Ennek ellenére az erdélyi magyarságot "az új gőg és az arisztokratikus hajlam" jellemzi. Elzárkóznak az idegenektől, és mindenekelőtt a románoktól. "Az erdélyi magyar társadalom nem vonz, hanem eltaszít." (I. m. 54.) A vegyes községekben, hála a román asszonyoknak, a magyar paraszt elrománosodik, másutt csak saját osztályából házasodik. Az egyetlen osztály, amely nyitott az idegenekkel szemben, a magyar iparos, viszont kevés román költözik a városokba. A magyar hivatalnok elégedetlen és szokásaiban igyekszik a gentryt követni. A közigazgatás arisztokratikus. A románokkal - mondja - mint jobbágyokkal bánnak. A főispánok többségükben alkalmatlanok, a gentry pedig nem látja el feladatait. Az igazságügyben nem veszik tekintetbe a magyar nyelv nemtudását, a románok többsége csak tolmács útján érintkezik. Ami a tanügyet illeti, a pedagógus a román gyermekből irredentát nevel. Moldován szerint az oktatásnak közös államüggyé kell válnia. 1879-ben rendeletet hoztak, hogy a román tanítók tanuljanak meg magyarul. Ez máig sem valósult meg. Ennek érdekében jutalmakat osztanak ki, ami viszont ellenszenvet vált ki. Alacsony a tanítók fizetése, és nincsenek megfelelő román tankönyvek. A kolozsvári Nemzeti Színházban megvetik a románokat. A magyar sajtó románellenes. A tudományban a finnugor rokonságot vizsgálják, de nincs romanista, szlavista, etnográfus. A Magyar Tudományos Akadémia és a Román Akadémia között nincs kapcsolat. A romániai könyvek nem jönnek be, és elkobozzák az ottani lapokat. Szól a román értelmiségiek ellen indított perekről, és megjegyzi: "Én például a memorandum-pert nem indítottam volna, mert ami abban a memorandumban van, ugyanazt korábban többször elmondták már." (I. m. 99.) Végül megemlíti, hogy a magyar minisztériumokban egyetlen románt sem lehet találni.

Ezek után foglalkozik a román-magyar érdekekkel, és azt állítja, hogy szükség van a két ország együttműködésére. Az egyensúlyt a térségben a magyar állam léte tarja fenn, s ezzel kellene együttműködnie a román államnak, de szerinte a román politikát a pánszlávizmus és elsősorban Oroszország inspirálja.

A kibontakozás című utolsó fejezetében a két ország közötti együttműködést hangsúlyozza. Ehhez szükséges külön magyar képviselet Romániában (nem elég az osztrák-magyar követség), az arisztokraták egymás közötti érintkezése s a tudományos kapcsolatteremtés. Javasolja Magyarországon a választási törvény nemzetiségi szempontú revideálását, a demokrácia kiterjesztését, az igazságos állami adminisztrációt, "szeretetteljes nevelést és oktatást", a román iskolák és egyházak gyámolítását, a román nép ipari és közgazdasági állapotainak javítását és a román intelligencia foglalkoztatását az állami intézményekben. Következtetése: Szükséges a "tanúsítása annak, hogy a néppel mint románnal is foglalkozni kell." (I. m. 123.) Kérdés, hogy ez meg fog-e történni? Válasza szkeptikus: "Nem tudom. Egyet azonban tudok, hogy Erdélyben a jelenlegi szellemi állapotok fenntartása, ha ma még nem, de holnap vagy azután katasztrófába vezet. Amitől Isten a magyar és a román elemet óvja meg." (I. m. 124.)

Mindaz, amit Moldován a románokat ért sérelmekről elmond, jogos és sok tekintetben ellent mond mindannak, amit előző irataiban a nacionalista román állásponttal vitatkozva előadott. Különösen feltűnő az erdélyi magyar társadalom gondolkodásának elítélése és szembenállása annak magatartásával.

