Fried István

A névadás lehetségessége

The Possibility of naming

Although it is very problematic to place the "inter-regional" countries of the area into a region according to definite criteria, the place of Hungary can be defined exactly. The place is Central Europe, since the cultural factors dominate among the criteria of classification (and not the geographical position).

Mióta történészek, irodalomtörténészek, néprajzosok és messze nem "végső soron" politikusok államhatárokat csak részben számításba véve régiókban, szubrégiókban, "areák"-ban gondolkodnak, nagyjában-egészében megegyeztek (vagy megegyezni látszottak) abban, miszerint a nyelvrokonság-alapú csoportképzés mellett(?), helyett(?), azzal párhuzamosan(?) tételezhetők másfajta, más típusú zónaszerveződési megfontolások is, azóta folyik (hol csöndesebben, hol a tudománytól vezettetve, hol különféle politikai nézőpontokból irányítva) a vita: merre húzódnak Európa, Nyugat-Európa, Észak-Európa, Dél-Európa, Délkelet-Európa, Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa határai, a Dunatáj valóban csak a Duna-menti országok, népek, nemzetek "gyűjtő"-neve-e, illetőleg a Kelet- és Nyugat-Európa, Észak- és Dél-Európa között elterülő politikai, kulturális, gazdaságföldrajzi egység(?), terület(?) "Köztes"-Európa-e? Ami valamennyi inkább leíró, mint meghatározási igénnyel jellemezhető állásfoglalás, nagyon kevéssé játszanak benne szerepet "interdiszciplináris" meggondolások, talán még kevésbé a történelem, a politika, a gazdaság, a művészet állandó változásaival számoló, ezért dinamikus (és nem statikus, kimerevített) fogalom létesítésére törekvések, és feltehetőleg a legkevésbé a "nemzeti látószög"-ű (művészet)történettől függetlenedni képes kutatások. Mint annyi minden más, az átpolitizálódás, azaz az efemer, napi érdekű politika kisajátító törekvéseiről a régiók névadása sem menekülhet meg, éppen ellenkezőleg: a (napi) politika fenntartja magának a névadás jogát, hiszen (jó, bár kisszerű nominalista módján) a névadással önmagát legitimál(hat)ja, mintegy névmágiában reménykedve, a névadás helyfoglalás, "birtok"-bejelentés egyben. Részint azáltal, hogy amiről nem veszünk tudomást, amit (gondolatban) tagadunk, az (számunkra) nincs, részint azáltal, hogy a (napi) politika nemcsak névadással jeleskedik, hanem jelentésadással is, többnyire súlyosan leegyszerűsítve a szavak szótári jelentését.

Mindezt tekintetbe véve nem egyszerűen a névadás(ok) következetlenségeibe ütközünk (például a Délkelet-Európa régióként tételezése számos alkalommal keveredik a balkáni régió értelmezésével, az előbbi esetben Horvátország, a horvát művelődés besorolása nem okoz gondot, az utóbbi esetben viszont - számolva a(z) SHS Királyság, majd Jugoszlávia létével - annál több kérdés merülhet föl a jelzett besorolást illetően), hanem a névadás és értékszempontok, hierarchizálási szándékok keveredésére is: mintha a Kelet-Európához tartozás a megbélyegzettség vonásaitól lenne szégyenteljes, viszont a Közép-Európába sorolódás az "európaiság" (a precízebb meghatározás ez esetben is elmarad) megkülönböztető sajátosságaitól fénylene föl. Ugyanakkor "ideológiai" okok szintén hátráltatták (hátráltathatják) az eddiginél megnyugtatóbb modellezést: amikor a vallást a "hamis tudat" egyik alakzataként szinte szitokszó formájában tartották számon, aligha gondolhatott a kutatás arra, hogy "vízválasztóként" a keresztény-keresztyén versus pravoszláv nemzet/népcsoport régióba helyeződésének problémáján töprengjen. Ám ennek a kérdésnek túldimenzionálása más jellegű torzulást eredményezhetett: és itt nemcsak az ukránok/ruszinok, románok között tért hódító vallási uniónak a legtágabban vett kultúraszerveződése maradt említetlen, hanem figyelmen kívül hagyták a csoportképzés/képződés számos (más) szempontjait, amely lehetett párhuzamos a vallásival, keresztezhette, de megesett, hogy módosította. Ehhez hasonló dilemma elé állít az állami/politikai nézőpont kizárólagossága: ebben az esetben sem pusztán a földrajzi-állami határoknak a nyelvhatároktól való eltéréseit hanyagolják el, nem is szólva az államhatárok változékonyságáról a történelem folyamán, illetőleg arról, hogy régiónk népei közül egyiknek-másiknak csak a XX. századra, sőt: a XX. század végére létesült önálló állama, így ezeknek a népeknek, nyelvi kultúráknak többihez való viszonyítása távolról sem problémamentes. Ennek ellenkezője viszont nem egy ízben (napi) politikai jellegű tartózkodásról árulkodik. Példát említve: az Osztrák-Magyar Monarchia (Habsburg- Monarchia, Dunai Monarchia) jó néhány értelmező szerint Európa egyik régiójaként tárgyalható, hiszen részint a Monarchiára emlékező szépirodalom, részint a történeti kutatás tárt föl olyan jellegzetességeket, amelyek az egyes nemzeti kultúrákat és általában a "tegnap világá"-t rétegzetten is hasonló vagy azonos jegyeket fölmutatni képes zónaként tudják elfogadtatni, nem is szólva a hivatalos intézmények (katonaság, hivatali és iskolarendszer stb.) egységesítő, ennek következtében közös szöveget íródni késztető hatástörténetéről. Még az a nézet is, amely szerint a Monarchia a "népek börtöne" lett volna, a Monarchia (szub)régióként való elismerését ösztönzi, hiszen legalább egy, nem is oly nagyon lényegtelen közös jegyet hangsúlyoz. Ugyanakkor valóban vitatható, miszerint akárcsak egyetlen periódusban a Monarchia Közép-Európával teljes mértékben azonosítható lenne, jóllehet a Monarchia egésze igen határozott "közép-európai" specifikumokat reprezentál.

