A Fal összeomlásától a Berlini Köztársaságig

De la chute du Mur a la République de Berlin. = Le Monde Diplomatique, 46. vol. 1999. 547. no. 4-7. p.

A "vörös-zöld" koalíció kénytelen drága árat fizetni az immár egy éve tartó "harmadik utas" politikájáért. Nemcsak a beígért reformok többségének fordított hátat, hanem példa nélküli szigort vezetett be az egyébként is rekordméretű munkanélküliséggel küzdő társadalomban. Paradox módon éppen e válság következtében várható azonban, hogy normalizálódik a helyzet Németországban - nyolc évvel az újraegyesítés után. Erről az országról szól négy aspektusból a cikkösszeállítás.

Az elsőben Stephan Martens újságíró azt fejtegeti, miként veszítette el az egyesült Németország kompexusait. A második világháború óta a szerbiai bombázások voltak az első harci cselekmény, melyben Németország részt vett. Mivel egy NATO-országon kívüli területet érintett a beavatkozás, nem kétséges, hogy máris új szerepre vállalkoztak a szövetségen belül a németek. Ironikus módon a korábban pacifistaként ismert Joschka Fischer külügyminiszter jóváhagyásával bizonyították elkötelezettségüket. A régi németellenes retorika legszélsőségesebb hangjaival szemben a valóság az, hogy gazdasági-stratégiai szempontból vitathatatlanul nagy hatalom összpontosult a németek kezében. H.-P. Schwartz történész szerint az országnak egy "központi hatalom" feladatait illik betöltenie, s ezt a közvetítő, egyszersmind stabilizáló szerepkörrel kell kezdenie.

1990-ig Németország Kelet-Európával igyekezett normalizálni kapcsolatait. Az újraegyesítés óta viszont az egész kontinensen törekszik a béke fenntartására, Keleten pedig a piacgazdaság kiépülését támogatja. Az aktív dolgozók több mint egyharmada a külkereskedelemben dolgozik. Az egyesítésre nyolc év alatt ezer milliárd márkánál többet költöttek. A fontosabb államigazgatási intézményeknek Bonnból Berlinbe telepítése nem jelenti azt, hogy ez utóbbi külön "köztársaságot" alakít. Az ENSZ harmadik legjelentősebb anyagi támogatójaként Németország állandó helyet kért 1992-ben a Biztonsági Tanácsban. Ebből a pozíciójából akar stabilitást kialakítani a Balkánon. Szinte valamennyi nemzetközi szervezetben részt vesz, és érdekei érdekes módon egybeesnek az átfogó európai érdekekkel, melynek többi résztvevőjével - H.-D. Genscher, valahai külügyminiszter programja óta jó kapcsolatok kiépítésére törekedett. Az újraegyesítés óta - talán csak Franciaországgal lett kevésbé exkluzív partneri viszonya. De mindenképpen szüksége van az Európai Unióra - gazdasági, és politikai érdekből is - a posztkommunista Európában. Az újrafogalmazódó NATO talán az ENSZ-től is függ majd a jövőben, s így nem jöhetnek létre a jugoszláviai bombázások kudarcához hasonló esetek. E. Bahr, a "Kelet-politika" megfogalmazója Berlin "emancipációja" mellett kardoskodik; szerinte csak Washingtontól teljesen függetlenül normalizálódhat a német külpolitika, s Franciaországgal közösen teremthető meg az európai stabilitás.

Mindenféle hegemóniára való törekvés helyett Németország számára az igazi kihívás nyolc éve ugyanaz, nevezetesen hogy az újraegyesítést végbevigye anélkül, hogy a "modellt" feláldozná. Schröder talán ezért emlegeti gyakran, hogy realizmusra és nem víziókra van szüksége az országnak. De nem szabad elfelejtenie, hogy víziók nélkül sem Adenauer, sem Kohl nem jutottak volna semmire Európával.

