Niederhauser Emil

Kisebbségek a mai Magyarországon

Magyarországon 1918 előtt sok nemzeti kisebbség élt, de akkoriban alig írtak róluk magyarul. 1918 után számuk alaposan lecsökkent a területi változások nyomán; ekkor már több tanulmány, monográfia foglalkozott a háború előtti helyzetükkel, de az 1918 utáni állapotukról megint szinte semmit nem írtak, mert a tudomány és a politika számára csak az a korábbi fejlődés volt érdekes, ami az ország felbomlásához vezetett. A pártállam idején ismét nem illett sokat írni a kisebbségekről, mert úgy számították, hogy ezek úgyis eltűnnek: a szocializmusban - úgymond - automatikusan megoldódik a kisebbségi kérdés, ami nyíltan soha be nem vallottan a kisebbségeknek az államnemzetbe való beolvadását jelentette. Persze hivatalosan ennek éppen az ellenkezőjét hirdették, hogy ti. a szocializmus biztosítja egyedül a kisebbségek jogait és további fejlődésük lehetőségeit. A pártállam ezt könnyűszerrel megígérhette, hiszen azzal számolt, hogy a kisebbségek csekély létszámúak maradnak a jövőben is, mert lám már a németek sincsenek olyan sokan. A cigányok kérdése külön dolognak számított, a pártállam hevesen tiltakozott az ellen, hogy őket is kisebbségnek tekintsék, esetükben csak szociális csoportról volt szabad beszélni. A hivatalos indoklás szerint a cigányok magyar anyanyelvűek, tehát voltaképpen magyarok, hátrányos helyzetük csupán szociális kérdés, és az is hamarosan megoldódik. Igaz, 1968-tól a párt és a kormányzat már nagyobb figyelmet fordított a kisebbségekre, párhuzamosan a határon túli magyarok iránt feléledő érdeklődéssel. A nyugati magyarsággal a vezetés még ekkor sem kívánt foglalkozni, hiszen tagjai az imperialista országokban éltek, az imperialista politikát támogatták.

A rendszerváltozással csakugyan módosult a helyzet annyiban, hogy a roma etnikumot elismerték kisebbségnek, de etnikai és nem nemzeti kisebbségnek, mondván: a nemzeti kisebbség anyaországgal rendelkezik, a cigányoknak viszont nincs anyaországuk. Míg korábban az egész kisebbségi (vagy nemzetiségi) ügyet a kultuszminisztérium egyik osztálya intézte, most külön hivatal jött létre a kisebbségek ügyével való foglalkozásra. Mint neve is mutatja (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal), ez csak az etnikai alapú kisebbségi típussal foglalkozik, az egyéb szempontok szerint szerveződő csoportok kívül esnek illetékessége hatókörén. A Hivatal eredetileg a Miniszterelnökség felügyelete alá tartozott, az 1988-ban felállt új kormány viszont az igazságügyi minisztériumot bízta meg az intézmény állami felügyeletével. Ebben a megváltozott helyzetben adta ki a Hivatal a most ismertetett könyvet, amely érdemben az első részletes beszámoló a mai magyarországi kisebbségekről.

A kötetet a felügyelő államtitkár, Hende Csaba és a Hivatal mostani vezetője, Doncsev Toso beköszöntője, illetve előszava nyitja meg. Doncsev rövid áttekintést is ad az eddigi fejlődésről, majd a Kisebbségekért Díj átadásának részletei következnek: Orbán Viktor miniszterelnök üdvözlő szavai, Dávid Ibolya igazságügyminiszter beszéde a díjkiosztás alkalmából tartott ünnepi műsoros esten, amelyen a kisebbségek képviselői szerepeltek. A díjakat magyarországi nem magyar egyesületek, egy 1945 után kitelepített német és két magyar kisebbség képviselői, egy erdélyi magyar házaspár és a beregszászi magyar színház kapta. Az 1988-1999-es év eseményeit rövid fényképes naptár foglalja össze.