A dialógus-képtelenség okozója (lehet) az is, ha a különféle aspektusokból, eltérő világnézeti szituációból, nem utolsósorban más-más diszciplína hagyománya felől teszik föl a kérdést: milyen ismérvei vannak egy régiónak? Vagy: hol húzódnak az egyes régiók határai? Beszélhetünk-e a több régióba sorolhatóságról? Tételezhetünk-e úgynevezett "átmeneti" területet? Egészen konkrétan, a magyar fogalom-, névadástörténetre gondolva: mik az előfeltételei a Kelet-, mik a Közép-Európába tartozásnak? Hol húzódnak Kelet- és Közép-Európa határai? Lehetséges-e rátalálni olyan szempontrendszerre, amely az egymástól olykor lényegileg eltérő irodalom-, nyelv-, művészet-, intézmény- stb. történetre és a történelemre (ezen belül például a politika- meg a gazdaságtörténetre) vonatkozó kutatási előfeltevéseit és/vagy módszeres eljárásait egymáshoz közelíti, legalább némileg kiegyenlíti. Azaz a gondolkodó elme rábukkan a jellegükben különféle diszciplínák közös nyelvére, "szövegére". Megint esettanulmányt előhozva: a balkáni (szub)régióba sorolt Szerbia irodalomtörténete nemcsak az egykori Balkánon kísérhető nyomon, sőt, egy időben a legkevésbé ott, hanem "nyomdatörténetileg", "intézménytörténetileg", iskolatörténetileg, színháztörténetileg és jórészt irodalomtörténetileg is Magyarországon, Velencében, osztrák területen, az egyetemjárást tekintve német földön játszódik le, ami nem pusztán "emigrációs" tevékenységként konstatálható, hanem (például a szerb felvilágosodás egyik legjelentősebb egyéniségének, Dositej Obradovićnak pályáját megidézve) alkotásnak és adaptálásnak, műfajteremtésnek és hagyomány-átírásnak olyasfajta egymásra vonatkoztathatóságára enged következtetni, amely a balkáni típusú "történelem" mellé egy kevéssé balkáni típusú művelődési magatartást rendel.

Nyilvánvaló, hogy egy szintetizáló szemléletnek célszerű mellőznie vagy "lábjegyzetbe" illik tennie a különleges esetet, és a tipikus megragadására kell(ene) következtetéseit levonnia. Ehhez azonban az volna szükséges, ha a csoportképzés/képződés (messze nem azonosak, bár feltétlenül van közöttük összefüggés, amely korántsem véletlenszerű) és az ezt "nyugtázó", nem véglegesítő, de legalább ideiglenes jelleggel rögzítő névadás több szempont bevonásával-érvényesítésével történne. Talán azt sem árt hangsúlyozni, hogy mindegyik szempont önmagában elégtelen, a különféle szempontok korrigálhatják, kiegészíthetik a másikat, a látóhatárba emelhetik azt, ami egyébként észrevétlenül maradt volna. Idekívánkozik annak említése, hogy olyan meghatározás/névadás, amely egyszer s mindenkorra a régió egészét behatárolhatná, nemigen létezik, egyes periódusokban az egyik, más periódusokban más nézőpontból való vizsgálódás tarthat igényt az előtérbe helyezésre. Végezetül nem kell attól visszariadnunk, hogy esetleg az irodalom/művészettörténet és például a történelem (mondjuk: a gazdaságtörténet) kronológiájában, "téridős" szemléletében lényeges eltérések lesznek fölfedezhetők. A "rész"-diszciplínák "autonómiája" és kutatóik önreflexiós magatartása együtt fontos kiegyensúlyozó szerepet játszhat.

