Létezik-e romániai német irodalom 1999 után?

Barner, Axel: Gibt es eine "rumäniendeutsche Literatur" nach 1990? In: Halbjahresschrift für südosteuropäische Geschichte, Literatur und Politik. 11. Jg. 1999. 2. Heft 78-86. p.

A. Barner vizsgálódása kérdéssé formálja a német nyelvű irodalom további létezését a forradalom utáni Romániában, amikor is szabaddá váltak a határok azok előtt a német kisebbséghez tartozó román állampolgárok előtt is, akik korábban az NSzK és Románia közötti, talán szerencsétlen egyezményes lehetőséggel nem élhettek, vagy csak még nem került rájuk a sor. A kiáramlás feltartóztathatatlan, egyes adatok szerint havonta átlag félezer személy távozik (vö. M. Buza cikkével); a Romániai Németek Demokratikus Fórumának (1998-as?) adata a 80-as évek szintjén még mintegy 300 ezres nagyságrendhez képest már csak 80 ezres létszámról szól, ám időközben ez már jóval alacsonyabb lehet (ismét vö.: M. Buza). A több évszázados gyökerű irodalmi kultúra fönntartó ereje tehát lassan elenyészik.

A régóta tartó (s 1990-nel sem megállított) exoduszt kezdettől fogva kísérte az íróértelmiség kitelepülése, gyakran az egyezmény keretein felül - más okokból. (Politikai okokból ez már jóval korábban: a 60-as években megkezdődött.) A már igen nehéz 80-as években szinte a teljes, utolsóként befutott (tulajdonképp temesvári) nemzedék megvált romániai hazájától (időrendben sorolva pl. W. Söllner, R. Bossert, J. Lippet, H. Müller, W. Totok, R. Wagner). Az erdélyiek színe-java már korábban elment, s testesebb utánpótlás ott nem lépett a helyükre. Az évtized végén már előrevetült az évszázados kulturális régió "halála", mint azt az 1989 őszén Marburgban lezajlott szimpózium témamegjelölése is artikulálta: "Búcsú a romániai német irodalomtól". Bármelyik generációból is, valóban ekkor már csak igen kevesen képviselték helyben a fogyatkozó kisebbséget (közöttük pl. J. Wittstock vagy H. Liebhardt; F. Hodjak 1992-ig tartott ki Kolozsvárt a Dacia Kiadó német nyelvű szekciója élén), s az eltávozottak a forradalom után sem gondoltak a visszatérésre. Létrejöttek ugyan a még megmaradt populáció demokratikus szervezetei, érdekképviseletei, új lehetőségeket nyújtott a szabad sajtó, a külföldi kiadókhoz való hozzáférés szabadsága, s a román értelmiség is bizonyos érdeklődéssel fordult az addig tiltott alkotások felé (román kiadások megjelenése). A már valamelyes ismert íróértelmiség zöme, akárcsak a volt kisebbség tömegei, végleg szakított Romániával, s forradalom előtti élményanyagával, a pártfogó anyaországi őslakó mellett, eleve a kitelepült olvasórétegét célozza meg. Jelzés értékű a hosszú évtizedek alatt a diktatúra körülményei között is nemzetközi rangot és nevet szerzett bukaresti Neue Literatur című folyóirat váltása: szerkesztése (G. Csejka) - "kelet-nyugati keresztkötődésekre" figyelő új koncepciójával - 1992-ben átkerült Frankfurtba.

A Románián belül 1990 után napirendre került gazdaságpolitikai változások is megtették a magukét a német nyelvű kulturális és irodalmi aktivitás összeszűküléséhez. Az állam által eltartott lapok, kiadók megszűntek, átalakultak, a helyükbe lépő egyesületi vagy magánvállalkozások csak németországi támogatással tudják magukat fenntartani. Német-román együttműködési formára is van példa: a nagyszebeni Honterus-nyomda és németországi kiadók között. Végül tehát létrejöttek az új helyzetnek megfelelő, változatos viszonylatok, és kiderült: az alkotófolyamat sem szakadt meg, s számolnunk kell nemcsak eleddig lappangó művekkel és utóhajtásokkal, hanem - esetleg módosult szerepben - szerzői utánpótlásra is számíthatunk.

Helyben maradt szerzők külföldi kiadásban

A jeles erdélyi szász íródinasztiából származó Joachim Wittstock (1939), a romániai német 60-as nemzedék tagja (s ma az otthonmaradtak legismertebb képviselője) a 90-es években két prózakötettel is bővíthette megjelent alkotásainak körét frankfurti, illetve innsbrucki kiadónál (Der europäische Knopf, dipa Verlag,1991; Die dalmatinische Friedenskönigin, Edition Löwenzahn,1997), s 1992-ben az ő életművének ítélték oda a határon túli német nyelvű irodalom körében adományozott Gryphius-díjat. A kötetek útjának egyengetői természetesen a kint élő pályatársak, s gyakran aktív közreműködésüket adják hozzá. Berlinben adták ki a szintén neves, erdélyi Anemone Latzina (1942-1993) gyűjteményes verseskötetét (Tagebuchtage, Galrev, 1992). Az 1989-ben fiatalon, gyanús körülmények között elhunyt költő, Roland Kirsch posztumusz prózája: Der Traum der Mondkatze a berlini-müncheni Janus Pressnél látott napvilágot (1996).

