Brasnyó István írói pályája

Virág Zoltán : A kolosszalizálás szövegváltozatai.= Üzenet, 29. évf. 1999. szeptember-október. 35-58. p.

A tanulmány Brasnyó István írói pályájának alakulásmenetét elemzi szövegtani szempontok alapján. A vajdasági író által alkalmazott módszerben a művek öntermékenyítő, autotelikus szervezése áll az első helyen. Különös létrejöttű szövegeinek szüntelen egymásba nyílása leglátványosabban azokban a regényeiben valósul meg, amelyek mára már trilógiaként fémjelzik a nyolcvanas és kilencvenes évekbeli írásművészetét. Az író fénykorában, a nyolcvanas években született Majomév (1984), a Macula (1988) és az Árvaház (1989) c. regénytrilógiája nemcsak terjedelmi szempontból bizonyult erőteljesebbnek, mint a kilencvenes évtizedekben kiadott másik trilógia - a Szokott-e ősz lenni Paraguayban? (1992) Az írmag (1993) és a Kész regény (1996) -, hanem sokkal inkább érvényesek benne, hogy alkotójuk más műveinek epikai anyagát cserélgető, ismételgető technikával szervezi a regény szövetét, de így a megszokott regényformák egyikével sem azonosíthatók a művei. Az egyre nagyobb mértékben hömpölygő, kellőképpen nem mindig hasznosítható "szövegsodralék" szüntelen keringetése a kevert regényműfajoknak kedvez.

"Csatlakozni. Mindenáron. Utolérni az időt, amelyből kihullottunk." (Vissza. 1976) Aligha vitatható, hogy Brasnyó Istvánnak a hagyományostól olyannyira elütő regényei egytől egyig e kulcsmondatok fényében születtek. Mindkét trilógiára mint összefüggő művek csoportjaira, de e trilógiák egyes darabjaira külön-külön is érvényes, hogy a Vissza (1976), az eddigi életmű gyújtópontjában álló Família (1979) és a Hósáv (1981) című regények számbavétele nélkül bajosan lehet róluk lényegeset megállapítani.

A Família viszonylag kevés szállal kötődik a világirodalomból ismert híres családregényekhez. A lineáris kronológiát felszámoló eseményelrendezése, a hetven fejezet kacskaringózó mondatainak szándékosan túlhangsúlyozott formátlansága, a több mint ötven szereplőt felvonultató "történelmi álom" időben sem a nemzedékek egymásutánját reprezentálva szerveződik. A regénybeli valóságos időpontok is inkább felidézett hangulatok, amelyek olyan vonatkozásrendszerként tárulnak az olvasó elé, amelyben az élet jelentéktelen pillanatait is magukba olvasztó bonyolult, mindent átható és behálózó familiáris szférák fejleményei helyettesítik a hagyományos családregényekben ábrázolt sorsfordulatokat. A két világháború közötti bácskai környezetben gyökerező hangulat hatja át a regény egészét, és a meghatározott történelmi és társadalmi szituációkban, földrajzilag pontosan azonosítható színtereken mozgó regényhősök számára az áhított Európa voltaképpen csak a szívben és a képzeletben létező, sóvárgott helyszín, ahol sohasem érezték elveszettnek magukat. A hatalmas formátlanság, az olvashatatlanság érzetét keltő s ezek ironikus reflexióját hangsúlyozó regény az ismétlések és az interpunkciós jelek szándékos túlzsúfolásával végtelenített, egyetlen, óriási mondat. Ez a szóözönös szintaktikai technika alkalmatlan a hagyományos értelemben vett cselekménybonyolításra, valamint az egészen nagyra méretezett emberi szándékok, tulajdonságok mintegy megszüntetik a regényhőst mint integrális személyiséget.

A Família folytatásának vagy kiegészítésének tekinthető Hósáv c. kisregényben szintén nincs könnyedén meghatározható és követhető eseménymenet, mindössze elmosódó részletek kavarognak a huszonegy, egymással szoros kapcsolódásúnak aligha nevezhető fejezetben, valamint egy polimorf, álmitológiai szellemalak tűnik fel, aki kimeríthetetlen utánzó képességgel ölt emberi formát a műben. Szikofanta egy hal szeméből indul útjára, s túlkerülve addigi fiktív lénye határain az emberi világ forgatagába csöppen. Amit lát, és ahogyan ő maga látszik a regényben, az mindig a halszem-optika segítségével történik, kizárólag a középpontjában markáns, a szélein viszont torzított képpel. Ez a megvilágítás csupa bábszerű, reményvesztett, vétkes, megválthatatlan teremtést mutat. A Família történelmi álomként tételezi magát mint regényt, de az olvasót nem az epikai anyag figyelmes konstruálása révén nyeri meg magának. A Hósáv azonban jóval tömörebb kompozíciójú. Az írói szemlélet megállapodottsága miatt a széttartó nyelvi erők sokkal inkább kordában tartottak. E megállapodottság folytatódását és egyben átértékelődését egyaránt példázzák Brasnyó István nyolcvanas években született, a hagyományos epikától merészen eltávolodó nagyregényei. A trilógia nyitó darabja a Majomév (1984) egy verses formájú, a szöveg tér- és idődimenzióit határtalanná tágító mottóval igyekszik rávenni az olvasót arra, hogy a szerzői szövegből maga építsen regényt.