Ami állandónak fogható föl: mind a történelem, mind a művelődéstörténet időben és meghatározott földrajzi térben zajlik, egykor a mainál jóval inkább a "természetes" (földrajzi) határok között zajlott le a nép, az állam története, ennek következtében - sejtésem szerint - a régi történetet illetőleg mintha meghatározóbb lenne a régióképződésben a földrajzi szempont, mint manapság, mikor is önkéntes és kényszerű migrációkat kikényszerítve a homogenizálódást igényli az állam (a nemzet) hatalomban lévő és ideológiailag domináns rétege a régebbi, régiónk egész történetében elhanyagolhatatlannak bizonyuló két /vegyesnyelvűség/kulturáltság ellenében. Ám éppen ezért, mert előbb a természetes két/vegyesnyelvűség/kulturáltság nem volt akadálya az államszerveződésnek, hiszen a nyelvi/nyelvrokonsági szempont jóval később lett hangsúlyos tényező, vált perdöntően fontossá a művelődéstörténet XIX. századi értelemben vett nemzeti/nyelvi osztályozása, különös tekintettel a középkori/koraújkori, egyes diszciplínákban a XVIII. század végéig meghatározó latinitás univerzalizmusának "nemzeti" széttagolódására, az államiság szempontja sokáig érvényesült, alig engedve teret a nemzeti politikai szempontoknak. Ellenben a művelődéstörténet szinte a XVIII. század végéig, különös esetekben még azon túl is, olyan személyiségek sorát "produkálta", akik a XIX. századi nemzeti felfogások szerint nem vagy nemigen illeszthetők bele probléma nélkül egyetlen nemzeti/anyanyelvi kultúrába. Éppen ellenkezőleg: egy szubrégió vagy régió reprezentánsai lévén, több (nemzeti) kultúrában kérnek és kapnak helyet, tanúsítva a kultúrák közötti átjárhatóságot, a regionális kultúra tételezésének indokoltságát. Az állami/politikai szempont a XIX. század folyamán kizárólagosságra törekszik, a szubrégióhoz/régióhoz tartozás tudatát és gyakorlatát felváltja (nem minden küzdelem nélkül) az egy nemzethez, az egy nemzeti kultúrához tartozás tudata. A "váltás" hosszú folyamat eredménye; megtörténtét a valláshoz fűződő nyelviség éppen úgy előkészíti, mint a kulturális nemzet ismérveinek fokozatos "művelődéstörténete". Ami újabb nézőpontok elfogadtatását indokolja. Ezek között nem csekély szerepet játszik a nyelvi/nyelvrokonsági tudat lassú ébredése, a tudományoknak nemzetiesedése, valamint az irodalomnak (meg történetírásnak) egyre növekvő, ideologikus természetű presztízse. Nem utolsósorban annak következtében, hogy mind az irodalomtörténet-, mind a történetírás szakszerűbbé lesz (legalábbis "technikai" értelemben), önmaga meghatározó szerepét küldetésességével, országos igénnyel, közösségszervező feladatával és hatásának feltételezésével, ideológiai szolgálatával indokolja. És lényegében az irodalom/művészettörténet-írás, valamint a nyelvészet, kiváltképpen a nyelvtörténet "fejlődési" útja hasonló. Ennek rendelődik alá az országos irodalmi nyelv teremtése vagy felújítása (ismét olyan szempont, amely csoportképző erővé válhat); a (művelődés)történet olyan típusú korszakolása, amely "nemzeti" fénykorban és "nemzetietlen" periódusokban, a cseh regényíró, Jirásek regénycímét kölcsönkérve a "sötétség" időszakában jelöli ki a nyelv, az irodalom, a művészetek meg persze a történelem tagolódását.

