Pomogáts Béla

Közép-Európa: Kelet és Nyugat

Central Europe: East and West

Literary processes document Hungary's belonging to sphere of the Western culture, although the disintegration of the Central European cultural cohesion and political frame has already started by the end of the last century. Hungary has to take an important role in restoring the Western-oriented model of Central Europe.

Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság. A fogalmat írók tartják életben: egy lengyel Milosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak - az általánosabb európai integráció keretében - magára kellene találnia, és el kellene indulnia a kölcsönös kiengesztelődés és összefogás felé. A gazdasági kapcsolatok és az időnként (de nem következetesen) felvetődő politikai integrációs törekvések még nem adnak igazán testet annak a "közép-európai gondolatnak", amely mindig is a régió értelmiségi elitjének egyik legfontosabb szellemi stratégiája volt. Az, hogy létezik közép-európai irodalom, közép-európai kultúra és az, hogy mindennek gazdag mentalistástörténeti következményei vannak, egyelőre nyilvánvalóbb valóság, mint az, hogy létezhet valamiféle közép-európai politikai és/vagy gazdasági integráció.

Valójában az is írók és irodalmárok: irodalomtudósok, komparatista irodalom- és művelődéstörténészek meggyőződése, hogy a régió népei egymásra vannak utalva és ennek az egymásra utaltságnak tulajdonképpen a stratégiai tervezésben és a gyakorlati politikában is lehetnének következményei. A politikai világban a közép-európai egymásra utaltság eszméje és az együttműködés követelménye egyelőre csak a retorika szintjén jelentkezik. A retorikának azonban (ezt a különböző pártok választási ígéreteinek későbbi sorsa révén is jól tudhatjuk!) nincs igazán stratégiai, valóságalakító szerepe. A vezető politikusok szívesen adnak hangot a nyilvánosság előtt az együttműködés készségének, aztán hazamennek, és hoznak egy intézkedést, amely mélyen sérti a szomszédos nép érdekeit, és máris oda a kívánatos és megígért együttműködés. (Ld. például a korábbi román miniszterelnök ígéreteit az erdélyi magyar egyetem felállításáról vagy a szlovák kormány ígéreteit az ottani magyarság számára előnyös kisebbségi nyelvtörvény megalkotásáról.)

Milyen is ez a Közép-Európa, amely írók és tudósok álmaiban ölt körvonalat, és amelynek valóságos integrációját mindig csak ígérgeti, de soha nem mozdítja előre a politika? Hol van ez a közép-európai régió, nyugaton vagy keleten, merre találhatók "határai", egyáltalán vannak-e "határai"? Létezik-e közös közép-európai tradíció? Kívánják-e a térség népei az összefogást, az integrációt?

A történelmi, politikai (geopolitikai) és kulturális régió, amelyben élünk és amelynek mentális hagyományai és közösségi magatartásformái, lelki reflexei és kollektív frusztrációi, akár akarjuk, akár nem, akár beismerjük, akár nem, meghatározzák a mi közéletünket is, valójában egy "köztes Európa": vagy százhúsz millió ember otthona Nyugat és Kelet között. A "köztes Európa" nem egészen azonos Közös-Európával, minthogy a hagyományos kultúrtörténeti tipológia tanítása szerint Németország és Ausztria (némelyek szerint Észak-Olaszországgal együtt) is a közép-európai térséghez tartozik. "Köztes-Európa" viszont azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyek a németek és a keleti szlávok (oroszok, ukránok, beloruszok) között találhatók, egyszerűbben szólva, az 1989-1990-ben összeomlott nyugati szovjet csatlósállami övezet országait: Lengyelországot, Litvániát, Lettországot (a harmadik balti állam: Észtország inkább a skandináv régióhoz tartozik!), Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Albániát és az egykori Jugoszlávia utódállamait: Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és a maradék Kis-Jugoszláviát. Való igaz, ez a terület nem tekinthető Közép-Európának, hiszen Macedóniát vagy Bulgáriát, Albániát sohasem sorolták a közép-európai országok közé, ezek inkább a "köztes-Európa": nem Mittel-Europa, hanem a Zwischen-Europa tartozékai.

