Macedónia mint Milosevics utolsó aduja?

Mincsev, Ognyan: Macedonia: "Will Miloshevich Play His Last Trump?" = Südosteuropa, 1999. 5-6. H. 316-320. p.

Ognyan Mincsev bolgár professzor rövid tanulmánya mindenképpen üde színfoltot jelent, ha a Balkánról szóló nyugati elemzések áradatával hasonlítjuk össze. Ezek az írások valóban tárgyilagos hangvételűek, közelebbi helyismeretük hiányát azonban sokszor tudományoskodó nagyképűséggel álcázzák. Mincsev - bolgárként - ugyan vitathatatlanul elfogult, hiszen Macedóniáról Bulgáriában nagyon nehéz érzelmek nélkül írni (csakúgy, mint nálunk Erdélyről), bőségesen kárpótolja viszont olvasóját olyan részletekkel, melyeket hiába keresnénk az amerikai, angol vagy francia elemzők publikációiban. (Talán még mindig Tito nimbuszának "köszönhető", hogy Milosevics több mint egy évtizedes dicstelen tevékenysége ellenére Nyugaton ma sem szalonképes dolog olyasmit írni, ami kendőzetlenül mutatja be a nagyszerb nacionalizmust és annak status quót egyáltalán nem tisztelő terveit.)

Mincsev - mindjárt tanulmánya elején - olyasmiről ír, ami a szakértőnek számító hazai közvélemény szemében is újdonság: 1991-ben Popov, bolgár miniszterelnök sajátos meghívást kapott Athénbe, ahol Micotakisz görög miniszterelnökkel és Miloseviccsel kellett volna "jugoszláv Macedónia" jövőjét megvitatnia úgy, hogy macedón részről hivatalos képviselők nem voltak jelen. Mincsev szerint ez volt az első "békés" kísérlet Macedónia megosztására, amelyhez a bolgár miniszterelnök természetesen nem volt hajlandó asszisztálni.

A találkozónak két fő célja volt:

1. Kényszeríteni az albánokat Koszovó elhagyására úgy, hogy Nyugat-Macedóniába távozzanak. A szerbek így kényelmesen megoldhatták volna az "albán kérdést".

A Nyugat-Macedóniába űzés terve és gyakorlata nem új keletű (nem a 90-es években tapasztalható először): a jugoszláv kommunista rezsim már a 60-as évek óta - finoman bár - de ezt a megoldást favorizálta. Koszovó megőrzése ugyanis a szerbek számára mindig kulcsfontosságú kérdés volt. Nem véletlen, hogy Milosevics mindig hisztérikusan reagált, ha a daytoni béketárgyalásokon a "Koszovó" szó egyáltalán elhangzott.

A bolgár professzor a szerb titkosszolgálat beépített embereinek tudja be az UCK legvadabb szerbellenes atrocitásait anélkül, hogy az albánok szélsőséges radikalizmusát mentegetné. Az atrocitások fő célja az volt, hogy ürügyül szolgáljanak a szerb belbiztonsági erőknek a koszovói "etnikai tisztogatás" megkezdésére. A Nyugat 1998 őszén észbe kapott ugyan, de Rambouillet kudarca után nem maradt más megoldás a NATO számára, mint a légicsapások megkezdése.

Belgrád ügynökei a légiháború idején is megmutatták erejüket: az Egyesült Államok szkopjei nagykövetsége ellen intézett támadás világos jele volt annak, hogy hiába független állam Macedónia, Milosevics keze csaknem ugyanúgy elér Szkopjébe, mint az egységes Jugoszlávia létezése idején.

Az új köztársaság gyakorlatilag teljesen védtelennek bizonyult ezekkel a mesterkedésekkel szemben, ráadásul a nagy albán menekülthullám még olyan érzést is kelthetett a macedónokban, hogy az albánok hamarosan többségbe kerülhetnek az országban.

A szerző természetesen a macedónok pártján áll, és az albán törekvéseket is támadja. Rámutat arra a tényre, hogy az UCK egyre erősíti a bázisát Nyugat-Macedóniában katonai és pénzügyi értelemben egyaránt. "Libanonizáció" fenyeget ily módon Macedóniában, és bármilyen furcsa, itt az albán célok egybecsengenek Milosevics céljaival! A létrehozandó "Nagy-Albánia" ugyanis - Mincsev szerint - Nyugat-Macedónián kívül csupán Koszovónak egy déli, jelentéktelen részét foglalná magába, ami a szerbek számára elfogadható mértékű veszteség lenne.

Macedónia igazi "Pandora szelencéje" a Balkánon, egy esetleges fegyveres harcba Görögország, Törökország és Bulgária mindenképpen belekeveredne - szándékaiktól függetlenül. Milosevics számára az így kialakuló komolyabb háború és káosz sok mindenre esélyt adna: - ld. fent a "Nagy-Albánia"-verziót.

Mincsev következtetései - az elmúlt hónapok eseményeinek fényében - részben túlzónak, részben elavultnak tűnnek. Nem valósult meg a szerb többségű Koszovó és az albán többségű Macedónia verziója sem. A szerző kissé túlbecsüli és démonizálja Milosevicset, ugyanakkor mintha alábecsülné a NATO erejét. Az albánok döntő többsége hazatérhetett, Koszovó a nemzetközi békefenntartó erők megszállása alatt van, Jugoszlávia pedig aligha kockáztathat meg egy újabb katonai kalandot. Abban azonban mindenképpen egyet kell értenünk a bolgár professzorral, hogy Macedónia (és egyben a térség) stabilitása jelentős nyugati anyagi segítséget igényel(ne).

Fordította: Horváth András

Vissza