A balti államok: Oroszország és a Nyugat között

Kurth, James: The Baltics: Between Russia and the West.= Current History, 1999. 10. no. 334-33 . p.

Oroszország északnyugati határán három kis országot találunk - Észtországot, Lettországot és Litvániát -, amelyeknek kultúrája nagyon különbözik Oroszországétól, és nagyon hasonlít a Nyugatéhoz:. Oroszország felől nézve a balti országok természetes módon hozzá tartoznak, míg maguk az érintettek úgy érzik, hogy túl sokáig voltak Oroszország uralma alatt, és soha többé nem akarnak odatartozni. A cári Oroszország kétszáz éves és a Szovjetunió fél évszázados uralma sem tudta azonban feledtetni azokat az időket, amikor német, vagyis nyugati fennhatóság érvényesült a terület felett: a Baltikum megmaradt a nyugati világ részének.

Oroszország nyugaton természetes határának a Balti-tengert tekinti, tehát a balti országok területét is magáénak vallja. Nagy Péter cár volt az első orosz uralkodó, aki ennek megfelelően cselekedett, és kiterjesztette fennhatóságát a területre. Szentpétervár felépítésével és megerősítésével, amely így az ország nyugati kapuja lett, biztosította további két évszázadra az orosz cárok uralmát a Baltikum felett.

Péter cár másik célja országa modernizálása volt, ebben nagy szerepet szánt a balti térségnek, amely a nyugati kultúrkör része volt mindvégig. A németek ugyanis megtartották gazdasági vezető szerepüket a térségben, a földtulajdonosok és a városi polgárok nagy része német volt. Az orosz politika úgy találta jónak, hogy saját érdekében ezt a helyzetet változatlanul hagyja, sőt támogatja is, hiszen így iskolázott hivatalnokokat, adóbevételt és nyugati kapcsolatokat nyert Oroszország számára.

Az orosz politikai és a német gazdasági hatalom alatt a balti népek tagjai alattvalók, főleg parasztok voltak. A 19. században azonban a saját különálló nemzeti fejlődés útjára léptek - német mintát követve. Nemzeti mozgalmaik nagy hangsúlyt fektettek a saját nyelv, irodalom, zene és művészet megőrzésére és fejlesztésére. Az oktatás, a közegészségügy és egyesületeik támogatása társadalmi fejlődésüket szolgálta. A több évtizedes nemzeti fejlődést pedig a három önálló állam, Észtország, Lettország és Litvánia megteremtése tetőzte be az I. világháború végén.

Az önállóság azonban csak a következő világháborúig tarthatott. A Szovjetunió 1940-ben elfoglalta a három kis országot, s azok szovjet tagköztársaságok lettek. Sztálin abban egyetértett I. Péter cárral, hogy a Baltikum Oroszország természetes része. Azt a cári koncepciót azonban már figyelmen kívül hagyta, hogy ez a terület éppen fejlettségénél és elhelyezkedésénél fogva hidat képez Nyugat felé, amelyen keresztül ki lehet építeni a kapcsolatokat a másik világgal. Ellenkezőleg, bezárkózó politikájának megfelelően semmiféle kapcsolattartást nem engedett, a meglévőket pedig kegyetlen módszerekkel megszakította. A politikai rendőrség a lakosság 5%-át és az elit felét megölte, vagy Szibériába vitte. Mindenkivel ez történt az 1960-as évek végéig, aki a Nyugattal kapcsolatot keresett. Ezután változott a területtel kapcsolatos szovjet politika: a Baltikum ismét felvehette hídszerepét, s meg is maradt ebben a Szovjetunió fennállásáig.

1989 augusztusában, a Molotov-Ribbentrop-paktum 40. évfordulóján, (amelyben a németek átengedték őket a Szovjetuniónak), a három balti állam újra önállóvá lett. Most, immár önálló államként még mindig elmondhatják magukról ezek az országok, hogy sok tekintetben Oroszország nyugati kapujaként, a Nyugatra vezető hídként funkcionálnak. Ők nem örülnek ennek, de vannak tények, amelyeken nem tudnak változtatni. Egyrészt az orosz illegális gazdasági kapcsolatok nagy része rajtuk keresztül bonyolódik le. Másrészt nagy orosz kisebbség él e területen: Lettország lakosságának 33%-a, Észtországénak 28%-a orosz. Harmadrészt pedig földrajzi fekvésüknek megfelelően katonai ütközőállamok Oroszország és a NATO között.

A legtöbb orosz a balti országok függetlenségét nem is tekinti másnak, mint Oroszország abnormális gyengeségéből adódó sajnálatos következménynek. Számukra az, hogy ezek az országok a Nyugat politikai és katonai szövetségesei legyenek, különösen, hogy a NATO tagjai, fenyegetés és sértés egyszerre. Oroszország számára tehát a balti államok katonai semlegessége volna kívánatos, éppúgy, ahogy ez Finnország esetében megvalósult.

