A templomot, s az iskolát

Vetési László: Iskola a nyelvhatáron. = Korunk, 3. folyam, 10. évf. 1999. 10. sz. 9-21. p.

Szerző református lelkész, aki az erdélyi magyar (elsősorban szórvány-)közösségeket nemcsak lelkipásztorként, hanem fáradhatatlan kisebbségi "mindenesként": lapszerkesztőként és kiváló kutatóként szolgálja.

Ismert szomorú tény, hogy a kárpát-medencei etnikai peremvidékek magyarsága nyelvileg és identitását tekintve egyaránt a felmorzsolódás helyzetébe került, mert megnövekedett az egymás mellett élő etnikumok érintkezési felülete, erősödnek az egyoldalú hatások, gyengül a kisebbségi nyelvi kompetenciaszint, és hatalmas mértékben nő a vegyes házasságok száma, ami szintén a magyar nyelv pozícióit gyengíti (az e házasságokban született gyermekek 30%-a vallja magát csak magyarnak).

Az etnikus peremlét jellemzője a nyelvi, közösségi magány. A romániai magyarság leginkább veszélyeztetett rétege a városi peremmagyarság, kiknek tagjait a megélhetés keresése kényszerített nagyvárosokba, ahol egyre inkább felveszik a többség szokásait, nyelvét, sőt iskoláztatási gyakorlatát is.

A belső gondok közül első helyre kívánkozik a gyermeküknek iskolát választó fiatal szülők szemlélete, akik általában nem fogadják el az önmagáért való magyarságot, a magyar nyelv önértékűségét, az önmagában értékként működő magyar iskolát. A többségi és kisebbségi nyelv és kultúra versenyében ezért az az érték győz, amelyik a diák számára önmegvalósítást és érvényesülést biztosít. Az eredmény nem kétséges: a kisebbségi (magyar) kultúra és nyelv csak vesztes lehet.

Nagy felelősség terhét hordozzák a kisebbségi kultúrmunkások: a rossz lelkész, a felkészületlen tanító negatív önértékelésű közösséget teremt: megszületik a silány iskola, amely nem segíti érvényesülésében a gyereket. És továbbmenve, a gyenge önértékeléssel rendelkező közösség képtelen megtartani az értelmiségi rétegeket. A kis gyereklétszámmal működő kisebbségi iskola így előbb-utóbb színvonal- és presztízsvesztetté válik.

Nem tagadható el, hogy a proletkultos idő kedvező külső körülményeket teremtett a kisebbségi kultúra számára: ahol igény volt az anyanyelvi oktatásra, az a település óvónőt, tanítót kapott; a kisebbségi pedagógus a falu kulturális "mindenese" lett: színdarabokat tanított be, és általában is szervezte a közösségi életet. A többségi népesség, sőt ezek vezetői természetes fejleményként fogadta el a magyar iskolát és tagozatot. E berögzült pozitív oktatáskép továbbélése tapasztalható - a sok negatív példa részleges ellentételeként - több falusi népoktatási színtéren, ahol néha a hagyomány követése erőn felüli erőfeszítést

igényel (pl. ha napi tíz-húsz kilométeres gyaloglás vagy szekerezés árán lehet eljutni a magyar iskolába). A falusi tanítók viszont egyre kevesebben vállalják a kiköltözést az iskolával rendelkező településre (korábban ez volt a természetes állapot): a tanító mint "utóvéd" kivonulásával gyakorlatilag megszűnt az értelmiségi jelenlét a falu életközösségében.

A magyar iskola súlyos gondja még, hogy egyre inkább kopik a tanító, a pap referencia- szerepe ("ezt tanultuk a tanító nénitől" stb.), halványul a kollektív emlékezet. A szimbólumok halála pedig a peremlét végét hozza magával.

A magyar iskola (és nyelv) presztízsének helyreállítása érdekében újra kell építeni az önbizalom szilárd vázát, hogy az egész intézményrendszer versenyképes legyen a többségi intézményekkel.

A lelkészek szerepe változatlanul óriási a kisebbségi képzésben, hiszen gyakran az egyház az anyanyelv utolsó mentsvára. Szerző ezért - hatalmas tapasztalati anyagára támaszkodva - elvárja a lelkészképzés mélységi és horizontális kiterjesztését: vallástanárok, kántortanítók, nővérképzősök kiképzését egyrészt; a teológiai stúdiumok mellett pedig egy másik (civil) szak kötelező felvételét másrészt.

Erdélyben különösen szép hagyományokkal rendelkezik a kollégiumi oktatási rendszer. Az intézmény hasznossága megsokszorozódik kisebbségi környezetben, s ezen belül különösen a szórványok által lakott területen. A tapasztalatok szerint az itt élő gyerekek csak abban az esetben őrizhetők meg a magyarság számára, ha "kiemelik" őket otthoni, kevert nyelvű vagy már nyelvét vesztett környezetükből. (Még az is előfordul, hogy maga a család akadályozza leghatásosabban a gyermek anyanyelvéhez való visszatérését.)

Az égetően sürgős tennivalók sorában Vetési első helyen említi a sajátos szórványhelyzetnek megfelelő eljárások és feltételek biztosítását: a kollégiumi rendszer kiépítését, családtelepítési kísérletek indítását, iskolabuszok rendszeresítését, a tehetséggondozást, a tanonc- és szakképzést, a csángóoktatást, a pedagógusképzést és továbbképzést, a tanszemélyzet letelepedésének anyagi támogatását, speciális szórvány oktatási anyagok kiadását és szórvány anyanyelvi táborok szervezését.

Mindenesetre a szórványhelyzet javítását célzó legfontosabb feladatnak a megfelelően kvalifikált és motivált oktatási személyzet kinevelését tartja - helyesen -, hiszen legfőképpen rajtuk múlik a felnövekvő nemzedék magyarnak, művelt magyarnak való megmaradása.

Cholnoky Győző

Vissza