A munka érdemi részét az 1999 júniusában lezárt kormányjelentés anyaga teszi ki (31-220. l.), amely nemcsak a megelőző esztendőkről, hanem többnyire régebbi időkre is visszatekintve ad beszámolót a kisebbségek helyzetéről és fejlődéséről. A szöveg nagyobb része általános helyzetleírást tartalmaz. Ebben térnek ki a szerzők (nagyon sokan vannak) a kisebbségek sajátosságaira, először is arra, hogy csaknem mindegyik diaszpórában él az ország területén szétszórva, egyes csoportjai szinte csak a fővárosban. A történeti Magyarországról származók még a 18. század folyamán kerültek mai szállásterületükre, szórványban élnek, elszakadván anyanemzetüktől. Nyelvük ezért archaikus, vagy tájnyelvnek is nevezhető, messzemenően nem azonos a mai irodalmi nyelvvel, illetve az anyaországban beszélt nyelvvel. Jó áttekintést ad ez az első rész a kisebbségek helyzetét érintő jogi keretekről, anyagi ellátottságukról, az oktatás kérdéseiről. Foglalkozik a könyv a kisebbségek helyzetének és történetének kutatásával: jó néhány közösségüknek saját kutatóintézete is van.(Persze nem nagy létszámú intézmények ezek, miként a Magyar Tudományos Akadémia keretében újabban létrejött Kisebbségkutató Műhely is csak néhány munkatársat foglalkoztat.) Sajnos az oktatásról a mű nem tud meggyőző képet adni, hiszen kiderül, hogy a kisebbségekhez tartozó fiatalok zömmel olyan iskolába járnak, amely a kisebbségek nyelvét is oktatja, de ennek igen erős konkurenciával kell megbirkózni, mégpedig a többi idegen (világ)nyelvekkel, ráadásul a többi tantárgyat magyarul oktatják. Anyanyelven oktató iskola az alsó fokon mindössze az iskolák 5%-át tette ki 1997-ben (az előző évben még 6%-át), kétnyelvűek 14%-át, ahol a tantárgyak egy részét oktatják a nemzetiség nyelvén. Az iskolák 80, illetve 81%-a a kisebbségi nyelvet pusztán egyik tantárgyként tanítja. A középiskolákban jobb a helyzet, mert itt 88-92% körüli az adott kisebbségi nyelven is oktató iskolák száma, pontosabban a kétnyelvűeké, amelyekben a humán tárgyakat tanulják a fiatalok anyanyelvükön. A teljesen anyanyelvű középiskolák az összes nemzetiségi iskolának mindössze 3%-át teszik ki. A kormánybeszámoló a nehézségekről is hírt ad, például arról, hogy a tévében az országgyűlési adások elhúzódása miatt éppen a nemzetiségi műsorok maradnak el sokszor.

A kormánybeszámoló második része az egyes kisebbségek helyzetét vázolja fel többé-kevésbé egységes alapelvek szerint a kisebbségek betűrendjében (mint egyedül vitathatatlan sorrendben). A kormánybeszámolónak 42 melléklete is van, s a két rész együtt igen pontos (ha nem is mindig kedvező vagy pozitív) képet ad a kisebbségekről.

A beszámoló érdemben az 1997-1998-as évek helyzetét mutatja be, s a dokumentum végén felsorolást ad a további tennivalókról, a jogi helyzet további árnyalásáról, a kisebbségi és területi önkormányzatok viszonyának tisztázásáról, a finanszírozás továbbfejlesztésének a lehetőségeiről (többcsatornás ellátás), további intézmények létrehozásáról a kisebbségek szolgálatában, a parlamenti képviselet megvalósításáról (a probléma régóta húzódik, de egyelőre eredmény nélkül), az antidiszkriminációs törvényhozás hatályba léptetéséről, a költségvetési részesedés növeléséről. Érdemes itt is kiemelni az oktatás kérdését, ezen belül az anyanyelvi oktatás terének bővítését. Ebbe a témakörbe tartozik a nemzetiségi tanszékek fejlesztése, bár ebben a vonatkozásban az ország voltaképpen jó helyzetben van, hiszen szinte mindegyik humán egyetemen vagy főiskolán folyik képzés a kisebbségek nyelvén. A média mellett fontos itt az egyes egyházak szerepe, mert ezek adnak lehetőséget az identitás ápolására, mégpedig nem csupán a nemzeti egyházak (az ortodox), hanem a katolikus is, de ezen a téren is sok még a tennivaló. A kormánybeszámoló a befejezésben hangsúlyozza, hogy a kisebbségeket érintő kérdések kezelése az Európai Unióhoz való csatlakozás szempontjából is elsőrangú feladat, tehát az egész kisebbségi ügy kedvező irányú fejlesztése nemzeti érdek is.