Európa "köztes" régiója két nagy és hagyományos civilizáció: Nyugat és Kelet között éli meg a maga történelmi sorsát, küszködik kedvezőtlen adottságaival, keresi önmagát és helyét a nemzetek, a régiók között, és ennek következtében politikai és szellemi arculatára bizonyos "kettősség" nyomja rá a bélyegét. A térség szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek korábban virtuális és most már valóságos közösségéhez szeretne tartozni, mégis nehezen tud szabadulni azoktól a kötődéseitől, amelyek egy keleti jellegű civilizáció keretében jelölik ki a helyét. Amikor kulturális identitását megfogalmazza, egyértelműen és öntudatosan a nyugati kultúrkörben látja önmagát. És valóban, többnyire erről tanúskodik irodalma és művészete, például a magyar vagy lengyel romantika és a román vagy cseh avangárd minden tekintetben nyugati jellegű szellemi képződmény. Hatalmi és igazgatási szerkezeteinek működését vagy éppen politikai vezetőinek morális szokásait és szavahihetőségét mégis könnyen azonosítható tulajdonságok kötik a kelet-európai civilizáció sajátos hagyományaihoz.

A közép-európai kultúra: az irodalom, a zene, a képzőművészet, a színház és sok tekintetben a "mindennapi élet" kultúrája, a kultúrafogyasztás szokásai nyugati jellegűek, a közép-európai ember inkább a nyugati, mint a keleti kultúrkörhöz tartozónak tudja magát. Nem szívesen azonosul a tőle keletre található szomszédok: oroszok, ukránok, törökök, arabok, kaukázusiak eszméivel és életvitelével, annál szívesebben keresi és fogadja el azokat a kulturális, gondolkodási, életvezetési mintákat, amelyeket a német, a francia, az olasz és az angol társadalom és civilizáció kínál fel neki. Valójában mindegyik közép- (és "köztes") európai nemzetnek jól meghatározott kulturális ideáljai vannak, s ezek mind a nyugati civilizáció köréből származnak. A magyarnak a német és a francia, a csehnek és a szlováknak nagyjából ugyanez, a lengyelnek a francia és az angol, a románnak a francia és az olasz, a horvátnak a német és az olasz, és így tovább.

Ezek a kulturális minták és mintakövetések nemcsak a nemzeti kultúrák értékalkotó történeti folyamatában érvényesülnek, tehát nem csak abban, hogy milyen nyugati (német, francia, olasz és angol) kulturális áramlatok és mozgalmak gyakorolnak közvetlen vagy közvetett hatást a közép-európai nemzeti kultúrák belső alakulástörténetére, hanem a közép-európai nemzeti közösségek mentalitására és személyes, illetve kollektív identitására is. A közép-európai kultúrák, hacsak nem fojtotta el ilyen irányú törekvéseiket külső erőszak, mindig is a nyugati kultúra részeinek tekintették magukat, és viszonylag kevés olyan közép-európai értelmiségi akad, aki öntudatosan vallaná, hogy ő nem nyugati, hanem keleti. Az értelmiség kulturális identitását még Európának azokban az övezeteiben is a nyugati eszmények befolyásolták vagy éppen határozták meg, amelyek máskülönben, a közmegegyezés szerint, nem nyugati, hanem keleti övezetek. Az orosz és az ukrán irodalomra gondolok.

