A vitatott szuverenitás: 1968-1974

O'Duffy, Brendan: British and Irish conflict regulation from Sunningdale to Belfast. Part I: Tracing the status of contesting sovereigns, 1968-1974.= Nations and Nationalism. 1999. 5. no. 523-542. p.

Az Észak-Írország feletti szuverenitás kérdése egy "hármasfogatnak" okoz problémát. Nagy-Britannia, az Ír Köztársaság és Észak-Írország vesz részt a szuverenitásról szóló vitában. Észak-Írországban a katolikus nacionalista kisebbség és a protestáns unionista többség eltérő véleménye 3000 emberéletet követelt 30 év alatt. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy az 1998-ban aláírt belfasti egyezményben elindult egy folyamat, amely kialakíthatja a felek közös álláspontját.

A szerződés elemei nem újak, visszavezethetők az 1921-es angol-ír egyezményre. Megváltozott viszont a terület feletti szuverenitási igénnyel fellépő két ország helyzete, relatív kiegyenlítődés következett be, tekintettel az Észak-Írország feletti de jure és de facto hatalomgyakorlásra.

Az 1998-ban aláírt egyezmény hosszú folyamat eredménye, amely bővelkedett erőszakos cselekményekben. Az angol kormány koncepciója, mely Észak-Írországot az Egyesült Királyság eltéphetetlen részének tekinti, már a 19. század végétől kialakult. Ezért nem csodálható, hogy az Észak-Írországban többségben levő unionisták nagy része ragaszkodott ahhoz, hogy Észak-Írország szerves része maradjon az Egyesült Királyságnak, és máig visszautasítja az Írországgal való egyesülést. Az országrész kormányát (Nagy-Britannián belül) 1921-től kezdve ezek az unionisták alakították meg. 1968-ban azonban a tekintélyes katolikus/nacionalista kisebbség számottevő újításokat kezdett követelni: választási, igazságszolgáltatási reformokat akartak életbe léptetni. Bár voltak olyan jelek, hogy a főleg protestáns biztonsági erők nem biztos, hogy képesek a rend fenntartására, Jim Callaghan brit belügyminiszter és Harold Wilson miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy nem kívánnak beleszólni Észak-Írország belügyeibe. 1969 áprilisában Callaghan ezt mondta: "A kormánynak az a véleménye, hogy a problémák akkor fognak megoldódni, ha Írország (sic!) megoldja azokat. Vannak erre intézményeik. Van parlamentjük és kormányuk. A kormányt egyesek támogatják, mások elutasítják."

Az angol kormány elsődleges érdeke az volt, hogy ne támadjon szakadék közte és a protestánsok között, ezért képviselte ezt az álláspontot. 1969 tavaszáig még nem volt olyan mérvű az erőszak, hogy felül kellett volna bírálniuk a kérdéssel kapcsolatos véleményüket. A tüntetések, ellentüntetések és az elszórtan előforduló erőszakos cselekmények kezelhetőnek tűntek. Sem az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg, Irish Republic Army), sem pedig az UVF (Ulsteri Önkéntessereg, Ulster Volunteer Force) nem látszott más szervezetnek, mint a többi polgárjogi mozgalom. Az angol kormány nem akart változtatni eddigi politikáján.

Írország viszont felhasználta az EGK-taggá válásról akkoriban folytatott tárgyalásokat, és felvetette egyesülésének lehetőségét Észak-Írországgal.

A fellobbanó erőszakot azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ezért 1969. szeptember elejéig 6000 brit katonát küldtek át Észak-Írországba. Az ír miniszterelnök erre úgy reagált, hogy ENSZ-békefenntartók kiküldését kérte a tartományba, és mozgósított 2000 önkéntest is: "Nem nézhetjük tovább tétlenül, hogy ártatlan embereket inzultáljanak, vagy esetleg valami rosszabb történjen velük."

Az 1970-es választásokon győztes brit konzervatívok a probléma megközelítésében a "jog és a rend" megvédésének jelszavát választották. Ez azonban visszafelé sült el 1971 augusztusában, mert az erőszak fokozódásához vezetett az IRA részéről, amelyre természetesen válaszoltak a protestáns szervezetek.