Jelenleg 13 kisebbséget tartanak számon az országban, a többszázezres nagyságrendű roma lakosságtól kezdve a néhány ezer főnyi ruszinig és ukránig bezárólag. És itt érdemes még egy szót ejteni a kisebbségek számáról. Létszámuk egzakt meghatározásának elemi igényét ez a kötet sem tudja teljes mértékben kielégíteni. Nagyfokú diszkrepancia feszül a hivatalos népszámlálási adatok és a nemzetiségek saját becslései között (természetesen az utóbbi javára). Talán a kiegyensúlyozottabb politikai viszonyok között végrehajtandó következő népszámlálás, amikor már senki sem fél identitásának megvallásától, reálisabb képet ad a kisebbségek számáról. Annyi bizonyosra vehető, hogy számosságát tekintve messze legnagyobb a cigány kisebbség, amely egyes becslések szerint 2015-re már az összlakosság 8%-át teheti ki. Persze nemcsak a magas lélekszám miatt, hanem szociális-kulturális állapotuk miatt is ez a kisebbség jelenti a legnagyobb gondot. Ezért a kötet végén külön fejezet mutatja be azokat a kormányzati intézkedéseket, amelyek célja a cigányok társadalmi integrációjának az előmozdítása.

A kisebbségekhez kapcsolódó intézmények és szervezetek címlistája (241-273. l.) igen impozáns, a kérdés csak az, mennyire fogják át ezek az intézmények és szervezetek valóban az illető kisebbség egészét. Végül egyoldalas jegyzékben közlik azoknak a legfontosabb jogszabályoknak a címét, amelyek valamilyen formában a kisebbségek helyzetére vonatkoznak.

A kötetben utalás található arra, hogy a kormánybeszámoló angol nyelven is elkészült az illetékes nemzetközi szervezetek számára. Mert ad ugyan a kötet angol tartalomjegyzéket és egy kétoldalas angol rezümét, de ez nyilván messzemenően nem elegendő a külföld tájékoztatására. Indokolt lenne ennek a kötetnek teljes terjedelmében való lefordítása angolra, sőt valójában egy német nyelvű változat is elképzelhető lenne az angol mellett. És ha már erre sor kerülhet, talán érdemes volna enyhén átdolgozni a mostani magyar szöveget, valamelyest több önkritikával átitatni, mert ezáltal hitelesebbé válna az egész beszámoló, ellentétben a negatív mozzanatok helyenkénti elkendőzésével, ahogyan ezt a könyv teszi. A negatívumok világos beismerése önmagában rokonszenvesebbé tenné a szöveget a kívülálló külföldiek számára.

Mint látható, a megjelent könyv szövege nem hibátlan. A kritikai megjegyzésekkel csupán az volt a célunk, hogy segítséget adjunk egy esetleges átdolgozáshoz, illetve újabb kiadáshoz (a Hivatal tervez egy újabb, javított kiadást - a szerk.). Egészében mégis igen nagy pozitívumnak tekinthetjük a kötet kiadását, mert végeredményben 1945 óta nem kaptunk ilyen terjedelmű beszámolót az egész kérdéskörről. És ezért az összeállító Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt meg jó néhány egyéb magyarországi intézményt, amelyek maguk is szolgáltattak anyagot a kötethez (a névsorok a 4. lapon találhatók) nagy elismerés illeti meg. Ha vannak is a könyvben hibák, azok nem az összeállítók hibái, hanem az objektív helyzeté. Ezért a kötet megjelentetését egészében véve igen kedvezően értékelhetjük és üdvözölhetjük.

(Kisebbségek Magyarországon 1999. Budapest, 1999. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 277 p.)

Vissza