A kulturális identitás meghatározását korlátok közé kényszerítő külső erőszak történelmi szerepére visszatérve: valóban, a közép-európai régió nemegyszer került története során keleti nagyhatalmak befolyása és fennhatósága alá, és ilyenkor a kulturális identitás és a valóságos geopolitikai, uralmi elhelyezkedés között igen nagy feszültség jött létre, amely idővel kihatott a közép-európai népek mentalitásának alakulására is. A középkori magyarság egyértelműen a nyugati világ részének tartotta magát: a latin egyházhoz tartozott, nyugat felől: német, olasz és francia földről kapta a kulturális impulzusokat. Ezt az egyértelmű nyugati orientációt és elhelyezkedést törte meg először a százötven éves török hódoltság, majd, immár a jelenkorban, a negyven esztendős szovjet uralom. Mindez: a török és a szovjet fennhatóság nem pusztán az ország geopolitikai koordinátáit határozta meg, hanem szellemi és erkölcsi állapotát, kulturális szokásait és mentális reflexeit is. Kétségtelen, hogy mindkét hódoltság erősen visszavetette az ország nyugatias fejlődését; az első azokat az eredményeket és értékeket, amelyeket a középkori keresztény királyság, majd a reneszánsz udvari kultúra létrehozott, a második pedig azokat a mentalitásformákat, amelyeket a 19. század első felében kibontakozó reformkori polgárosodás, majd az 1867-es kiegyezést követő nyugatias jellegű polgári modernizáció eredményezett.

Hasonlóképpen történt ez a többi közép-európai nép életében is. A tőlünk délre élő nemzetek: románok, szerbek, bolgárok hosszú évszázadokon keresztül voltak kiszolgáltatva a török uralomnak, a román nemzeti mentalitást, különösen a havasalföldi románokét, igazából ma is a hódoltságkori gondolkodási és viselkedési szokások (reflexek) szabják meg, a lengyeleknek szinte mindig a keletről rájuk törő despotikus hatalmak: törökök, tatárok, oroszok ellen kellett küzdeniük egyszerűen azért, hogy fenntartsák saját nemzeti identitásukat és kultúrájukat (ez magyarázza a római katolikus egyház igen nagy szerepét a lengyel történelemben!), majd több mint egy évszázadon át nélkülözniük kellett az állami függetlenséget is, és persze a csehek nemzeti fejlődése és kultúrája is ki volt szolgáltatva (háromszáz éven keresztül) a Habsburg-birodalomnak, igaz, ez legalább egy volt a nyugati államszervezetek közül.

A közép-európai nemzetek "tudatának" (identitásának) és geopolitikai (történelmi) "sorsának" feszültségét igazából csak egy tartós regionális integráció orvosolhatta volna. Ennek keretében ugyanis mód lett volna arra, hogy a térség népei a saját identitásukból következő, annak megfelelő geopolitikai elhelyezkedést választhassák, és így véglegesen helyet találjanak a Nyugat nemzetei között. Regionális integrációs stratégiák és valóságos integrációk természetesen több alkalommal is létrejöttek a "köztes-európai" régióban azóta, hogy az itt élő népek, nagyjából a Krisztus születése utáni első évezred végeztével, beilleszkedtek a keresztény Európa nemzetei közé. A középkorban ilyen integrációs keret volt maga a Magyar Királyság, amely dél- és északkelet felé terjeszkedve a saját hatalma alatt tudta egyesíteni a régió nagy részét (sőt, Nagy Lajos lengyel királysága idején szinte a teljes régiót!), illetve a Lengyel Királyság, amely a lengyel-litván unió maga is a térség, sőt a kelet-európai övezet integratív hatalmává (és az akkori Európa legnagyobb területű királyságává) vált. A középkori magyar állam magyarokon kívül horvátokat, szerbeket, szlovákokat, románokat és németeket; a lengyel pedig a lengyelek mellett ukránokat, beloruszokat, litvánokat és németeket fogott össze közös állami keretben. Mindkét integrációnak a délről, illetve keletről támadó katonai hatalmak vetettek véget: a magyarnak a török, a lengyelnek az orosz. Az első integrációs törekvés a 16. század elején (Mohács után), a második a 18. században (Lengyelország többszörös felosztásával) megbukott.