Az 1972-es évben rendkívül sok erőszakos cselekmény történt a tartományban.

1973 elejére olyan helyzet állt elő, hogy mindkét félnek elege lett a szinte háborús helyzetből, és az IRA vezetői is megvitatták egy tűzszünet lehetőségét. Ugyanekkor a konzervatív brit kormányra is erős nyomás nehezedett annak érdekében, hogy érje el az erőszak csökkenését. Az ír és a brit politikai intézmények eltérő konfliktuskezelési módja miatt ez a lehetőség nem vezetett megalapozott tárgyalási folyamathoz. A megosztottság viszont lehetőséget adott a protestáns és a katolikus katonai szervezeteknek arra, hogy uralják az utcát. Az unionista félkatonai szervezetek megfélemlítésül alkalmazott erőszakos tettei a katolikus oldalt válaszadásra késztették, ezáltal egy olyan körkörös erőszakhullám keletkezett, amelyből kilépni nagyon nehéz volt, és a kormány manőverezési lehetőségét is korlátozta. 1972-től 1974 elejéig havi átlagban 29 halálos áldozata volt ezeknek a harcoknak.

Ezek után a brit kormányzat kénytelen volt módosítani konfliktuskezelési elveit. Először újra megerősítették a brit parlament szerepét a törvényalkotásban, azután közvetlen irányítás alá vonták az országrészt. Reginald Maudling belügyminiszter azt nyilatkozta, hogy "A probléma megoldásának egyedüli reményét abban látom, hogy egy egységes társadalmat alakítunk ki Észak-Írországon belül, amelyet Írország talán hajlandó végül élni hagyni."

Az 1973-as északír választásokon győztes koalíciós kormány innen indult el, vagyis megpróbálta - példátlanul szigorú biztonsági intézkedések bevezetésével - összeforrasztani a társadalmat. A brit és az északír kormány is bízott abban, hogy a harcolók elleni határozott fellépés utat nyit a politikai rendezéshez. Az eredmény azonban más lett: mind az unionista, mind pedig a nacionalista tábor egysége felbomlott, elváltak egymástól mindkét oldalon a mérsékeltek és a szélsőségesek. A tervezett tárgyalásokról eleve kizárták a katonai szervezetek képviselőit, ám ez a nacionalista csoportok közti vitákra adott alkalmat. Az unionisták közül sem mindenki támogatta a megegyezést, egy részük a szélsőségesek oldalára állt. Végül 1973 végén Sunningdale-ben aláírták az egyezményt.

Ez a megegyezés nem hozott minden fél számára kielégítő eredményt. Például nem tartalmazta az Ír Köztársaságnak az egész sziget feletti szuverenitási igényének eltörlését, amely az ír alkotmány 2. és 3. cikkelyében szerepel. Az ír kormány csak egy gyenge garanciát nyújtott a szerződésben: "Az ír kormány teljesen elfogadja és ünnepélyesen kinyilvánítja azt, hogy addig nem állhat be változás Észak-Írország státusában, amíg az ott élők többsége nem kéri azt." Az Ír Legfelsőbb Bíróság 1974 júniusában kihirdette, hogy jogilag az északi terület feletti szuverenitási igény nem került hatályon kívülre az egyezmény aláírásával.

Az unionisták el akarták érni az ír alkotmány megfelelő paragrafusainak megváltoztatását, ezt viszont az ír kormány, bár elképzelhetőnek tartotta, nem tudta keresztülvinni, ugyanis csak népszavazáson dönthettek volna róla. Nagy-Britanniában is felül kellett volna vizsgálni az északír kérdéssel kapcsolatos politikát, de a brit kormány inkább Észak-Írországon belüli változtatásokat szorgalmazott, alapvető hozzáállásán nem módosított. Így aztán egyik kormányzat sem hajtotta végre az egyezményben foglaltakat.

Fordította: Biczó Krisztina

Vissza