Továbbfolytatódó hazai kiadás

A hazai kiadás centrumát a 90-es években továbbra is a Kriterion Kiadó jelentette, bár hírek szerint német programját 1999-cel lezárta. Itt is J. Wittstockkal kezdődik a sor: Spiegelsaal (1994) és Kurator, Söldner, Gouvernör (1998, mindkettő prózakötet), s folytatódik egyelőre még kevésbé ismert szerzőkkel, mint Klaus Kessler (Versteckte Schreie, 1995) vagy Balthasar Waitz (Alptraum, 1996). A tanulmányszerző csupán jelzi a kötetek tematikus újságát, mondván: a diktatúra idején nem jelenhettek volna meg ezek a művek; kár, hogy bővebb bemutatásuk elmarad. - Kárpótlásul idézzük (más forrásból) a bukaresti ADZ-Kiadó vállalkozásában, J. Wittstock utószavával 1998-ban közreadott posztumusz mű: Erwin Wittstock (1899-1962) 1951-1952-ben írt, mindeddig kiadatlanul maradt dokumentumregénye ismertetését. E. Wittstockot mostanig a két háború közötti erdélyi szász elbeszélőpróza meghatározó (világnézetileg sem kompromittálódott) alakjaként tarthattuk számon, életműve most még nagyobb súlyt nyer hátrahagyott művével. A Januar '45 oder die höhere Pflicht ("1945. január vagy a magasabb kötelesség") című regény a romániai németek orosz kényszermunkára hurcoltatását dolgozza fel, áttekintve a kisebbségi lét megannyi, régi-új sorskérdését. (In: Südostdeutsche Vierteljahresblätter, 1999. 3.)

Új hajtás, kétnyelvű távlatok

Az új hangok: nyelvileg-etnikailag vegyes háttérből érkező vagy anélkül is két kultúrában szocializált, a csoportidentitással kevésbé determinált, a múlt súlyával sem annyira terhelt tehetségek. Életkorukat tekintve nem feltétlenül fiatalok, vagyis a német exodusz levonulása nyomán föllazult térben nyernek bátorságot. A brassói Carmen Puchianu (1956) német-román-magyar családi környezetben növekedett, anyanyelve tulajdonképpen a német volt. Költői bemutatkozásának a (német programjával rövidesen felhagyó) Dacia Kiadó adott helyett 1991-ben. Következő, komoly visszhangot keltő kötete immár Münchenben jelent meg (Amsel - schwarzer Vogel, elbeszélések, 1995), s harmadszorra ismét otthon, mégpedig Brassóban kapott kiadót (Der Ameisenhaufen und andere Geschichten, Aldus, 1998; kiadója új típusú vállalkozás, több nyelven ad ki eredeti, illetve fordításműveket). Az író-költőnő "polgári" foglalkozását egyébként új egyetemén ("Transsilvania-egyetem") mint a német irodalom docense találta meg. - Két nyelvvel nőtt fel, és két nyelven is ír a constanţai Ioana Craciun (1958). Már több hazai és külföldi díjjal elismert filozófiai költészete (Krochen alle Dinge ins Wort zurück, Kriterion, 1996) az egyetemes kérdések körül forog, egyes kritikusai szerint a 20. századi német líra legjobb teljesítményeinek nyomdokain. A bukaresti egyetemen tanít, fordít németből és angolból - románra. - A fenti szerzőknél jóval fiatalabb Marius P. Weber (1968, Nagyszebenből, nem tudni, kötete eleddig volt-e?) s még egy-két további tehetség egyszerűen csak megszólal anyanyelvén, vagy egyik anyanyelvén, s a társadalmi, politikai aktualitás gazdag tárházából választ "szabad" témát, sőt, mint Weber esetében, szatirikus-kritikus szemlélettel közelít a fordulat után is tartó német exodusz jelenségéhez, szabadon mozog Románia és Németország között.

Ha 1989-ben már úgy tűnhetett is: búcsúztatni kell e romániai német irodalmat, a prognózis nem vált valóra. Vannak még tartalékok - lappangó, korábbi művekben, idős korban felnyíló íráskedvben. (Ilyen forrásból fakad E. Schlattner Bécsben 1998-ban megjelent frappáns, önéletrajzi hátterű regénye egy 1944. augusztus 23-án elmaradt érettségi bankett eseményeiről - lásd idézett folyóiratunk előző számában.) De vannak tartalékok mindenekelőtt -, ha keskenyebb mederben és több irányból összefolyó sodorral is -, a kontinuitásban. A jelen áttekintés maga sem kimerítő, teljesen mellőzi például a temesvári egyetem német tanulmányi központja körül kibontakozó fejleményeket. Amellett ne feledkezzünk meg a külföldre szakadt szerzők továbbra is hazai élményekben gyökerező (legfeljebb napjaink aktualitásától mind jobban elszakadó) munkásságáról sem. Lehetséges, hogy eme irodalom "romániai német" fogalmát újra kell definiálnunk, létében is tagadnunk egyelőre - szerencsére - nem indokolt. A felsorolt elemek körében a Lipcsei Nemzetközi Könyvvásár 1998-ban is vállalhatta még kiemelt témaként a "romániai német irodalom" bemutatását. Kíváncsian és bizakodva várjuk hát további fejleményeit.

Forditotta: Komáromi Sándor

Vissza