Ezt követve a 18. században felemelkedő dunai Habsburg-Monarchia hozott létre a közép-európai régióban integrációs keretet. A Monarchia két történelmi alkalommal is kelet- délkelet felé orientálódott: a 18. század elején-közepén, midőn a spanyol örökösödési háború következtében kiszorult az atlanti térségből, és a 19. század közepétől, amikor bizonyossá vált, hogy az egységesült német birodalomnak nem Ausztria, hanem Poroszország lesz a vezető ereje. Az első keleti fordulatot Savoyai Jenő stratégiai tervei készítették elő: ezek szerint ugyanis a Habsburg-háznak nem nyugati, hanem keleti politikát kell folytatnia, és a visszavonuló török hatalom helyét kell elfoglalnia, mielőtt még az ugyancsak felemelkedő orosz birodalom balkáni pozíciókat szerez. A második fordulatot pedig a Königgrätz-i csatavesztés és következményeként az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés idézte elő, midőn a Monarchia valóban elszánta magát arra, hogy a közép-európai régió megszervezésében és modernizációjában vállaljon küldetést. Ennek a küldetésnek és vele a térség integrációjának az első világháborús vereség és a Monarchia feldarabolása vetett véget csakúgy, mint annak a szűkebb körben kialakuló integrációs folyamatnak, amelynek a történelmi Magyarország volt a színtere. Az mindenesetre a békecsináló nagyhatalmaknak, mindenekelőtt az egész európai stratégiát a maga németellenes indulatainak kiszolgáltató francia kormánynak a felelőtlenségét és vakságát tanúsítja, hogy a közép-európai integrációról lemondva a térséget először a kisnemzetek vetélkedésének, majd ezt követve Hitlernek és Sztálinnak engedték át.

Önkritikusan el kell mondanunk, hogy a közép-európai integráció vereségéért mi, magyarok is felelősek vagyunk, pontosabban a dualista magyar politikai stratégia is felelős. 1867 körül ugyanis lehetőség lett volna arra, hogy a Monarchia államalkotó nemzetei közé a csehek és a horvátok is bekerüljenek, és a létrejövő tetralisztikus birodalom sokkal teherbíróbb lett volna, mint a pusztán osztrák és magyar érdekeket kifejező dualisztikus berendezés. Ebben az esetben a Monarchia lakosságának túlnyomó többsége (háromnegyed része) érdekelt lett volna a közös állam fenntartásában, amely természetes módon egészülhetett volna ki a mindenképpen feltámadásra váró Lengyelországgal, és létrehozhatta volna a legjobbak álmaiban is megjelenő közép-európai konföderációt. Mindez a történelmi magyar állam fennmaradására nézve is jóval szerencsésebb helyzetet idézett volna elő.

Valójában integrációs kereteket hoztak létre a hosszú évtizedeken keresztül fennmaradt és működő, aztán a szemünk láttára széthulló csehszlovák és jugoszláv államalakulatok is, és volt bizonyos integrációs szerepe a korábbi "szocialista" gazdasági, politikai és kulturális együttműködésnek is. Ezek az integrációk mindazonáltal rendre megbuktak és felbomlottak, és valójában az a "közép-európai" identitás is szétzilálódott, fellazult és megszűnt, amely részlegesen kialakulni látszott a régió népeinél, különösen a kultúra és azon belül is elsősorban az irodalom világában. Mára a "köztes-Európa" is szétesett, vannak nemzetek, országok, mint például a csehek és a lengyelek, amelyek egyértelmű határozottsággal nyugat-európai jellegűnek nyilvánítják magukat, a magyaroknál, a horvátoknál és (főként az erdélyi) románoknál élnek bizonyos közép-európai nosztalgiák, mások, például a szerbek, a bosnyákok, a macedónok, a bolgárok, a (regáti) románok pedig egyértelműen a délkelet-európai (balkáni) régió hagyományos politikai kultúráját örökítik tovább. "Köztes-Európa" népei kétségtelenül bizonyos kulturális identitászavarral küszködnek, politikai életük belső anomáliái, belső ellentmondásai is részben erre az identitászavarra vezethetők vissza.