A Baltikumban élők számára viszont ez a semlegesség félelmet kelt. Hiszen ők mindig is a Nyugathoz tartozónak tudták magukat még akkor is, amikor orosz fennhatóság alatt éltek, s megpróbálták a legteljesebb mértékben elkerülni gondolkodásmódjuk átvételét. Ennek megfelelően a területen élő orosz kisebbséget idegen testnek tekintik, s úgy is kezelik. Már csak azért is ferde szemmel néznek rájuk, mert nem természetes úton, hanem a szovjet okkupáció révén kerültek ide. A két világháború között Észtországban a lakosság 8%-a, Lettországban 9%-a, Litvániában pedig 3%-a volt orosz nemzetiségű. A szovjet hatalom alatti nagyipari beruházások munkaerő-szükségletét azonban orosz munkások beáramlása elégítette ki, ezenkívül természetesen az itt állomásozó katonaság és a hivatalnoki réteg nagy része is orosz volt. Közülük pedig számosan vélték úgy, hogy a Baltikumban jó élni, így ottmaradtak. 1989-re az etnikai arányok a következőképpen változtak meg a térségben: Észtországban a lakosság 30%-a, Lettországban 34%-a, Litvániában pedig 9%-a volt orosz nemzetiségű. A függetlenség tíz éve alatt ez nem nagyon változott a diszkrimináció ellenére sem: az oroszok inkább élnek másodrendű polgárként az erős gazdaságú balti államokban, mint elsőrendűként Oroszországban, ahol a gazdasági helyzet nagyon rossz.

Pedig az orosz nemzetiségűek nagy részben a lepusztult városi munkásnegyedekben élnek, és általában nem is állampolgárai az új államoknak. Az állampolgárság ugyanis a nemzeti nyelv ismeretéhez van kötve, ezt pedig sokan nem tudják, vagy nem akarják megtanulni. A balti népek számára az orosz kisebbség a szovjet megszállás öröksége éppúgy, mint az elhagyott gyártelepek és katonai bázisok. A mindkét részről fennálló ellenséges érzelmek, az eltérő karakterek sok feszültséget okoznak a demokratikus fejlődésben.

A demokrácia ugyanis ténylegesen csak a balti népek tagjaira terjed ki, bár hivatalosan magában foglalja az orosz kisebbséget. A Nyugat tiltakozik ez ellen, hiszen az emberi jogok tiszteletben tartása és a multikulturalizmus fontos kelléke a demokráciának. Ennek megfelelően nyomást gyakorolnak a balti államokra, hogy nyissanak az orosz kisebbség felé. Az első eredmények 1998-ban mutatkoztak, ekkor könnyített Észtország és Lettország az állampolgárság megszerzésén: az 1991 után született orosz nemzetiségű gyerekek automatikusan megkapják azt.

Az 1999-es Szerbia elleni NATO-légicsapás újabb félelmet gerjesztett a Baltikum népeiben. Félnek ugyanis attól, hogy Oroszország ezt precedensnek fogja tekinteni, és feljogosítva érzi magát arra, hogy a térségre támadjon az ott élő oroszok jogainak védelme érdekében éppúgy, ahogy a NATO Szerbiát bombázta a koszovói albánok miatt.

Ezért remélik Észtország, Lettország és Litvánia lakói és vezetői, hogy a NATO-bővítés második körébe ők is be fognak kerülni. Oroszország viszont ezt nagyon nem szeretné. Még nem teljesen világos, hogy mi a NATO stratégiája ebben a kérdésben. Talán egy új, különleges balti rendezés lesz a megoldás, amelyben a Baltikum a Nyugat előörse lesz Oroszország felé: a balti gazdasági, kulturális és politikai függetlenség előtérbe állítása mellett tekintetbe veszik Oroszország biztonsági érdekeit is.

Az elmúlt 800 évben a balti népek karaktere sajátságos, Kelet és Nyugat közötti helyzetükben alakult ki. Ez nagyfokú kreativitást követelt tőlük a fennmaradás érdekében, de súlyos tragédiákat is okozott. A földrajzi helyzet nem fog megváltozni. A Nyugatnak érdeke, hogy támogassa legkeletibb részének önállóságát és biztonságát, de csak úgy, ha az nem veszélyezteti Oroszországgal fennálló jó viszonyát. Ezt a térségben élőknek is tudomásul kell venniük, alkalmazkodniuk kell, ahogy mindig is tették.

Fordította: Biczó Krisztina

Vissza