Idekívánkozik néhány olyan nézet futólagos említése, amely valamiképpen mégis elméletileg alapozza meg a csoportképződés feltételeit, ennek folyományaképpen tervezi meg azokat a (probléma)köröket, amelyek fölvázolása nélkül régióról vagy szubrégióról nemigen szólhatunk. Richard Georg Plaschka a XIX-XX. század eleji délkelet-európai nacionalizmus mibenlétét fejtegeti, rámutatván egyfelől a horizontális összefüggések leírásának jelentőségére, idesorolván a technikai-gazdasági fejlődést és az új területek birtokba vételére irányuló igényt és gyakorlatot, másfelől a vertikális összefüggések hangsúlyozásának fontosságára, idegondolván a társadalmi rétegek újrastrukturálódását, valamint az új rétegek formálódását bemutató ismertetést. Ebben a "történeti" keretben tárható föl a régiót kutató diszciplína tipizáló módszere, a múltélményről szólva a történelem, a nyelvi problematika ügyében a nyelvtudomány meg az irodalom hozza az adatokat, emellett a vallás révén és abba ágyazottan a magatartás, továbbá a politikatörténet által kimutatható aktív-passzív kapcsolatforma lehetne a kutatásnak a csoportképződést körvonalazó tárgya. Tőle eltérő módon Werner Conze Kelet-Közép-Európa című könyve nemcsak régebbi korszak elemző rajzát ígéri, hanem mindenekelőtt térképmellékletekkel hangsúlyozott történeti térről beszél, amely a történelem eredménye ugyan, de fizikailag-földrajzilag (physisch-geographisch) egészen pontosan nem határolható körül; valójában Közép-Európa keleti részét jelöli meg vizsgálatának tárgyául (östlich-mittleres Europa), amely nem földrajzilag, hanem politikailag-történetileg alapozódott meg. Ugyancsak ennek a fajta alapozódásnak van-volt kitéve a névadás: míg viszonylag gyér előzményeket követőleg az első világháborúban született meg egy határozottabb terv Közép-Európáról (vö. Naumann Mitteleurop-jával), addig a Kelet-Közép-Európa terminust az első világháborút követő időszakból datálhatjuk. Nem is szólva - teszem hozzá - az eleinte feltehetőleg kényszeres Kelet-Európa tételezéséről, illetőleg annak tagadásáról. Kiváltképpen számottevő szerep jutott az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlasztásának, mint amely egy soknemzetiségű, ám nemcsak kormányzatilag összetartozó egységet képviselt, illetőleg képvisel az igen változatos befogadástörténet során. Kezdve Németh Lászlón, aki azt emlegette egyfelől: "A legvalóbb népnek is észre kell vennie, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából a Trianon utáni Közép-Európába került", másfelől: "a Monarchia felosztása a Szudétákig tolta fel a Balkánt". Hogy ez utóbbi nézet formálódásában mi lehetett a szerepe Gratz Gusztáv beszédes című írásának: "Közép-Európa balkanizálódása" (Magyar Szemle 1928. III. 1: 1-6), ehelyt nem lényeges, az már inkább, hogy Gratz szintén a Monarchia felbomlása utáni évekre teszi ennek a folyamatnak megindulását, továbbá az, hogy - Gratz szerint - "Közép-Európa néprajzi viszonyai a Balkán-félsziget néprajzi viszonyaihoz sok tekintetben hasonlók." Amikor újabb német Délkelet-Európa-történet, amelynek szerzője Edgar Hösch, meghatározza témáját, a régiónak vélt Délkelet-Európát (a balkán itt szubrégió) így véli a szomszédos régióktól megkülönböztethetőnek: "Olyan sokszorosan tagolt tér történetéről van szó, amely nem rendelkezik belső egyöntetűséggel, és sorsszerű köztes helyzeténél fogva ismételten ki volt téve idegen hódítók betöréseinek és az erősebb szomszédos államok expanziós törekvéseinek." Pusztán annyi a kérdésem: vajon nem mondható-e el a Kelet-Közép-Európának nevezett régióról is? S ha elmondható lenne, amire erősen hajlik, azt jelentené-e, hogy nem pusztán a Gratz Gusztáv említette szempontból egybevethető, sőt: egymásra vetíthető a két térség? Ugyanakkor elegendő-e ennyi egy régió-leírás alapozásául?

Ha magyar nézetek között tallózom tovább, az egy időben elmarasztalt Dunatáj-gondolat tudományos összegzőjének, a kismonográfia terjedelmű értekezés szerzőjének, Gáldi Lászlónak definíciós erőfeszítéseiről azért emlékezem meg, mivel előbb nyelvészeti, majd irodalmi "fejlődéstörténetet" igyekszik adni, hangsúlyozván a "strukturális nyelvszemlélet" célszerűségét, mivel ez "szívesen foglalkozik a genetikusan össze nem tartozó nyelvek közt fennálló kulturális rokonságnak fogalmával". Nemcsak az érdemel figyelmet, hogy a hagyományosabb, a XIX. században kialakult szlavisztika-finnugrisztika nézőpontját cseréli föl egy másikkal, amely kinyitja a nyelvtudomány szigorúan zárt kapuit a rokon diszciplínák előtt, hanem részint azért, mert előlegezi a később kibontakozó magyar areális nyelvészeti kutatásokat (bár már Kopitar és Miklošič megteremtette e kutatások lehetőségét), részint pedig azért, mert nyelv és művelődés összefüggéseire céloz. A mű címével A Dunatáj nyelvi alkata, pedig egy olyan, a nyelvrokonságot nem teljesen mellőző, ám tágabb és feltehetőleg érvényesebb régiófogalom körvonalazódását ígéri, amely létrehozhatja a nyelvfejlődésből kiolvasható "általános" és "különös" viszonyrendszerét. Így az irodalomról elmélkedve, "tipikus"-nak tüntet föl Gáldi egy olyan, a költői magatartást meghatározó sajátosságot, amelynek révén "nemzeti" és "regionális" együttszemlélhető: "a költő szava sohasem lehetett puszta játék, hanem mindenkor sorsvállalás is volt, összeforrás az egyes népek s maga a dunai táj életbevágó érdekeivel".

