A Szentszék, a Független Horvát Állam és a horvátországi katolikus egyház 1941 és 1945 között

Razum, Stjepan: Sveta Stolica, Nezavisna Država Hrvatska i katolička crkva u Hrvatskoj 1941-1945. = Fontes. Izvori za hrvatsku povijest, 2. tom. 1996. 243-361. p.

A második világháború alatt folytatott titkos diplomáciai tárgyalásairól az érdekelt államok (főként Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, USA és Németország) illetékes szervezetei sorra-rendre kiadták a maguk diplomáciai-külpolitikai dokumentumgyűjteményeit.

A példát a Szentszék is követte, s 1965 és 1981 között 11 kötetben tette közzé diplomáciájának korábban hozzáférhetetlen dokumentumtermését (Actes et Documents du Saint Siége relatifs á la monde seconde guerre mondial). E gyűjtemény 4-5., illetve 7-10. kötetében gazdag forrásanyag található az 1941 és 1945 között fennállt Független Horvát Államnak a Szentszékhez és a helyi katolikus egyházszervezethez fűződő kapcsolatairól.

A horvát püspöki kar magatartása a háború alatti években

A vatikáni diplomáciai jelentésekből és híradásokból kiderül, hogy a horvát területekért folyó német és olasz hegemóniaharcban Alojzie Stepinac érsek és a horvát püspöki kar - helyesen - úgy foglalt állást, hogy az egyház feladata a hívek lelki gondozása és az elesettek-üldözöttek gyámolítása, nem pedig az aktív politizálás. Az egyház fontosabb akciói:

Stepinac 370 németek által elüldözött szlovén papot fogad be a horvát egyházba;

A püspöki kar tiltakozik az ellen, hogy a kb. 200 ezer "pravoszlávosított" horvátot politikai nyomás vagy karrierkilátás kényszerítsen a katolikus egyházba való visszatérésre, ez ui. csak belső meggyőződésből mehet végbe;

Stepinac fellép az olasz uralom alá került szlovének és horvátok védelmében, amit a vatikáni rádió úgy jelent be, hogy az a "felettébb szentéletű zágrábi püspök" műve;

1943 júliusában Stepinac az üldözött zsidók, szerbek, cigányok és horvátok védelmében angazsálja magát, mondván: "Akin segíteni kell, annak nem szabad sem vallását, sem nemzetiségét nézni."

A Szentszék diplomáciailag nem ismeri el a Független Horvát Államot

A királyi Jugoszlávia - vatikáni források szerint - nem viseltetett barátsággal a katolikus horvátok iránt, minthogy stratégiai célja az állam elszerbesítése és pravoszlávvá tétele volt. A Szentszék ennek ellenére sem akart ellenséges viszonyba kerülni Jugoszláviával, mindössze a katolikus vallás szabadságát kívánta érvényesíteni az állam keretei között. Eközben mindig vigyázott arra is (pl. a csak tervezett zágrábi eucharisztikus kongresszus kapcsán), ne lehessen a horvát nacionalizmus támogatásával megvádolni.

A németek és olaszok által megszállt királyi Jugoszláviának horvátok lakta, bár a megszállók által a maguk javára megnyirbált régióiban 1941. április 10-én kiáltották ki a szélsőséges nézeteiről közismert, egyébként olaszbarát Ante Pavelić vezetésével a Független Horvát államot. Az újdonsült "poglavnik" olaszok iránti elkötelezettségét dokumentálandó, kíséretével már május közepén Rómába utazott. Ott kinyilvánította óhaját, hogy XII. Pius pápa hivatalosan és kíséretével együtt fogadja őt.

Ez az óhaj a vatikáni, az olasz, a horvát, sőt a Szentszék mellé akkreditált jugoszláv diplomácia "négyszögében" rendkívül sokrétű, bonyolult (még a horvát királyság visszaállítását is felvető) tárgyalássorozatot gerjesztett. A pápa végül május 18-án fogadta - egymagában és "magánkatolikusként" - Ante Pavelićet. Elmondta neki, hogy ismeri a horvát nemzet ragaszkodását a római egyházhoz, és minden jót kíván neki. Pavelić, noha bizonygatta a pápa előtt, hogy a horvát nemzet katolikus alapokon kívánja államát berendezni, azonban célját nem érte el: még ígéretet sem kapott arra, hogy a Szentszék valamikor a közeljövőben diplomáciai elismerésben részesíti az általa vezetett államot. Erre, úgymond, a háború végéig, illetve a békekötésig kell várni - a Vatikán általános gyakorlatának megfelelően.