1896-ban Nagybecskereken kiadott A magyar nemzeti állam nemzetiségi feladatai című munkájában vitatkozik V. A. Urechea román történésszel, a Liga Culturală elnökével, akinek az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusa után magyar meghívásra el kellett volna jönnie Budapestre. Ezt nem tette meg, pedig itt lett volna a lehetőség arra, hogy vitatkozzék a román nemzetiségi kérdésről a magyar illetékesekkel. Míg Wekerle 1894-ben mint miniszterelnök kijelentette, hogy Magyarországon nincs nemzetiségi kérdés, Moldován (az 1868-as törvénycikk alapján) azt állítja, hogy igenis létezik. Ismerteti az 1848. május 15-én Balázsfalván megfogalmazott román program főbb pontjait, Papiu Ilarian már ismertetett álláspontját és az 1895 augusztusában Hágában tartott nemzetiségi kongresszus határozatait. Jelentkezik tehát a nemzetiségi kérdés, de ennek "megoldása elsősorban a modern nemzeti állam kiépítéséből áll." (I. m. 50-51.) Szerinte az első feladat bemutatni a magyarság eredményeit a külföldnek és fenntartani az európai nemzetekkel a barátságot és az összeköttetést. Olyan diplomatákra van szükség, akiknek kiválasztásában szerepet játszik a nemzeti szempont. Az ifjúság tanulja meg a művelt európai nyelveket és rendelkezzék külföldi kapcsolatokkal. Fenn kell tartani a külfölddel az érintkezést a tudomány, irodalom és a művészet terén. A magyar állam súlyát növelni kell a birodalmon belül, ezért a kormány hozzon létre önálló vámterületet és fejlessze a külföldi kapcsolatokat. Az európai sajtót figyelni kell, de jó vele az összeköttetést fenntartani. Külön gondot kell fordítani Romániára, amellyel a múltban Magyarországon keveset törődtek. Erősíteni kell a szövetséget a központi hatalmakkal, és Erdély kérdésében szembe kell szállni a "politikai szédelgéssel."

A maga feladatát abban látja, hogy a magyar nemzeti állam kialakításához nyújtson segítséget, és ebben kívánja érvényesíteni a nemzetiségek egyenlőségét. Bírálja a magyar parlament munkáját, amely nem az ország valós problémáival foglalkozik, és amelynek tekintélye a nemzetiségek előtt semmis. Mit kell tenni a nemzeti állam kialakítására? 1. Erdélyben meg kell szüntetni a megmaradt osztrák törvények érvényességét, és el kell érni az Unió teljes megvalósítását; 2. A közigazgatást államosítani kell, és korlátozni kell a megyék hatalmát; 3. Tanügyi revíziót kell végrehajtani, a magyar nyelvet a nemzetiségi iskolákban tényleg tanítani kell, a tanítóképzést ki kell venni a felekezetek kezéből, és a tanítókat hazaszeretetre kell nevelni. A budapesti egyetemen görög katolikus fakultást kell felállítani. Fel kell lépni az egyetemeken a nemzetiségi diákok magyarellenessége ellen.

Hogyan lehet az ún. nemzetiségi állam eszméjét megvalósítani? Kormányzati szinten a megfelelően képzett román fiatalokat állásokhoz kell juttatni, kerüljenek ki közülük a parlamenti képviselők és a sajtó emberei, rendezni kell a papi fizetéseket, nemzetiségi ügyosztályokat kell létrehozni a Miniszterelnökségen és a Közoktatási Minisztériumban. Ami a civil szervezeteket illeti, Moldován bírálja az erdélyi magyarságot arisztokratikus hajlamai és gőgje miatt, javasolja a közgazdaság fejlesztését magyar és román résztvevőkkel. Követeli az igazságszolgáltatás javítását és a törvények érvényesítését, az állam iránti bizalom erősítését. Idézi az 1894-es hágai Interparlamentáris Unió tapasztalatait, amely a nemzetiségek számára a nyelv, a vallás és a szokások fenntartását kívánta. Véleménye szerint e három szempontból a román nemzetiség számára a jogok biztosítva vannak. Végül foglalkozik a Millennium megünneplésével, s ezzel kapcsolatban elítéli a negatív román álláspontot; azt kívánja, hogy a magyarokkal együtt ünnepeljenek. Ezt írja: "Nem becsületes annyi küzdelem és hányattatás után is, a megértés és a barátság helyett, a Millenáris ünnepet egy újabb küzdelemmel kezdeni: a második Millenniumban a fajharczot proklamálni vezéreszmének a már konszolidált, erős magyar állam megdöntésére. Ünnepeljünk!" (I. m. 173.)