Hadrovics László az 1980-as esztendőkben már a magyar nyelv "kelet-közép-európai rokonság"-áról értekezett. Ebben a tárgymegjelölésben a szintagma valamennyi tagja fontosnak tetszik. Mindenekelőtt az, hogy - bár a nyelvcsalád emléke a jelentés szintjét tekintve földereng - az areális nyelvészet módszerét és nyelvfelfogását művelődéstörténeti eljárásokkal egyesíti, részint azáltal, hogy a nyelvészetben szokatlanul ható irodalmi-történeti terminust alkalmaz (Kelet-Közép-Európa), részint azáltal, hogy - mint majd a fejtegetésekből kitetszik - a rokonságba azonosságok, hasonlóságok, eltérések összjátékát érti bele, nem is szólva a különféle feltételek függvényében jelentkező kölcsönhatásokról. Hadrovics László egyben reagál a két világháború között megformálódott csoportképződési elméletekre, elsősorban az Apollo című folyóirat körül kialakult, akkor ifjú történészekből, irodalomtörténészekből, nyelvészekből összetevődött közösség "közép-európai humanista" elkötelezettségét tanúsító törekvéseire. Ennek révén a maga korai munkásságát is fölidézi. "Kétségtelen - írja Hadrovics László -, hogy ennek az európai tájegységnek vannak olyan népi hasonlóságai és közös történelmi élményei, amelyek az egyes nyelvekben közös jegyeket alakítottak ki." Majd alább: "A kelet-közép-európai népeket az is összefűzi, hogy a kereszténység két nagy változata, a római és a görög között határterületen foglalnak helyet, és a valláson keresztül mindkét oldalról közös ösztönzést kaptak." Meggyőzően fejti ki Hadrovics László, hogy a térségben meghatározott korokban dominanciához jutó külső hatalmak (a törökök, a Habsburgok) miképpen hatottak a hétköznapi élet egészére, ezen belül vagy ezt reprezentatív módon érzékeltetve a nyelvre, nem pusztán a szókincset gyarapítva. Ilyenténképpen fény derülhet a régió népeinek közös sajátosságaira és ezeknek a közös sajátosságoknak a művészet, a nyelv, a társadalmi együttélés, az államigazgatás, a városfejlődés stb. (rész)területein bemutatható, a csoportképződés irányába mutató megjelenési formáira. Kiváltképpen fontos, hogy a már korán, Németh László által is kiemelt "történelmi sorsközösség" Hadrovics László előadásában közös történelmi élményekre módosul; míg Németh László arra utal, hogy a népek egymásra utaltsága például a folklórban ölt alakot, Hadrovics László a külső körülmények hatására látszik célozni, amelyeknek természetesen nem véletlenszerű, de nem is teljesen akarati tényezőktől meghatározott alakja formálódik Kelet-Közép-Európa irodalmaiban, nyelvtörténetében stb. Ugyanakkor a soknemzetiségű birodalmakba tagolódás sem nem előnyként, sem nem hátrányként értékelődik, mindössze annak számba vételét sürgeti, hogy az állami-politikai feltételek irányította intézményi "rokonítás" miféle módon segítette a hasonlóságok artikulálódását. Ezzel azt a nézetet támasztja alá Hadrovics László, amely a régiónak nem egyedüli, hanem igen fontos megkülönböztető vonásaként jelöli meg a soknemzetiségű birodalomban különböző típusú létformák komplementaritását, és mintegy a soknyelvűségen túl a sokkulturáltság alakulástörténetével számol, ennek művészeti, nyelvi, mentalitásbeli, tudományos stb. tényezőit sem felejtve ki a körülírásból. Annál is inkább minősíthető lényegesnek ez a fajta szemlélet, mivel a leginkább a kettős Monarchia évtizedeire vonatkoztatva, összekapcsol egymástól jórészt külön vizsgált elemeket, s a határhelyzetre rámutatás révén nem a köztes-európai vonások kerülnek az előtérbe, hanem a némileg kiegyenlítő, közvetítő, olykor szintetizáló szerep, amelyet régiónk betölteni kívánkozott, s nemegyszer valóban betöltött. A "Köztes-Európa" sugallhat (Molnár Gusztáv kérdése: geopolitikai térség vagy választóvonal?) passzivitást, kiszolgáltatottságot, a recepció némi egyoldalúságát; s ami a politikatörténetet illeti, ez a szempont aligha mellőzhető. Ám a kultúraszerveződés területén sokkal inkább alkotó-válogató befogadásról, szuverén kultúrateremtődésekről beszélhetünk, mint amelyeknek létében fontosnak mutatkozik a multikulturalitás tudata (és elhallgatása). E "köztes"-ség talán a szükségesnél nagyobb súlyt fektet a földrajzi meghatározottságra, míg az irodalom- és művészettörténet jobbára a német meg az orosz kultúra közötti szellemi térségben próbál