Ezt az első "elismertetési kísérletet" továbbiak követték, ám a Szentszék következetes maradt, s így a két entitás diplomáciai szinten sohasem lépett kapcsolatba egymással.

A horvátországi pravoszlávokkal kapcsolatos problémák

Horvátország szerb és nem szerb nemzetiségű "nem katolikusai" között voltak raszkolnikok (schizmatikusok), hitehagyatottak (disszidensek), görögkeleti keresztények és pravoszláv (ortodox) keresztények. Ez utóbbiakat "szentszávai" ortodoxként emlegették.

Az ún. "szerbkérdést" a horvát kormányszervek elsődlegesen úgy próbálták megoldani, hogy a pravoszláv szerbeket és horvátokat katolizálásra ösztönözték. A horvát püspöki kar ezzel kapcsolatos negatív reflexiójáról korábban már szóltunk.

Mivel időközben a németek Szlovénia Németországhoz csatolt részein lakó szlovénokat folyamatosan átadták Szerbiának és Horvátországnak, a szóban forgó kérdést a Pavelić-rezsim másodjára úgy oldotta meg, hogy kb. 200 ezer szlovén befogadásáért a németek hozzájárultak ugyanannyi horvátországi szerb Szerbiába telepítéséhez.

Ám még az imént említett kontingens kimerítése után is maradtak szerbek az országban. Hogy őket kivonják a "szentszávai" pravoszláv egyház politikai befolyása alól, Pavelić 1942 májusában elrendelte a horvát pravoszláv egyház életre hívását. Satnya eredménnyel.

Stepinac érsek 1943. május 30-án kihallgatásán elmondhatta XII. Piusnak, hogy a horvátországi egyház 34 alkalommal szállt síkra a szerbeket, a zsidókat és más népcsoportokat ért önkényeskedések megszüntetéséért. Mindemellett nehezményezte, hogy a szerb ortodox egyház a "kisujját sem mozdította meg" a szerbiai horvát katolikusokat ért csetnik-atrocitások megszüntetése érdekében.

Az üldözött zsidóság segítése

A horvátországi zsidóságot is mindinkább fenyegette az "Endlösung" réme. Már 1941 augusztusában több ezer horvátországi zsidót zártak börtönbe; a férfiakkal embertelenül nehéz munkát végeztettek a boszniai sópárlókban, több mint 6 ezer zsidó nőt, gyereket és öreget pedig internáltak.

A Szentszék és a horvátországi katolikus egyház igyekezett könnyíteni a zsidók helyzetén, s ezért az olasz megszállás alatt lévő országrészek felé igyekezett terelni a zsidóságot. Hol sikerrel, hol kudarcot szenvedve. Az egyház nem zárkózott el a zsidók "kikeresztelkedésétől" sem.

A sárga csillag viselésére kötelezett zsidóság megaláztatása hónapról hónapra fokozódott. 1942. július 17-én a németek ultimátumot juttattak el Eugen Kvaternik rendőrfőnökhöz, hogy az ország zsidóságát fél év alatt ki kell telepíteni Németországba. Ezt Kvaternik abszurd dolognak tartotta, s kísérletet tett - a Szentszékkel vállvetve -, hogy valamelyik szomszéd állam vegye át e népességet, vagy csoportosítsák át őket horvát szigetre, ahol jól eléldegélhetnek.

Mindhiába. A német nyomás olyan nagy volt, hogy új rendőrfőnököt neveztek ki, az pedig készségesen állt a fanatikus fasiszta nagykövet, Siegfried Kasche rendelkezésére.

A katolikus körök legalább a kereszténnyé vált zsidókat és a vegyes házasságok zsidó tagjait szerették volna megmenteni, amire kaptak is bizonytalan ígéreteket a kormányzattól. Ám az 1943 májusában megindult deportálás keretében egy éjjel az említett kivételezetteket is "begyűjtötték", s vitték ki Németországba.

A horvátországi zsidóság elpusztítását mindössze 2 és fél ezer férfi, nő és gyerek élte túl.

Fordította: Futala Tibor

Vissza