"Szövegcsokor Bori Imrének"

Pomogáts Béla: Az összefoglalás jegyében.= Híd, 63. évf. 1999. 2. sz. 924-926 p.; Toldi Éva: Integráló gondolatok.= ua.1025-1028 p.; Bence Erika: Bori Imre tanulmányai a XIX. századi magyar irodalomról.= ua.1029-1035 p.

A hetvenéves Bori Imrét köszöntötték tanítványai, tisztelői, munkatársai esszékkel, tanulmányokkal, jegyzetekkel, versekkel a Híd tavalyi utolsó számában. Helyszűke miatt azonban közülük csupán két esszét és egy tanulmányt ismertetünk. Mindhárom írás az újvidéki magyar tudós irodalomtörténeti munkásságának korszakos jelentőségét méltatja.

Pomogáts Béla, a többévtizedes jóbarát szerint Bori Imre irodalomtörténeti munkája tette nagykorúvá a vajdasági hungarológiai kutatásokat. Az ő szerteágazó, gazdag tudományos tevékenysége az, ami széles körben érdeklődést keltett a vajdasági magyar irodalomtudósok munkássága iránt.

Két nagy irodalomtörténeti-írói vállalkozását említi az esszé, egyik A magyar irodalom modern irányai (1985, 1989) c. kétkötetes nagyszabású összefoglalás, melyben a magyar irodalom modern törekvéseit, mozgalmait fontosabb alkotó egyéniségeit mutatja be Bori Imre. Az első kötet a modern magyar líra ősforrásával, Arany János kései költészetével foglalkozik, majd a szimbolizmus előfutáraként értelmezett nagy bölcseleti drámával, Madách Imre Az ember tragédiájával; később Jókai Mór írói munkásságával, mely Bori szerint a századforduló új prózája, Asbóth János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő munkássága előtt törte az utat. Az "álmok álmodói" munkásságát viszont már mint a az európai szimbolizmus teljes értékű magyar változatát értékeli Bori Imre. Hasonlóképpen eredeti látásmód és szempontrendszer birtokában foglalkozik a második kötet a magyar naturalizmus íróival, többek között Bródy Sándorral, Petelei Isvánnal, Gozsdu Elekkel, Tömörkény Istvánnal, Justh Zsigmonddal, Thury Zoltánnal és mások munkásságával. Mind eszmetörténeti, mind poétikai elemzései megfontolásra késztették és mozgásba hozták a már hosszú évek óta stagnáló - a 19. század második felével foglalkozó - kutatásokat.

Bori Imre munkásságának másik nagy fejezete a magyar avantgarde irodalmat bemutató és elemző monográfiái, mindenekelőtt A szecessziótól a dadáig (1969), A szürrealizmus ideje (1970), Az avantgarde apostolai (1971). Ezek a művek úttörő jentőségűek, mivel írójuk az 1960-as évek közepén az avantgarde-ban látta a modern magyar irodalom legfontosabb irányzatát, amikor Kassák Lajos és mozgalma még szinte teljes mértékben az irodalomtörténeti érdeklődés peremvidékére szorult, és csakis értetlen megítélésekkel találkozott. Az, hogy Bori Imre az avantgarde irányzatát állította a 20. századi magyar irodalom tengelyébe, sok vitát kavart ugyan, de kutatási eredményei alapvetően változtatták meg azt a képet, amelyet modern irodalmunkról rajzolt a korábbi irodalomtörténetírás.

Toldi Éva esszéje az 1968-ban megjelent A jugoszláviai magyar irodalom története 1918 -1945, valamint az 1982-ben megjelent A jugoszláviai magyar irodalom rövid története c. köteteket méltatja. A több kiadást megért kötetek a vajdasági magyar irodalom komplex képét rajzolják meg az írásbeliség kezdeteitől egészen az 1990-es évek végéig. Bori Imre az a kivétel, aki vállalja az irodalomtörténet-írásának azt a kozkázatos hagyományát, amely nem csupán a múltról értekezik, hanem a jelen alkotóit is vizsgálja. Értékítéletei minden esetben a szövegeken alapulnak. Az élő irodalom térképén helyez el minden lezárult életművet éppúgy, ahogy a folyamatban lévő alkotói pályákat vagy az éppen most indulókat. Kézikönyve lehet A jugoszláviai magyar irodalom története mindazoknak akik ennek a tájegységnek az irodalmával foglalkoznak. Bőséges információkat közöl a szerzőkről, életrajzi adatokkal szolgál, szándéka szerint az írók minden művét jegyzi, és a mű ez idáig a legteljesebb bibliográfiáját is adja a vajdasági magyar irodalomnak.

Bori Imre irodalomtörténete újraértékeli a vajdasági irodalmi hagyományokat méghozzá Szenteleky Kornél gondolataival ellentétesen, amelyek hosszú ideig meghatározták és kisebbségi komplexussal terhelték a vajdasági irodalomszemléletet. Bori Imre irodalomtörténetében az irodalom fontosságáról szól, "a kultúrának arról a viszonylag ép szegmentumáról, amelyben a teljes élet még mindig lehetséges." A vajdasági magyarság mostani körülményei az irodalom és saját helyük újraértékelésére készteti az ott élőket. Az irodalom és saját helyzetük újraértékelése ma sokkal inkább hangsúlyos, mint korábban, mivel az irodalom a kisebbségi kultúrának az a kivételes területe, amely egészet alkot, és amely egyedüliként képes a kisebbségi magyarság helyzetét artikulálni. Bori Imre irodalomtörténete integráló szemlélettel veszi számba a vajdasági magyar irodalom egészét.

Bence Erika írása Bori Imre irodalmi tanulmányaiból a 19. század második felére vonatkozó írások újszerűségét emeli ki. Hangsúlyozza ezen irodalomtörténeti korszak (1859-1865) fontosságát, jelzi az időszakkal foglakozó kutatások nagy számát. Összegzésként kiemeli, hogy az utolsó két évtized szintetizáló törekvései közül egyedül Bori Imre koncepciójában fedezhető fel a szövegelvű vizsgálati módszer és az irodalmat dinamikus folyamatként értelmező szemlélet. Így a 19. századi magyar irodalom a 20. századinak elválaszthatatlan előképe, forrásvidéke és a modern magyar irodalom bölcsőhelye. Ennek értelmében három lényeges korszakot emel ki a század folyamatából. Az 1859-65-ig tartót, a kezdetek szakaszát, amely az új irodalom létrejöttének első jeleit mutatja; a folytatás a század 70-es éveit öleli fel; és a szimbolizmus első szakasza is a 19. század második felében bontakozik ki. Négy olyan életművet emel ki Bori Imre a 19. század második feléből, amelyek átfogó jelentőségűek: Arany János, Jókai Mór, Vajda János és Madách Imre munkásságát.

Cholnoky Olga

Vissza