gondolkodni. Amennyiben valóban a köztesség hangsúlyozódik (túl), azaz régiónk lényege a sem ide, sem oda nem tartozásban, ellenben az ide vagy oda "csatolhatóság"-ban, "csatolódás"-ban volna leírható, feltehetőleg túlságosan kiszolgáltatnánk meghatározási kísérleteinket a (napi) politika erőszakos bekebelezési szándékainak. A kelet-európai "tézis" hívei viszont ki voltak téve annak a gyanúsítgatásnak, hogy a jaltai-potsdami helyzetrendezést igazolták régiókutatásaikkal, a közép-európai tézis némely kidolgozója pedig nem annyira tudományos, mint inkább "anti-politikai" érvekkel támasztotta alá gondolatmenetét. Az "elrabolt" Közép-Európa igen tetszetős, ezért rendkívül hatásos formulája átigazította némileg a (kelet-) közép-európai történelmet és művelődéstörténetet, hiszen a politika- meg a művelődéstörténet közé tett egyenlőségjelet, részint azáltal, hogy Közép-Európát imaginárius, csupán a kulturális emlékezetben és álmodozásban "valós" térségként kezelte (Fejtő Ferenc idézi Manés Sperber egy mondatát: "Valami nemzetek fölötti dolog összeköt minket: az az emlék, amit a régi Ausztriából lelkünkben hordozunk"), részint azáltal, hogy a Közép-, illetőleg Kelet-Európába besorolódáshoz értéket, illetőleg értékfosztódottságot rendelt. Annyi bizonyos, hogy az 1945/47 után kialakult európai megosztottság, a határok átjárhatatlansága a mindenféle típusú elzárkózás révén keletre és nyugatra tagolta politikailag Európát, és a hivatalosság rangjára emelt kulturális-tudományos (nem inkább áltudományos?) gondolkodással indokolta is. A messze nem másodlagos jelentőségű, az 1980-as esztendőkig folytonosan utánpótláshoz jutó emigráció nem közvetíthetett, hiszen a "nyugati" oldalra került, valóban "köztes" tényezőként, minthogy nyelvi/kulturális hagyományaival kellett beilleszkednie egy, e hagyományoktól erősen különböző világba. Így maradt egy egységesnek feltételezett Nyugat- és egy ennél azért némileg tagoltabbnak elgondolt Kelet-Európa. Míg a történészek Kelet-Európa-kutatásaikban könnyebb helyzetben érezhették magukat, addig az irodalomtörténészeknek szembe kellett nézniük például az orosz irodalom és az egyéb "kelet-európai" irodalmak kapcsolatrendszerének, egy régióba sorolhatóságának problémáival. S bár igen érdekes tanulmányok születtek egyes orosz írók és a régió más irodalmai egybefogható hatástörténetéről, esetenként például az orosz és a magyar irodalom XIX. századi párhuzamairól, valójában sem az analógiák, sem a tipológiai hasonlóságok bemutatása nem mutatkozott elég termékenynek. Éppen ellenkezőleg: minthogy az orosz művelődésből kimaradt (durván szólva) a reneszánsz meg a reformáció periódusa, az egyház és az állam viszonya egészen másképpen alakult, mint "Kelet-Közép-Európában", majd a nagyhatalmi státus más típusú soknemzetiségű állammá formálta a XVIII. századra Oroszországot, mint a Habsburg-Monarchiát, aligha maradhatott el a következtetések levonása. Általam másutt már emlegetett, a látványosság miatt itt is idézendő példa Sziklay László Szomszédainkról című kötetének tudatosan vállalt ellentmondása: az előszó tanúsága szerint a kötet értekezései a "kelet-európai" irodalmak kérdéseit taglalják, a szerző egyáltalában nem mellékesen említi, hogy a feldolgozott anyag nem tartalmazza az orosz irodalmi jelenségekre kiterjedő komparatív vizsgálatot. Jóllehet kevéssé határozottan, ám amellett látszik voksolni, hogy az orosz irodalom nem tartozik ebbe a körbe. Ebben nemigen lehet vita Sziklay Lászlóval, a XIX. századi orosz szerzők hozzásegítették régiónk irodalmait a világirodalmi befogadás differenciálódásához, nemegyszer a műfaji innovációhoz (vö. verses regény, a prózai epika lírizálódása stb.), ám az orosz irodalom más utat járt be, az orosz irodalom emlékezete természetszerűleg egészen másképpen artikulálódott az orosz, mint a kelet-közép-európai szláv és nem szláv irodalmakban. Erősítő például hozhatnám az orosz zene XIX. századi történetét: mind az opera, mind a hangszeres zene tekintetében az orosz muzsika olyan európai tekintélyre tett szert, olyannyira részévé vált az európai zenei történéseknek, amily mértékben a lengyel, a cseh, a magyar zene legfeljebb egy-egy kiemelkedő képviselője révén, nem bizonyosan a nemzeti zenei nyelv európai befogadásának eredményeképpen.

