A tibeti kérdés

Grunfeld, Tom A.: The Question of Tibet.= Current History, 98. vol. 1999. 629. no. 291-295. p.

Tibet a 7. században vált állammá, a monarchia, az államilag támogatott vallás és az írás átvételével egy időben. Öt évszázaddal később a mongolok keresztülvágtattak Eurázsián, beleértve Kínát és Tibetet is. Ekkor lett Tibet a kínai állam része, amelyet ekkor a mongolok vontak uralmuk alá. Az 1644 és 1912 között Kínában hatalmon lévő mandzsu dinasztia úgy uralkodott Tibet felett, mint katonai hódító: hadsereget küldött az országba.

A 19. század végén és a 20. század elején Tibet sakkfigurává vált abban a nagy játékban, amelyet a brit és az orosz nagyhatalom játszott. Ahhoz, hogy meghatározzák az ázsiai határokat és az országok közötti diplomáciai kapcsolatok fajtáját, Nagy-Britannia 1913-ban összehívott egy konferenciát. A 13. dalai láma, aki egyoldalúan kinyilvánította Tibet függetlenségét az előző évben, hajlandó volt kompromisszumra: két részre osztanák Tibetet, Külső-Tibet kínai szuverenitás alá kerülne, Belső-Tibet pedig kínai fennhatóság alá. Ez utóbbi állapot kevesebb, mint a szuverenitás, de nem tökéletes függetlenség. A szerződést azonban sohasem írták alá a kínai események miatt. Az uralkodó dinasztia 1912-es bukásával egyidejűleg Kína számos része, köztük Tibet is gyakorlatilag függetlenséget élvezett 1949-ig. Ugyanakkor sohasem volt jogilag független.

A Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jei kikiáltása és a Kommunista Párt uralma visszaállította az erős központi kormányzatot, mégpedig az 1912-es határokon.

Tibet, bár hivatalosan nem volt független, elég nagyfokú autonómiát élvezett az évszázadok során, és Kína ezt tiszteletben tartotta. 1951-ben ez drámaian megváltozott, mert Kína teljesen ellenőrzése alá vonta a tartományt. Peking ezzel hatalmas változást indított el, hiszen Tibet teljesen különbözött Kínától kulturálisan, nyelvileg, vallási rendszerében és kormányzatában egyaránt. Az 1950-es években ez még nem jelentkezett minden szegmensében, hiszen a Mao Ce-Tung vezette Kommunista Párt még elfogadta a tibeti uralkodóosztályt a feudális struktúrával együtt. Bár a 14. dalai láma kétszer is elhagyta Tibet fővárosát, Lhaszát, mindkétszer visszatért, mert Kína figyelembe vette a fennálló helyzetet.

Ez az évtized vége felé megváltozott, hiszen a kommunista ideológia nem állhatott meg Tibet határánál. Amikor a Párt politikai kampánya megakadt a tibetiek lakta területen, dühöt váltott ki az apparátusban és a hadseregben a hagyományos tibeti életmód ellen. Erre a lakosok egy része felkeléssel válaszolt 1956-ban. Kívülről is kaptak támogatást a lázadók: a CIA fegyvereket küldött a tartományba, hogy destabilizálja a kínai kommunista kormányzatot. 1959-ben a dalai lámával együtt 50-60 ezer tibeti menekült el az országból, és kért menedékjogot Nepálban, Bhutánban és különösen Indiában.

A Kínában sorra bekövetkező politikai kampányok és az erőteljes társadalmi átalakítás lassan felszámolta az archaikus tibeti életmódot. Különösen a kulturális forradalom alatt erősödött a nyomás, amikor a vörösgárdisták totális harcot indítottak a hagyományos kultúra ellen.

A dalai láma Indiában telepedett le száműzetésében, itt alakította meg kormányát. 1971-ben, amikor a Nixon-kormányzat Kínát már nem tartotta ellenfelének, a Tibetben működő gerillacsapatok hirtelen támogatás nélkül maradtak. Ez véget is vetett az ellenállásnak. Egyidejűleg Kína is igyekezett változtatni belpolitikáján, így tibeti politikáján is. Mao 1976-ban bekövetkezett halála pedig még nagyobb mérsékletre késztette a politikai vezetőket. Nyilvánosan beismerték, hogy a múltbeli Tibet-politika ártalmas volt. Megengedték a turisták belépését Tibetbe, tibetiek kerültek vezető pozíciókba, és lehetővé tették a száműzetésben élőknek, hogy meglátogassák családjukat. 1978 februárjában a pancsen lámát, a második vallási vezetőt kiengedték 14 éve tartó házi őrizetéből.

1978 decemberében elkezdődött a kínai vezetés és a dalai láma közötti kapcsolatfelvétel. 1980-ban a Kínai Kommunista Párt vezetője Tibetbe látogatott. A látogatás eredménye nagyobb kulturális szabadság engedélyezése volt, és tervbe vették számos kínai hivatalnok visszarendelését. Ezek a változások segítették a tibeti kultúra megújulásához kedvező légkör kialakulását.

Sajnos azonban az 1980-as évek második felében elakadtak a dalai láma és Peking tárgyalásai, máig sem tisztázott okból. A dalai láma addig kevés energiát fektetett külső támogatók megszerzésébe, azt gondolva, hogy szükségtelen egy harmadik hatalom beavatkozása. A kínaiak tárgyalástól való visszavonulása után azonban már úgy érezte, hogy csak egy nemzetközi (főleg amerikai) nyomás kényszerítheti vissza őket a megbeszélésekhez.