A "köztes-Európában" lakó népek egymásra találásának, együttműködésének eszméjéhez hagyományos nosztalgia fűzi a magyar gondolkodást. Különösen a huszadik században és különösen akkor, midőn a gondolkodó magyarok úgy látták, hogy a nyugati világ nem érdeklődik igazán a sajátosan magyar tapasztalatok és törekvések iránt. A Nyugat szellemi táborában, különösen Adynál, de másoknál, például Babitsnál és Móricznál is, mindig erősen hatott a közép(köztes)-európai kisnépek szolidaritásának gondolata. Később, a trianoni békerendezéssel kapott történelmi sokk után igen sokan látták úgy, hogy a magyarság elszigetelt helyzetéből úgy tud kitörni, és a kisebbségi magyar közösségeket úgy tudja megvédeni, ha a szomszédos népekkel keres összeköttetést és valamiféle kiegyezést. Ezt a kölcsönös megbékélésre és összefogásra épülő stratégiát olyan írók és gondolkodók képviselték, mint József Attila, Illyés Gyula, az erdélyi Kós Károly és Balogh Edgár, a felvidéki Fábry Zoltán vagy a legnagyobb eszmei erővel és következetességgel a romániai útinaplót író s közép-európai folyóiratot tervező Németh László, aki például Most, punte, silta című tanulmányában a következőket jegyezte fel: "Akár dunai, duna-kárpáti, közép-európai, kelet-közép-európai vagy kelet-európai népeknek tituláltuk magunkat szent összevisszaságban, abban megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, erősebbnek kell lennie, mint ami elválaszt. Ha tőlünk függ, mi "most"-okkal, "punte"-kkal, "silta"-kkal rakjuk meg nemcsak a Duna és Dráva hátát, de a kárpáti bukópatakét is."

A magyar értelmiség (különösen az írók) közép-európai szellemi stratégiája és nosztalgiája igen eleven maradt a mögöttünk lévő történelmi évtizedekben, és ilyen maradt a rendszerváltás után is. Erről tanúskodnak azok a mindig újraéledő remények, amelyek a "visegrádi" vagy a "közép-európai" együttműködés eszméje körül lobbantak fel. Szerepük volt ezeknek a reményeknek (eszméknek és nosztalgiáknak) a magyar külpolitikai és geopolitikai stratégia alakításában is: gondolok például az úgynevezett "alapszerződések" kidolgozására vagy a jelenlegi kormány diplomáciai erőfeszítéseire; ennek beszédes bizonyságai azok a tárgyalások, amelyeket a magyar miniszterelnök folytatott a legutóbbi időkben Romániában, Szlovákiában, de Albániában is.

Miként ez szélesebb körben tudott, a magyar külpolitikát - legalábbis az 1989-1990-ben bekövetkezett "rendszerváltó" történelmi fordulat óta - három nagy prioritás határozza meg: az ország európai integrációjának, a szomszédokkal kialakítandó jó viszonynak és a kisebbségi magyarság védelmének hármas követelményrendszere. Ezeket a követelményeket eddig egyetlen, a rendszerváltozás után hivatalba lépő kormány sem kérdőjelezte meg, legfeljebb más-más hangsúllyal képviselte őket. Így az első jobbközép kormány a kisebbségvédelemnek, a szociál-liberális kabinet az európai integrációnak és ennek alárendelten a szomszédsági politikának adott nagyobb nyomatékot. Az tehát szinte természetes dolognak tekinthető, hogy a jelen jobbközép kormány ismét fel kívánja erősíteni a kisebbségvédelmi stratégiát, miközben természetes módon folytatja az elődei által kialakított integrációs, illetve szomszédsági politikát.

Magától értetődik, hogy a szomszédsági politika szerkezete, a stratégia hangsúlyai megváltoztak a kilencvenes évek eleje: a rendszerváltozás nagy reményeket hordozó időszaka óta. A közép-európai régióban több átrendeződés is végbement az utóbbi közel tíz esztendő leforgása során: több ország előrehaladt a belső stabilitás létrehozásában és a nyugati demokráciák politikai normáinak érvényesítésében, más országokban viszont etnokratikus, etatista rendszerek jutottak hatalomra, és ennek következtében is felújultak a régebbi keletű nemzeti konfliktusok. Több országban is megjelentek és teret nyertek a jobboldali radikalizmus és az intoleráns nacionalizmus csoportjai, Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban és Szlovéniában kevésbé, ámbár a "fajvédő" és antiszemita csoportok kisebb mértékben ezekben az országokban is bizonyos befolyáshoz jutottak, Romániában, Horvátországban meglehetősen nagy politikai jelenléttel, korábban Szlovákiában és folyamatosan Jugoszláviában (Szerbiában) pedig kormányzati szerephez jutva.