Igaz ugyan az, hogy a külön orosz útról egészen megkezdődtek a "modernizációs", a mentalitást érintő, a kultúra szellemiségét és nem utolsósorban a politikai törekvések minősítését illető viták Oroszországban, és ettől messze nem függetlenül vetődött föl Oroszország "európaiságának" problémaköre, irodalmi alkotásokban szintén tematizálódott az ázsiaiság Oroszországra vonatkoztatható tényezője: az azonban nem állítható kockázat nélkül, hogy a kelet-közép-európai országokban időnként hevesen fellángoló (egyszerűsítsünk) népi-urbánus; autochton-európai nézőpontok csatája bárminő ismétlése lenne a szlavjanofil-nyugatos orosz eszmetörténeti (és talán nem kizárólag eszmetörténeti) diszkurzusnak. Bizonyos analógiák természetesen kimutathatók, ám az alapjaiban eltérő államfejlődés, államfunkció, a modernizálódásra adható-adandó válaszok eltérései talán lényegesebbnek tetszenek, mint a felszínes hasonlóságok. Részben ennek következtében a multikulturalitásnak egészen más összetevőit szemrevételezhetjük Oroszországban, mint Kelet-Közép-Európában. Mások a domináns vallási hagyományok, másfajta kulturális küldetéstudat jegyében munkálkodnak a szellemi elit képviselői, és másfajta kultúra ellenében igyekeznek kimunkálni a részint nemzeti, részint ún. "nemzetekfeletti" művelődést, amely a hivatalnoki, katonai, nagyvállalkozói réteg nemzeti és kulturális elkötelezettségében vagy az elkötelezettség tagadásában érzékelhető. Egészen odáig, hogy másféle értékszerkezet szerveződik az egyik meg a másik "egység"-ben. Persze, Oroszország azonosítása Kelet-Európával (esetleg idevéve Finnországot, XIX. századi történelmére való tekintettel, valamint a balti államokat, szintén történeti-politikai nézőpontból szemlélődve) messze nem problémamentes, mint ahogy a Habsburg-Monarchia azonosítása Közép-Európával sem állítható teljes bizonyossággal. Mindazok, akik az 1989-es változásokat előbb sürgették, majd üdvözölték, részben igyekeztek múló epizódként feltüntetni az 1945/47-1989 közötti periódus kényszeredett Kelet-Európáját, gyorsan megkísérelvén visszaszerezni Közép-Európa becsületét. Márcsak azáltal is, hogy - mint volt róla szó - Közép-Európa helyreállítását igényelték, illetőleg a Kelet-Európától való elszakadásban nem egyszerűen a felszabadulás lehetőségeit látták, hanem a visszatérést is ahhoz az európai közösséghez, ahová mindig tartoztak (vagy tartozni szerettek volna). Más kérdés, hogy ezúttal is, mint oly számos ízben a régió történelme folyamán, a politikusok Közép-Európája olykor még hasonlóságokat sem mutatott az írók Közép-Európájával; a gazdasági életben létrehozható kiegyenlítődés, kölcsönös előnyökre épített kapcsolat meg a kulturális emlékezet ébren tartása eufemisztikusan szólva nem ment/megy zökkenők nélkül. Mintha a nemzeti(ségi) előítéletek makacsabbul tartanák magukat, másképpen szólva nem e nemzeti(ségi) előítéletek analóg szerkezetére derült volna fény a kutatás, az őszinte kibeszélés, a közös érdekek fölismerésének segítségével, hanem ezek benyomultak volna a politikába, és továbbra is akadályoznák a közép-európaiságról szükséges, a kölcsönösségekre, az átszövődésekre figyelő diszkurzust. Hiszen a kultúra, a mentalitás mélyrétegeiben, de a felszínen érzékelhető szókincsben is rögződött az a (kelet-)közép-európai szöveg, amely őrzi mindazokat a formákat, amelyek nyelvcsaládba tartozástól függetlenül tételeztetik Közép-Európát. Csakhogy - egyetértve azokkal, akiket már részben idéztem - a régióhatárok nem állandóak, egy rövidebb periódusban is olykor szeszélyesen változók lehetnek, Közép-Európa tartalma, pontosabb elhelyezése vitákat gerjeszt(het), hiszen Ausztria, az ausztriai vagy éppen az osztrák kultúra állapota szintén töprengésre késztet, nem is szólva az eleve multikulturálisan besorolható regionális (prágai, csehországi, pest-budai, budapesti, zágrábi stb.) németség kulturális történetéről, és az erdélyi szászokra gondolva, már csak (szó szerint vehető) kulturális emlékezetéről. Az a fajta mentalitás, amelynek többek között Krúdy Gyula Szindbádja nem pusztán extrém vagy egyedi esete, nemcsak az irodalomban létezett. Mint ismeretes, Szindbád szívesen időzött észak-magyarországi kisvárosokban, de nem csekélyebb otthonossággal tért be lembergi vendégfogadóba, üldögélt fiumei kávéházban. Azt a fajta otthonos otthontalanságot, amit a Szindbád-történetekben életmódot meghatározó érzésként érzékelhetünk, lényegében annak a Monarchia-szövegnek jellegzetességeként minősíthetjük, amely a kortárs- és a Monarchiát megidéző kései művekből köszön vissza. Itt azonban váratlanul új fogalmat vezettem be: Monarchia-szöveg. Szövegen nemcsak az írásbeliség szépirodalmi és/vagy publicisztikus alakzatait értem, hanem mindazt, ami kulturális emlékezetté vált vagy válhatott. A följebbi Szindbád-példán érzékeltetve, azt a típusú helyzetmeghatározást, amely egy, az egész Monarchiát átható érzést, gondolatiságot, sajáttá élést reprezentál, és amely mind az anyagi, mind a szellemi kultúrában azonos vagy hasonló reflexeket, gesztusokat, a mentalitásból kibukó formákat segített létrehozni, utóbb hagyományozódni. Hogy ez mennyire "közép-európai" sajátosságként könyvelhető el, további megvitatás tárgya lehetne: de hogy nem kelet-európai sajátosság, arra viszont kutatási eredményekkel rendelkezünk. A magam részéről amellett szólnék, hogy egy szélesebb értelemben vett, tehát nem pusztán a dualizmus periódusára rögzíthető Közép-Európába Ausztria (márcsak kapcsolódásainál fogva) beletartozik, kérdéses Svájc és Németország hovasorolhatósága. Közép-Európa keleti része, átmeneti (kulturális) zónákkal, lényegében a történeti Csehország, a történeti Lengyelország és a történeti Magyarország (így nevezem az egyszerűség kedvéért: közös történetük megírhatósága mellett Németh László voksolt az 1930-as esztendőkben).