Ezután kezdődött a dalai láma világot bejáró utazássorozata, hogy támogatókat gyűjtsön népének, hogy rábírják a kormányokat, gyakoroljanak nyomást Pekingre, üljön újra tárgyalóasztalhoz a vallási vezetővel. Az utazás hatásosnak bizonyult, különösen az 1989-es kínai események után. Ekkor nemcsak a véres események bizonyultak döntőnek, hanem a dalai láma Nobel-békedíja is, illetve az a tény, hogy Hollywood felfedezte a tibeti témát. Az Egyesült Államokban különösen sikeres volt az utazás, ahol kongresszusi meghallgatást tartottak az "emberi jogok megsértése" Tibetben témában, és mint megszállt országról beszéltek Tibetről, meghívták a dalai lámát a meghallgatásra.

Ezen az 1987 szeptemberében lezajlott kongresszusi meghallgatáson a dalai láma felvázolt egy kompromisszumos tervet Tibet jövőjéről. Ugyanekkor lezajlott az első tüntetés Lhaszában, amelyet a rendőrség oszlatott fel brutális módon.

Mindezek ellenére Kína felajánlotta a dalai lámának, hogy visszatérhet az országba azzal, hogy nagyobb autonómiát ígérnek, és megengedik a láma Lhaszában élését. Erre a vallási vezető 1988 júniusában válaszolt, amikor az Európa Parlamentben tartott beszédében kimondta, hogy csak akkor tér vissza Tibetbe, ha az nagyfokú önállóságot élvezhet. Egy olyan fennhatóságról beszélt, ahol Kína felügyeli a külpolitikát és a hadsereget, de tibetiek vehetik fel a kapcsolatot más népekkel a vallás, oktatás, kultúra, idegenforgalom, tudomány és a sport területén.

A biztató kezdet után a kínai hivatalnokok részéről negatív válasz érkezett. A mérsékeltek megengedték volna a nagyobb kulturális autonómiát és a dalai láma visszatérését. A pancsen láma 1989-ben bekövetkezett halálakor egy merész lépéssel meghívták a dalai lámát, hogy vegyen részt Pekingben a temetésen. Jelezték számára azt is, hogy jó lehetőség van a politikai változásra. Ám a dalai láma tanácsadói nem vállalták a Kínába utazás kockázatát; válaszul Peking nem engedte meg a láma lhaszai látogatását sem. 1989-től keményvonalasok kezébe került a hatalom Kínában, akik szívesen látták volna a dalai láma halálát, s hadiállapotot hirdettek ki Tibetben 1989 márciusától 1990 májusáig.

A tárgyalások újbóli megindítására 1993-ban jelentkezett némi remény. Ekkor kérte Peking a dalai láma segítségét a 11. pancsen láma megtalálásához. 1995-ben azonban világossá vált, hogy azt a kisfiút, akit a dalai láma választott ki, Peking nem ismerte el, sőt letartóztatta, és azóta házi őrizetben tartja családjával együtt, és saját jelöltet állított.

Tibetben azóta is folytatódik a kínai elnyomó, asszimiláló politika, támogatják a kínai bevándorlók letelepedését a tartományban.

A dalai láma tovább keresi a kompromisszumos megegyezés lehetőségét Pekinggel. Kitartani a függetlenség mellett romantikus lehetőség, a valóságban elérhetetlen. Egy 1999-es interjújában arról beszélt, hogy az autonómia a legjobb lehetőség a tibeti kultúra fennmaradása számára. Ez persze elfogadhatatlan számos tibeti menekült és követőik számára, akik visszautasítják kompromisszumot.

Maga a Tibeti Autonóm Terület drámai változáson ment keresztül az elmúlt 40 évben, mióta a dalai láma elhagyta. Utak, iskolák, kórházak épültek, az életszínvonal emelkedett, különösen a városi területeken. Lhaszában két internet kávézó, karaoke bár és diszkók vannak. Évente 50 ezer turista keresi fel az országot.

Tibet függetlensége csak Kína szétesésekor következhet be. Ugyanakkor Tibet autonómiája a nagy kínai államon belül, éppúgy, mint 1951 előtt hosszú évszázadokon át ugyancsak lehetséges. Pekingnek szabadon kellene engednie a politikai foglyokat, meg kellene állítania a kínaiak bevándorlását Tibetbe, és nemcsak névleg kellene elfogadnia alkotmányát, amely biztosítja az autonómiát az olyan régiónak, mint Tibet. Ezzel együtt meg kellene adnia a dalai láma számára az ellenőrzési jogot a vallás és a kultúra felett. Ezzel mindent megadhatna Tibet számára a függetlenségen kívül.

A dalai láma számára is előnyös lenne ez a megoldás, hiszen Tibet megkapná a kulturális és vallási szabadságot. Visszatérése az országba vonzó lenne a külföldi befektetők számára, és lehetővé tenné a gazdasági fejlődést. Véget érhetne a politikai nyomás. Ezen kívül 4-6 millió tibeti felett gyakorolna a vallási vezető közvetlen hatalmat a mostani 120-130 ezer helyett.

Mindkét oldal megvalósíthatná céljait: Peking számára megmaradna a területi egység, béke, stabilitás és gazdasági fejlődés; a dalai láma számára viszont biztosítva lenne a tibeti kultúra fennmaradása és a politikai foglyok kiszabadulása. A kérdés az, vajon mindkét félnek van-e elég bátorsága azokat a kemény elhatározásokat meghozni, amelyek szükségesek az elmozduláshoz.

Forditotta: Biczó Krisztina

Vissza