A német és a cseh történelmi emlékezet alakulása a második világháború után

Křen, Ján: Česká a německá historická pamě - včerejšek a dnešek. = Český časopis historický, 97. roč. 1999. 2. no. 321-331. p.

Az idős történész mindenekelőtt leszögezi, hogy a téma mindkét országban állandóan jelen van a szakirodalomban, bár a vele való foglalkozás meglehetősen aszimmetrikus: a cseheknél gyakoribb, mint a németeknél.

Nem feltétlenül kell Václav Havellel egyetérteni abban, hogy a németek a csehek sorsa, illetve hogy a németek a cseh azonosságtudat tükrei, például azért sem, mert vannak görbe tükrök is, viszont kétségtelen: a kérdéskör a cseh lét négy-öt legfontosabb kérdésköre közé tartozik.

A két nemzet a fasizmus bukását követően egészen másképpen "látott neki" az emlékezésnek. A németeknek ki kellett menekülniük a történelemből és a nemzetükből, másként szólva: az európai, illetve a szocialista társadalomba kellett bebocsátást kérniük. Ez az 1937. évi állapotokra applikáló nyugatnémetek számára nehezebb "ekvilibrisztika" volt, mint a keletieknek, akik az osztályalapú és szocialista államiságukra hivatkozva könnyebben vették ezt az első akadályt.

A hidegháború éveiben itt is és ott is a nácizmussal való leszámolás egyfajta általános elhatárolódássá enyhült, ami megfelelt a "kis nácik" érdekeinek is.

A 60-as években a fiatalság radikális hulláma késztetett a nácizmus elmélyült kritikájára (és korántsem csak Németországban, hanem világszerte). Ebbe a kritikába az előzmények, a német "Sonderweg" elítélése is helyet kapott (vö. Fritz Fischer könyvével).

A 70-es évek fordulóján és a 80-as években az NSZK-ban és az NDK-ban egyaránt felfedezték a német történelem haladó hagyományait, sőt továbbmenve az NSZK-ban kimondták: "A Gulag lelki atyja volt Auschwitznak", azaz: a kommunizmus és a nácizmus "egy tőn terem" (E. Nolte). Ez azonban nagy felháborodást keltett német körökben is, úgyhogy a kísérlet vereséggel zárult. Ami helyébe lépett, az egyfajta patriotizmus volt, korántsem nemzeti, hanem alkotmányos díszítő elemekkel ellátva.

A kommunizmus bukása, az NDK megszűnte új lendületet adott a kommunizmus bírálatához, illetve a koncentrációs táborok áldozatainak, az áttelepítések emberi veszteségeinek, a szövetséges bombázásokban elpusztultak stb. egybemosásához (Jaworsky). A nemzetietlentől a nemzetihez való visszafordulást a konzervatívokon kívül baloldali személyek is vallják (pl. P. Glotz, Seebacher, aki Brandt kancellár özvegye). Summa summarum: a németek új öntudattal térnek vissza történelmükhöz és annak értékeihez. (Ezt az idillbe hajló fejleményt azonban időnként váratlan rengések zavarják meg. Így pl. L. Gall könyve a Wermacht bűneiről, amely szertefoszlatta azt a legendát, hogy a "Wermacht becsületesen vívott becstelen háborút".)

A csehek, minthogy a győztesek oldalára kerültek, teljesen másképpen alakították emlékezetüket. Elsőként az "járta", hogy minden cseh ellenálló volt és elvszerűen németellenes. Később az ellenállás egészéről, miközben továbbra is hangsúlyozták németellenes élét, azt mondták-írták: kommunista irányítás alatt állott.

A németellenesség (esetenként más "ellenességekkel" társítva) természetesen nacionalizmus volt a javából. Ezt nyergelte meg (akárcsak Lengyelországban és Magyarországon) a korábban internacionalista alapon álló kommunista párt, ami - mondhatni - tökéletesen sikerült neki: a középkori telepítések német-feudális "Drang nach Osten" címkét kaptak, a huszitizmus pedig valamiféle őskommunizmussá minősíttetett. A hidegháború éveinek némely eseménye alkalmas volt a történelmi örökség ilyetén értelmezésének alátámasztására, amihez - modern magyar kifejezést használva - csak kisebb-nagyobb "csúsztatások" kellettek.

A távolabbi cseh múlt "kommunista megszállása" örvén a nemzet közelebbi múltjára való emlékezést is át lehetett "hangszerelni", azaz elítélni az első polgári köztársaságot, Masarykot, Benešt, nem is beszélve a repressziók friss áldozatainak innen "származtatásáról".

A 60-as években ütötte fel a fejét a háború utáni nemzeti múlt kritikai feldolgozásának igénye. Vezérmotívuma a rehabilitáció volt, s itt-ott fény derült a cseh-német kollaboráció eseteire is. Ebben az időszakban vetődött fel a korábban kegyetlen következetességgel végrehajtott Szudéta-vidéki áttelepítés komplexuma is, mondván: az cseh tragédia is volt.

Az alighogy elindult pozitív folyamatokat a szovjet megszállás félbeszakította. A kommunista és nem kommunista kritikusokat, ha nem is alkalmazták az 50-es évek kivégzésekig is eljutó represszióit velük szemben, erőteljes megtorlásokkal sújtották: "szociális deportálásra" ítélték. Emiatt a nemzet történelmi tudatának építményéből mindmáig hiányzó építőelemek estek ki. Innen nézvést a történelmet: az ún. normalizálás "kulturális Biafrát" rendszeresített.

A 80-as évek hozták el végre az áttörést. "A saját múlt kritikai értelmezése eleve az értelmiségiek kategorikus imperativusza. Ennek jelentős hagyománya van a csehek körében, kezdve Komenskýval, ... folytatva Šaldával, Rádlval egészen Patočkáig..." Sajnos, az elmélyült kutatást késlelteti, hogy hiányzanak a megbízható forráskiadványok.

Végül a szudétanémetek ügyét kell megemlíteni. Az 1992. évi cseh-német szerződés jó szándékú megközelítései ezt a fájó emléket nem tudták a véglegesség igényével történelmileg "helyretenni". Itt található az a terület, ahol a tárgyszerűség - mindkét oldalon - a legkevésbé érvényesült.

A közvélemény Németországban még ma is nagyrészt a túlzó szudétanémet adatokra emlékezik, s 250-400 ezer halottat emleget, holott a német-cseh kutatások reálisan 25 ezer halottal számolnak (nem mintha ez nem volna szégyenletesen sok).

Csehországban az érzékenyebb kutatók e kérdésben már-már a flagellálásra is hajlandók, s ugyanakkor túlzásokkal operálnak. Így pl. az 1945-ben volt brünni halálmenet 8-10 ezer áldozatáról írnak a tényleges 500-600 helyett.

Utoljára néhány részlet a tanulmány zárópasszusaiból: "Mások tapasztalatából, így a németekéből is tudjuk, hogy milyen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen feldolgozni a történelmet, különösen a dicstelent, az első generáció körében..."

"A múlthoz való komoly és elmélyült kritikai viszony nem a gyöngeség és a bizonytalanság jele."

"Ha elképzelésemnek nevet adhatnék, akkor valószínűleg a legalkalmasabb volna: nem régi módi hazafiságra, hanem kritikai hazafiságra" van szükség.

Forditotta: Futala Tibor

Vissza