A magyar kormány már hosszú évek óta a lengyelekkel, a csehekkel, a szlovénekkel, a bolgárokkal és az osztrákokkal tudott eredményesen együttműködni a regionális tennivalók megoldásában. Ehhez persze a jövő tekintetében arra is szükség van, hogy az új prágai vezetés nagyobb érdeklődéssel forduljon a közép-európai régióhoz, és a bécsi kormány térjen vissza az osztrák politikának ahhoz a korábbi geopolitikai elképzeléséhez, amelynek értelmében hidat próbált építeni a nyugati világ és az akkor még szovjet függőségben élő közép-európai országok között. Egészen különleges külpolitikai megfontolásokat és stratégiát kíván a Zágrábbal, illetve a Bukaresttel és Pozsonnyal felépítendő kapcsolatok rendszere. Magyarország ma igen nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel találkozik Horvátországban (legutóbbi parlamenti választások után bekövetkezett fordulat ezt az érdeklődést és rokonszenvet, bizonyára az új zágrábi kormány európai uniós törekvései következtében is, valószínűleg fel fogja erősíteni!), a horvát gazdaság helyzete meglehetősen stabil, és az ország sikeresen jutott túl a jugoszláv belháború okozta megpróbáltatásokon. Az átfogóbb magyar-horvát együttműködés körül mégis nagyobb óvatosságot kíván a jugoszláviai helyzet állandó stabilitáshiánya. Emiatt tanúsítanak nagyobb tartózkodást Zágrábbal szemben az Európai Közösség államai is.

A legtöbb lehetőséget mindazonáltal most a magyar-román és a magyar-szlovák kapcsolatok kedvező alakulása kínálja: Bukarest több alkalommal kinyilvánította határozott érdekeltségét abban, hogy a két ország viszonyában fordulat következzék, és Magyarország egyértelműen támogassa a román demokratikus kormány euro-atlanti törekvéseit. Ugyanez mondható el az új, demokratikus pozsonyi kormányról is. Tekintettel az erdélyi és szlovákiai magyarság érdekeire, ezeket a kívánságokat a magyar kormánynak és a hazai közvéleménynek semmiképpen sem szabadna elhárítania. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy mind a román, mind a szlovák társadalomban igen mély gyökereket eresztett a kisebbségellenes intolerancia, és figyelni kell arra is, hogy Bukarest és Pozsony milyen mértékben elégíti ki az erdélyi, illetve a szlovákiai magyarság jogos követeléseit. Ebben a tekintetben szimbolikus szerepe lesz annak, hogy a román kormány végül milyen álláspontra jut az önálló erdélyi (kolozsvári) magyar egyetem helyreállításának ügyében, és a szlovák kormány milyen mértékben hajlandó támogatni az ott élő magyarság nyelvhasználati és kulturális (sőt magyar felsőoktatásra irányuló) törekvéseit.

A közép-(köztes)-európai együttműködés mindazonáltal a stratégiai belátások és a jó szándékú megegyezési kísérletek ellenére sem haladt előre azzal az eredményességgel, amelyet sokan vártak és reméltek a rendszerváltozás után. És ezt nem pusztán az magyarázza, hogy a kisebbségi kérdések szinte mindenütt (természetesen a magyar térségi politika alakulásában is) feszültségkeltő tényezőt jelentenek, és egy adott: a napi politikai gyakorlat során kiéleződött kisebbségpolitikai konfliktus (például a szlovákiai nyelvhasználati törvény vagy a romániai magyar egyetem ügye) olykor hosszú hónapok közeledési politikájának az eredményeit kérdőjelezi meg.

