Új beavatkozási politika és a harmadik világ

Falk, Richard: The new interventionism and the Third World. = Current History, 1999. 11. no. 370-375. p.

Az 1990-es évek legnyugtalanítóbb problémái a gazdaságilag és politikailag elmaradott térségekben bekövetkezett humanitárius katasztrófákból adódtak. Szomália, Bosznia, Ruanda, Koszovó és Csecsenföld példáját nem kell bemutatni. Az ismertetett írás nehéz helyzetük összefüggéseit kívánja bemutatni a hidegháború után kialakult új világrenddel.

A harmadik világ országai ugyanis többé már nem váltanak ki olyan érdeklődést a világ vezető hatalmaiban, mint korábban, amikor minden terület birtoklásáért világméretű ideológiai és nem ritkán fegyveres küzdelem dúlt. Viszont a globális média-hálózatok jóvoltából az egész világ tudomást szerezhet a legeldugottabb térségben történtekről is, és az emberi jogok iránti fokozott érdeklődés arra kényszeríti a kormányokat, hogy megakadályozzák az emberi katasztrófákat.

Az erre leginkább hivatott nemzetközi szervezet, az ENSZ a hidegháború befejeződésével ütőképesebbnek tűnik, mint korábban. Eredményes békefenntartók működnek Angolában, Mozambikban és más országokban. Az 1991-es Öböl-háború élvezte a Biztonsági Tanács minden tagjának jóváhagyását Kuvait függetlenségének visszaszerzéséhez. El kell ismerni azonban, hogy az ENSZ beavatkozásainak korlátai vannak. Megmutatkozott ez az említett háborúban akkor, amikor a BT az Irakot elítélő határozatán kívül nem avatkozott be határozottan a hadieseményekbe, tulajdonképpen mindenről Washingtonban döntöttek.

A tagállamok megosztottak abban a kérdésben, vajon valóban akarnak-e egy olyan erős nemzetközi szervezetet, amely vállalja a beavatkozást, és képes is rá. Vannak olyan országok, amelyek inkább ódzkodnak, mert gyengének érezvén magukat féltik szuverenitásukat egy új posztkolonialista intervenciótól.

A Biztonsági Tanácson belüli egységes határozathozatal általában véve kétséges. Bár az ideológiai harc szerencsére már a múlté, Oroszország és Kína egyaránt félnek az Egyesült Államok és az őt támogató Franciaország és Nagy-Britannia hatalmi túlsúlyától, s gyakorta ezért nem fogadják el a más országokba beavatkozni kívánó békefenntartásról szóló határozatokat.

Probléma még az is, hogy az ENSZ békefenntartó szerepe nem érne semmit, ha nem vállalna benne nagy szerepet az Egyesült Államok, az egyedüli szuperhatalom. Éppen ezért félő, hogy az esetleges beavatkozásról hozott döntések nem is a világszervezetben, hanem a washingtoni kormányzatnál születnek meg. Az 1990-es évek elején Washington lelkesen ki is állt a humanitárius segítségnyújtás mellett, de a növekvő költségek és egy 1993-as esemény, amely 18 amerikai békefenntartó életébe került Szomáliában, visszavonulásra késztette az USA kormányzatát.

A Boszniában bekövetkezett szerb etnikai tisztogatás, amelynél az ENSZ-beavatkozás hiánya éles kritikát váltott ki, arra késztette a nemzetközi szervezet tagjait, hogy gondolják át követendő magatartásukat a jövőben esetleg bekövetkező humanitárius katasztrófák esetén. A Koszovóban elkezdődő etnikai tisztogatást már nem nézték tétlenül. Miután a diplomáciai nyomás nem volt elegendő ahhoz, hogy Miloševićet rábírják, engedje be a tartományba a békefenntartókat, légicsapással kényszerítették rá.

Ez a lépés azonban nagy vitát váltott ki. A NATO-parancsnokság alatt végrehajtott bombázás, a Nyugat, különösképpen pedig az Egyesült Államok katonai fölénye azt sugallta, hogy ezt be is vetik minden háborús helyzetben. Ez a verzió még fokozódott is, amikor az USA a nemzetközi terrorizmus támogatásával vádolva Szudánt és Afganisztánt, ENSZ-felhatalmazás nélkül bombázta a két országot.

Kelet-Timor esetében is szükségessé vált az ENSZ-beavatkozás. Az indonéz tartományban, amely népszavazáson a függetlenségre voksolt, a hadsereg vérengzését kellett megakadályozni.

Az eddig ismertetett humanitárius katasztrófák felvetik azt a kérdést, az államok területi egységének megőrzése vagy pedig a népek önrendelkezési joga bizonyul-e erősebb elvnek. A hidegháború alatt ebben a kérdésben általában modus vivendi uralkodott. A gyarmatok függetlenné válásakor is a meglévő határokat vették figyelembe. Az országhatárokon belüli események belügynek számítottak.

A hidegháború végével azonban a helyzet megváltozott. Az a gyorsaság, amellyel elismerték a balti országok visszanyert államiságát, majd a többi korábbi tagköztársaság önállóságát, precedenst teremtett: a népek önrendelkezési joga az országok egységének elve fölé került. Az európai diplomácia Németország vezetésével ennek megfelelő határozottsággal ismerte el Szlovénia és Horvátország függetlenségét, kiválását Jugoszláviából.

A nézőpontváltás nagy problémákat okozott, okoz a harmadik világban, különösen Afrika területén. A korábban Moszkva vagy Washington ellenőrzése alatt álló államok - elvesztvén támogatójukat -, egyedül kellett, hogy szembenézzenek problémáikkal. Az emberi jog tiszteletben tartásának kérdése pedig eltörpült a többi gond mellett, különösen ott, ahol tekintélyuralmi és korrupt rezsimek kerültek hatalomra.

A nemzetközi jog szintjén gondolkodva már késő visszagyömöszölni az önrendelkezés dzsinnjét az államszuverenitás palackjába. A legjobb, ami remélhető e tekintetben, az nem több kompromisszumnál: az önrendelkezés igényének támogatása nem vezethet létező államok összeomlásához, kivéve, ha népirtás vagy ismétlődő emberiesség elleni bűncselekmény esete forog fenn.

Az etnikai konfliktusok és a humanitárius katasztrófák kezelése tehát nagy probléma. Az ENSZ pedig a jelek szerint képtelen követni azokat a folyamatokat, amelyek a geopolitikai változásokból, a globalizáció hatásából adódnak. Tagállamai közti konszenzus nélkül, megfelelő anyagi és katonai eszközök híján a világszervezet sok esetben képtelen cselekedni. Szükség van szerepének újragondolására is. Meg kell teremteni a nemzetközi szervezet anyagi bázisát és hivatásos katonai erejét a szükséges békefenntartáshoz. Megoldás lehet ezenkívül az Európai Unió stratégiája, ahol az erős regionális közösségek támogatása csökkenti az államok szerepét. Koszovó és Kelet-Timor is példát adhat a konfliktusok megfelelő kezelésére: erőteljesebben kell támaszkodni a konfliktus sújtotta terület közvetlen szomszédságában lévő országokra, amelyeknek érdekük a béke biztosítása, és ennek érdekében hajlandók is tenni.

Fordította: Biczó Krisztina

Vissza