Moldován tehát feltételezi, hogy az erős magyar nemzeti állam magában foglalja a nemzetiségek egyenlőségét, tehát a létező alkotmányosság keretei közt kell érvényesíteni a nemzetiségi jogokat. Ez az álláspont szemben áll a román nacionalizmussal, de szemben áll a magyar politikával is, amely a gyakorlatban háttérbe szorítja a nemzetiségi kérdést.

A Széchényi Könyvtár levéltárában megtaláljuk egy 1917. december 28-án Kolozsvárról írt (ismeretlenhez szóló) levelét, amelyben Moldován megállapítja, hogy kitart régebbi meggyőződése mellett: "Erőszakot meggyőződésem ellen nem követhetek el." De hozzáteszi: "Ha a jövőt rózsaszínben láthatnám, magam volnék a magyar nemzet államának a legboldogabb polgára, csakhogy én ma még ezt az államot is veszélyeztetni látom. A mai állapotokban én nem látok nemzeti megújhodást, hanem látok egy fenekestől való felfordulást, hamis irányt, hamis jelszavakat, amelyeknek első áldozata a magyar lesz, és amelyek Magyarországból megteremtenek egy második Maczedóniát, abban aztán a magyar ne várjon sem kegyelmet, sem kíméletet. Vajha csalódnám! Annyi tény, hogy prófécziámat megérni nem szeretném. Lehet, hogy nagyon sötéten látok, hogy talán a szemeim immár rosszak, de lelkemből meg vagyok győződve, hogy a rend Magyarországon csak egy magyar, erős magyar nemzeti kormány alatt lehet, minden másfajta kísérletezés állambontó kész veszedelem." Itt közli azt is, hogy még nem megy nyugdíjba, és erre a háború alatt nem is gondol. Természetesen az 1919 utáni kolozsvári román egyetemen már nem tanított.

Halála után a Magyar Szemle 1930. szeptemberi számában Szász Zsombor felhívja a figyelmet Moldován Gergely és Jancsó Benedek kritikájára a Magyarországon érvényesült nemzetiségi politikáról, s a súlyos politikai mulasztásokról. Moldován Politikai szédelgések című munkájára hivatkozva elmondja, hogy ő a magyar alkotmányosság keretei között akarta érvényesíteni a nemzetiségi jogokat, a magyar kormányok azonban ragaszkodtak régi álláspontjukhoz, nemzetiségi politikát valójában nem folytattak, s ennek eredménye lett az új román nemzeti állam.

Moldován Gergely tevékenységét két részre lehet osztani. Mint tanár és néprajzkutató, számottevő munkát végzett, ismertetve a román irodalmat, a magyar és a román irodalom közötti kapcsolatokat, és bemutatja a falusi román nép mindennapi életét. Mint publicista a Romániából kiinduló és a magyar politikát támadó írások indokolták sokszor túlságosan is védekező tevékenységét. Történetszemlélete megegyezett a magyar historikusok álláspontjával, és természetesen szembe került a román nacionalizmus nézeteivel. Amikor a jelenkorral foglalkozott, a magyar alkotmányosság keretében gondolta megoldani a nemzetiségi kérdést, s bár e tekintetben az adott helyzetben tett jogos pozitív javaslatokat, azt viszont nem értette meg, hogy a XX. század elején a politika erői nemzeti államokat kívánnak létrehozni, és készek szétbontani soknemzetiségű országokat. A XXI. század elején az integrálódó Európában talán jobban megértjük Moldován ellentmondásait, mindenekelőtt a román és a magyar nép együttműködése szempontjából.

Vissza