A kívánatos közép-európai integrációt mindig is igen súlyos tehertételek nyomasztották. Ezek között első helyen kell említeni a 19. században kifejlődött és mindig véres konfliktusokkal, antidemokratikus törekvésekkel és öngyilkos intoleranciával együttjáró nacionalizmusokat. Ezek a nacionalizmusok minden esetben etatista ideológiákra épülő nemzetállamokat kívántak létrehozni, és ez egy történelmi okok folytán kevert etnikumú térségben törvényszerűen nemzeti konfliktusokhoz vezetett: úgy egyetlen nemzetet sem lehet egyesíteni, hogy a nemzeti főhatalom alá ne kellett volna más nyelvű, más identitású milliókat kényszeríteni. A nemzeti egység jelszavát hangoztató nacionalizmusok miatt mindig elbukott a föderalizmus eszméje és a méltányos kiegyezés politikája. Végül mindennek a következményei elsősorban bennünket, magyarokat sújtottak: a történelmi Magyarország romjain berendezkedő utódállamok ugyan nem váltak nemzeti államokká (minthogy államalkotó nemzet egyetlen országban sem töltötte ki a megszerzett területet, sőt, Románia kivételével mindenütt kisebbséget alkotott), a magyarság nemzeti egysége viszont elveszett, és minden harmadik magyar idegen és vele szemben ellenséges kormányzatok uralma alá kényszerült.

Van azonban a "közép-európai" régiónak egy másik, jóval nagyobb történelmi múltra visszavezethető dezintegrációs tényezője is. Ezt az a történelmi és civilizációs törésvonal szabja meg, amely a térségen észak-dél irányban végigvonul. Ettől nyugatra a nyugati kereszténység, kultúra és mentalitás, keletre a keleti kereszténység, kultúra és mentalitás honosodott meg. A régió két felének alapvető eltérése az ember alkotta "második természet" világában is tanulmányozható: az észtországi Tallinnban és az erdélyi Brassóban találjuk meg az utolsó gótikus templomokat, Lembergben az európai barokk legkeletibb emlékeit - mindezektől keletre, délkeletre pedig a bizánci, ortodox kultúra emlékműveit.

A törésvonalnak természetesen nemcsak művészettörténeti, hanem mentalitástörténeti következményei is vannak. A nyugati társadalmak erősen tagoltak: az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság, az értelmiség, a parasztság és a munkásság mindenütt kialakította a maga szervezeteit, intézményeit, és ezeknek a szervezeteknek az éltető elemét az autonómia gondolata jelölte meg. A nyugati ember mindig független személyiségnek tekintette magát, illetve arra törekedett, hogy ilyen legyen. A keleti társadalmak kevésbé tagoltak, egy viszonylag vékony uralkodó réteg alatt a kiszolgáltatott köznép jelentős tömege helyezkedik el, és a keleti ember nem szabad személyiség, hanem alattvaló. Következésképp a nyugati és a keleti politikai kultúra jelentősen eltér egymástól, s ez a különbség még a kommunista diktatúra körülményei között is kitapintható volt. A nyugati és keleti mentalitás és politikai kultúra közötti különbséget jól példázza a "köztes-Európa" országainak története a kommunista uralom évtizedeiben: a lengyel, a magyar vagy a cseh politikai kultúra (noha közöttük is szembetűnő eltérések voltak) egészen más karakterjegyeket mutatott, mint a román, a szerb és a bolgár. Ugyanakkor az sem vitatható, hogy az utóbbi évtizedben (a két világháború közötti időszak fejleményeire alapozva) csökkentek a régió nyugati és keleti övezeteinek különbségei. Erre utal például a román, a szerb, a bolgár irodalom és művészet teljesebben kibontakozó nyugati kötődése, európai identitása, amely ezeknek a kultúráknak a helyét mára teljes joggal a nyugat-európai kultúrkörben jelöli ki. Ez utóbbi fejlemény ugyanakkor kétségtelenül erősíti a régió belső kulturális egységét és a közép-európai szolidaritás eszméjét.