Chritian Semler újságíró a német társadalom új problémájáról, a generációk közötti konfliktusról szól. A politikai viták a nyugdíjreform és a köztartozások tárgyában ezt világosan tükrözik. A nyugdíjrendszer alapvetően az újraelosztáson alapszik, vagyis a mindenkori aktív dolozók "tartják el" a már nyugdíjban lévőket, akik korábbi munkájukkal szerezték meg a jogot az ellátmányra. A most nyugdíjba menők azonban nyugtalanok, mert nem születik elég gyermek, azaz fogy a munkavállalók száma, ráadásul az idős emberek egyre hosszabb ideig élnek. Ezeket az érveket persze nem fogadják el a politikát is befolyásoló kivételezettek, ha az esetleges megszorításokról esik szó - hangoztatja egy ifjú szociáldemokrata képviselő, H.-M. Bury. Az államadósság a nyugdíjakéhoz hasonló elven működik: a mindenkori fiatalok térítik meg az elődeik által produkált kiadásokat.

Az 1989-ben fiatalok, a yuppik élesen szembefordultak a szülői utópiákkal, s az egyéni érvényesülésre, a kőkemény piaci versengésre helyezték a hangsúlyt. Furcsa, de nem tudták ezekkel az eszmékkel átitatni egész generációjukat.

Két éve a figyelem a mostani 18-25 évesek felé fordult, így fölmerült a kérdés, hogy kiket tekintsünk valójában fiatalnak? A végleges szakképzettség megszerzése, a különféle fekete- és különmunkák, majd az elhelyezkedés és a családalapítás ideje jócskán elhúzódik, s kitolódik a húszas évekre. A számbelileg fogyatkozó nemzedéknek a függetlenné válás nem olyan egyszerű; a szülői segítségre szükség van, s ezzel együtt átveszik azok stílusát, kifejezési formáit is. A munkanélküliség réme fenyegeti őket. A szakmai kapcsolatok és a baráti kör között nagy szakadék tátong. A '99-esek' identitása kiforratlan, amolyan barkácsmunkának tűnik; egy biztos, hogy nagyon is be akarnak illeszkedni a társadalomba. A világgal "szemben" legfontosabb érték a család, azután a barátság s végül a szerelem. Jellemző, hogy mindenféle irányítást, politikai pártot elvetnek; a hagyományos egyesületi formát is, s kizárólag az emberi jogok, valamint a környezetvédelem terén folytatott küzdelmek számíthatnak rokonszenvükre. Szerintük minden tevékenység az egyén örömét kell, hogy szolgálja. A felmérések szerint a demokrácia mint államforma és a békés egymás mellett élés politikája mellett kötelezték el magukat a '99-esek', s ebben a korábbi két Németország neveltjei nagyjából egyformán gondolkoznak. Valamennyien úgy vélik, hogy mindenki a saját sikerének a kovácsa, s a kollektívától semmit sem várhat -, viszont még ezen eszméiket sem fogalmazzák meg nyilvánosan. Joschka Fischer puhánysággal, a saját jövője iránti érdektelenséggel vádolja a mostani fiatalokat. Egy táncművész-szociológus (Gabriele Klein) szerint a jelen generáció a művészettel tud leginkább védekezni az idősebbeket érő s a tőlük származó hatások ellen.

A mindenütt jelenlévő német múlt szüntelen megismeréséhez ragaszkodik Christian Gerlach történész. Az újabb generációk szembekerülnek a Németország nevéhez örökre hozzákapcsolt rémtettekkel. Az elmúlt három évben több polémia is foglalkoztatta a német közvéleményt. A hamburgi Társadalomtudományi Intézetnek a Wehrmachtról szóló kiállítása nyitotta meg a sort, melyet az amerikai Goldhagen, Daniel J. "Hitler önkéntes hóhérai" c. könyve körüli vita követett, majd a kérdés, hogy mekkora és milyen nemzeti emlékmű illesse a genocídium áldozatait. Ezt követte az amerikai nyomásra tárgyalt probléma, milyen mértékben kártalanította Németország a kényszermunkán lévőket, illetve a bebörtönözötteket? S végül hosszú vitát váltott ki Martin Walser író kérése: vessenek véget a múlttal kapcsolatos vitáknak, s Auschwitz-ot ne használják fel különféle egyéb érdek érvényesítésére.