"A hipermanierista barokk ornamentikájú, ám ugyanakkor hiperrealista szociografikus részletezésű szöveg, amelynek hősévé a boldogságkeresés és a boldogtalanság létformája lép elő, nagyon gyakran a Família felfedezte és a Hósáv Szikofantája közreműködésével lelepleződött élet diabolikus színezetű tartományait idézi." ( Fekete J. József)

A szerző legterjedelmesebb regénye az Macula (1988), amelyet Bori Imre teljes joggal a jugoszláviai magyar irodalom hetvenesztendős történetének egyik központi műveként nevez meg. "Encyclopédia occulta", azaz a megismerés egyfajta fenomenológiája, amely a kérdésessé vált világ leírására tesz kísérletet. A regény egyetlen nagy monológ, amelyben a lapszéli jegyzetek, számozott mondatok kívánják eligazítani az olvasót. Az önéletrajzi ihletés és a vizionárius világlátásra ingerlő szózuhatagos hajlam Szentkuthy Miklós Prae-jére utal, amely azt sugallja, hogy Brasnyó regényről alkotott felfogása Edmund Husserl jelszavával, a leírással mint üdvözítő fenomenológiai módszerrel áll közeli kapcsolatban, esetleg pont ezen alapszik.

A trilógiát záró Árvaház (1988) regényhőse az elbeszélő álmaiból, az utánzást metaforizáló élettendenciák kiismerhetetlen világából érkezik, és hol az egyik, hol a másik lénye kerekedik felül.

Brasnyó István második trilógiáját nyitó Szokott-e ősz lenni Paraguayban? c. regényénél azonban úgy tűnik, mintha az "elejét venni a beszédnek" parancsa ettől a műtől kezdve megvédené a szerző szövegeit a terjedelmi korlátokkal szembeni nemtörődömségtől, és az idioszinkrázia atmoszféráját keltő végtelenített mondatok elburjánzásától. De Brasnyó István egymásból kilépő és egymásba átnyúló regényei a történetírás, az emlékírás, az álomidézés meséket, mítoszokat, legendákat, anekdotákat felszippantó elbeszélőtípusai a kompozicionális elvárásoknak továbbra sem kívánnak megfelelni. Inkább egy termékeny írásfolyamat különböző síkjainak összbenyomását és együtthatását törekszenek érzékeltetni.

A regényekben előforduló nevek felvilágosítják az olvasót arról, hogy kiknek a munkássága hat vagy hatott ihlető erőként Brasnyó Istvánra. Nevezetesen Reviczky Gyula, Ady Endre, R. M. Rilke, V. V. Majakovszkij, Krúdy Gyula, Paul Éluard, Paul Celan, L. Aragon, H. Michaux, Jorge Luis Borges, Szentkuthy Miklós, Esterházy Péter, Milorad Pavić. De legalább annyira fontosak azok, akikre nincs közvetlen utalás a művekben. A magyar irodalomból mindenekelőtt Határ Győző, a délszláv irodalomból pedig a horvát származású Ranko Marinković vagy Antun Šoljan, Danilo Kiš, a szerb irodalomból Borislav Pekić, a szlovénból pedig Drago Jančer és Branko Gradišnik.

Brasnyó István gigantizáló írói stílusának és módszerének meghatározásakor Fekete J. József a mindent lejegyzés folyamatos ingerét grafomániának keresztelte el. Ez a kifejezés a tanulmány szerzője szerint majdnem teljesen helyénvaló, amennyiben nem pusztán a pszichopatologikus írásdühöt implikálja, hanem a görög eredetű fogalom eszelősségen túli jelentését, az ihletettséget, a lelkesültséget, az elragadtatást és a szenvedélyt is hagsúlyossá teszi.

A szerző és a befogadó közötti határvonal elhomályosításával a brasnyói szövegek rákényszerítik az olvasót a nyomasztó szövegkolosszusok szüntelen kontrolljára. Az epikai anyag állandó helycseréjét követni képes olvasó így válik a szerzőhöz hasonló alkotóvá, és éppen emiatt reménykedhet, hogy nem téved el túlságosan Brasnyó István regényeinek szövegforgatagában.

Cholnoky Olga

Vissza