A közép-európai nacionalizmusok és a "klasszikus" közép-európai törésvonal következményei okozták, hogy a kommunizmus bukása után rendre felbomlottak a mesterségesen létrehozott és kikényszerített regionális integrációk, amelyek a csehszlovák és jugoszláv államiságban öltöttek testet. Csehszlovákiában a nacionalizmus feszítőereje működött, az egykori Jugoszláviában ezenkívül még a civilizációs törésvonal is konfliktusokat okozott: a szerbek és horvátok, szerbek és szlovénok között. Sőt, éppen a civilizációs törésvonal okozhatta azt, hogy a jugoszláv integráció nem békés körülmények között bomlott fel (mint a csehszlovák), hanem egy totális és vérengző háború közepette, olyan pokoli eseményeket produkálva, amelyekre egyáltalán nem voltak felkészülve a századvégi, ötven éve viszonylag békésen élő európai nemzetek.

A régió belső törésvonalánál mindazonáltal mára szinte erősebb feszültségeket okoz az a "kétarcúság", amelyről a bevezetésben szóltam. Az tudniillik, hogy a "köztes-európai" régió országaira (és politikai kultúráira) egy bizonyos kettősség nyomja rá a bélyegét: ezek az országok minden korábbinál erőteljesebben nyilvánítják ki nyugati elkötelezettségüket, identitásukat, ennek jegyében értek el eredményeket politikai életük, kormányzati rendszerük modernizálásában, demokratizálásában, ugyanakkor számtalan esetben felszínre törnek azok a hagyományok, beidegződések, mentalitásformák, amelyek egy premodern, antidemokratikus és etatista kelet-európai politikai kultúrából valók.

Az elmúlt történelmi jelentőségű évtizedben éppúgy megtaláljuk mindennek példái, mint az utóbbi hónapok történetében. A romániai magyar egyetem ügyének méltatlan és időnként politikai rémregényekbe illő kezelése, a szlovákiai kisebbségi nyelvtörvény körül tapasztalható huzavona, a kárpátaljai magyar oktatás körül észlelt kormányzati akadékoskodások vagy éppen a szlovéniai úgynevezett "plakátháború" (a Muravidék Jugoszláviához csatolásának nyolcvanadik évfordulóját egy idétlen és gyerekes magyar "irredenta" falragasz zavarta meg, ezt a rendőrség - sajnálatosan - túlzott vehemenciával fogadta, és házkutatást rendezett az ottani magyar önkormányzati szervezet irodájában, természetesen fölöslegesen és eredménytelenül), nos, mindez még a régi etatista, autoritárius és etnokratikus politikai reflexek meglétét és ennyiben a régió hagyományos "kétarcúságát" tanúsítja. És ekkor a jugoszláviai (koszovói) történésekről még nem is tettem említést, ezek ugyanis egy még rosszabb "keleti": despotikus és vérengző történelmi hagyományt képviselnek, mint a felsorolt anomáliák.

Az imént a kisebbségi politikában: a magyar közösségek jogállását és törekvéseit érintő politikában tapasztalt régi etatista (keleti) reflexek továbbéléséről beszéltem, és természetesen lehetne szólni a régió országainak gazdasági vagy társadalmi politikájáról is. A közép-(köztes)-európai térség "kétarcúsága" mindenképpen köznapi tapasztalat: regionális politikai, kulturális stratégiánkat persze képviselni és alkalmazni kell a továbbiakban is, azzal azonban számolni kell, hogy ennek a különben építő jellegű és hiteles stratégiának az érvényesítése igen sok megfontolást és alapos körültekintést, a történelmi tapasztalatok szüntelen figyelembevételét követeli meg. Végül is a régió népeinek és országainak dönteniük kell arról, hogy a Nyugathoz vagy a Kelethez kívánnak-e tartozni, és magaskultúrájuk hagyományos orientációját követik, avagy engednek azoknak az antidemokratikus, etatista tradícióknak, amelyeket mostoha történelmi sorsuk mért ki rájuk. A Nyugat és a Kelet mint választási lehetőség, akár ezer évvel korábban, most is Közép-Európa történelmi sorsát szabhatja meg. A nyugati civilizáció értékeit és jótéteményeit meglehetősen ismeri a közép-európai értelmiség, és ismeri (mert megtapasztalta) azt a történelmi nyomorúságot is, amelyet a keleti világból érkező hatalmak kényszerítettek rá. Talán nem lesz nehéz választani.

Vissza