A történészek ugyancsak számos tényt tártak fel a 90-es években az 1939-1945 közötti időszakkal kapcsolatosan. Ilyen például Dieter Pohl elemzése a kelet-galíciai zsidóüldözésekről; Aly Götz munkái a német kolonializmusról s végül, a cikkíró állítása szerint Peter Longerich, a német történészek közül elsőként írta meg teljességében az európai zsidóság megsemmisítésének történetét ("Politik der Vernichtung", München, 1998.). Christopher Browning úttörőmunkát végzett 1991-ben publikált könyvében, melyben a rendőrség tartalékos csapatai által elkövetett gyilkosságokat írta meg. Ezek a művek ugyan mind hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsük a genocídium egész társadalmat átjáró természetét vagy pl. a Szovjetunióban elpusztult 3 millió háborús hadifogoly sorsát is, mégis mérsékelt érdeklődést váltottak ki, s főleg szakmai körökben váltak ismertté.

Itt vissza is érkezünk - egy gyakorlott publicistára valló fordulattal - a nem túlságosan ismert történész, Goldhagen dicséretéhez, akinek előadásaira viszont tódulnak a német ifjak, hogy megkönnyebbülést nyerjenek lelküknek. Pedig az ördög a részletekben is lakhat, figyelmeztet Gerlach, azaz lehet, hogy a szociális politikával, a stratégiai reflexekkel, a fogyasztás mértékével kezdődnek a bajok, melyek azután leegyszerűsítve antiszemitizmusként ragadnak meg az átlagnémet agyában. (Jellemző egyébként, hogy Goldhagen szárazföldi csapatok bevetését javasolta a szerbek megtörésére 1999-ben.)

Gerlach azonban nem elégszik meg a kortárs ifjú németek identitáskeresésével, akiknek nagyvonalúan megelőlegezi a tényleges felelősségtudatot, szemben a korábbi nemzedékekre jellemző hamis bűntudattal. Azt kívánja, hogy a mindenkori, bárhol élő német elit ismerje meg, annak minden részletével a nácizmus elévülhetetlen tetteit.

A solingeni törökök kiábrándult álmait ecseteli Brigitte Pätzold újságírónő. Solingen a Ruhr-vidék egyik fontos városa, 170 ezer lakója van, ebből 7 ezer török. 1993 májusában - három nappal a Bundestagban a menedékjogról szóló vita lezárása előtt - öt török állampolgár lelte halálát skinheadek által felgyújtott otthonában. Harminc év alatt Németország megváltozott: a 60-as években segédmunkáshiány volt, most Schröder kancellár szerint "a hajó megtelt" - négymillió a munkanélküli. A Németországban született idegen szülőktől származó gyermekek többsége (akik 2000. január 1-je előtt nem töltötték be tizedik életévüket) megkapja az állampolgárságot. 1983-ban, a második kőolaj-válság idején a német állam jelentős összeget fizetett vendégmunkásainak hazatérésük fejében. A skinheadek áldozatainak családtagjai sem mondanak semmi rosszat magára Németországra. Általában szívesen maradnak itt végleg, s megpróbálják kihasználni a két kultúra ismeretéből származó előnyöket. Egyedül Solingenben 12 mecset van, a törökök között találhatók szunniták és kurd alévik: ők egymást közt sem vegyülnek el. Az iszlám alól "felvilágosultak" attól tartanak, hogy a török populáció gettósodása megállíthatatlan a városban.

Fordította: Kakasy Judit

Vissza