Természetszerűleg erősen vázlatos fejtegetéseimben inkább kérdéseket tettem föl, kutatási és vita-lehetőségeket emlegettem, azt próbáltam igazolni, hogy egy jellegénél fogva tudományközi elemzésben elméleti és történeti megfontolásoknak milyen szerep jut(hat). Hogy sikerül-e az európai régión belül viszonylagos önállósággal rendelkező szubrégió szerveződése, a kulturális emlékezet további sorsának is függvénye.

Válogatott irodalomjegyzék

Fried István: Kelet- és Közép-Európa között. Bp., 1986.

Fried István: Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában. Bp., 1999.

Fried István: Ostmitteleuropäische Studien. Szeged 1994.

Fried István: East-Central-European Studies. Szeged 1997.

Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Bp., 1990.

Edgar Hösch: Geschichte der Balkanländer von der Frühzeit bis zur Gegenwart. München 1993.

Dionýz Ďurišin a kolektív: Osobitné literárne spoločentsvá I-V. Bratislava 1987-1992.

Gáldi László: A Dunatáj nyelvi alkata. A Dunatáj irodalmi fejlődése. Bp., 1947.

Hadrovics László: A magyar nyelv kelet-közép-európai rokonsága. In: Nyelvünk a Duna-tájon. Szerk. Balázs János. Bp., 1989. 7-46.

Richard Georg Plaschka: Zum Begriff des Nationalismus und zu seinem Strukturen in Südosteuropa im 19. und zu Beginn des 20. Jahrhunderts. In: Uő: Nationalismus -Staatsgewalt-Widerstand. Aspekte nationaler und sozialer Entwicklung in Ostmittel- und Südosteuropa. Wien 1985.

Werner Conze: Ostmitteleuropa. Von der Spätantike bis zum 18. Jahrhundert. München 1992.

Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában. Bp., 1995.

Sziklay László: Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Bp., 1974.

Sziklay László: Együttélés és többnyelvűség az irodalomban. Bp., 1987.

Steven Béla Várdy: The Age of Romanticism: The Historical Setting to Nicolaus Lenau's Life and Works. In: Steven Béla Várdy and Agnes Várdy: The Austro-Hungarian Mind: at home and abroad. New York 1989.

Vissza