Demokrácia rendeletre - Közép- és Dél-Afrika helyzete a hidegháború után

Gedlu, Mesfin: Democracy by order - sub-Saharan Africa after the Cold War.= Perspectives, 1997-1998. 9. no. 97-107 p.

Az elmúlt három évtizedben Közép- és Dél-Afrika szenvedett legtöbbet a diktatúrák alatt. A szuperhatalmak akadályozták meg a diktátorok megbuktatását érdekeiknek megfelelően. A világpolitikai helyzet konszolidációja halvány reményt adott arra, hogy a terület számára elérhető a béke, a stabilitás és a demokrácia. De a régió nagy részén a demokrácia "bevezetése" polgárháborúhoz és társadalmi krízishez vezetett, amiből nem tudtak kilábalni. Az 1990-ben uralkodott optimista hangulat eltűnőben van a társadalmi problémák hatására. Nem mindenki örül annak a nyomásnak, amely a demokratikus társadalmi átalakulás irányába hat, sőt nem is biztos, hogy az autokratikus vezetők hatalma felelős és demokratikus gondolkodású személyek kezébe kerül.

Az átalakulás folyamatát vizsgálva öt fő probléma különíthető el.

1. Afrikában elsősorban a nemzetközi tőke támogatja a demokráciát, s nem a nyugati országok ragaszkodnak ehhez a társadalmi formához. Ugyanis a nyugat hosszú időn keresztül segítette a diktátorokat és a nem demokratikus országokat egész Afrikában, néha közvetlen katonai beavatkozással is, ha érdekei azt kívánták. Az afrikai militarista hagyomány, a fegyverek vak imádata, a mássággal szembeni intolerancia nem érthető meg anélkül, hogy figyelembe ne vennénk a konfliktusokba kéretlenül beavatkozó külhatalmakat. Például 1980 és 1988 között az USA kormányzata több mint 500 millió dollárral segítette Libériában Doe uralmát, aki hatalomra kerülése után bemutatta a televízión - félelemkeltés céljából - az előző hatalom vezetőinek meggyilkolását. Az országban mindennaposak az önkényes letartóztatások, verések, kínzások - az USA külügyminisztériumának beleegyezésével. Szomáliában ugyanez történt meg Siad Barre elnöksége alatt.

2. A demokratikus átalakulás sajátos új hulláma a nyugat által irányított globalizációs politika része, amely különböző szervezetek és intézmények támogatását élvezi. A cél a hidegháború utáni új rend megteremtése. Belekényszerítik a déli országokat is az egész világra kiterjedő piacgazdaság rendszerébe, noha annak alapvető szabályai és intézményrendszere délen még nem tudott kialakulni. (Közép- és Dél-Afrika gazdasága a világpiac termelésének csupán 1,5 %-át teszi ki.) A régió csak 2030-ra tudja elérni a fejenkénti 400 USA dolláros jövedelmet; 1980 óta a külső adósság háromszorosára nőtt.

3. Nem mindenütt vezet azonos eredményre a demokratikus társadalmi rend és a gazdasági feltételek átalakulása. Meg is erősödhetnek az antidemokratikus vezetők azzal, ha felvállalják programjukban a gazdasági reformokat, a költségvetés rendbehozását, az adósságok visszafizetését. A vezető gazdasági hatalmaknak igazán ez a lényeges, a többi dolog csak a szólamok szintjén.

Nemcsak az afrikai kormányok felelősek az országukban felmerülő problémákért, nem lehet mellőzni a külső okokat sem: a kívülről diktált beruházásokat, a csökkenő árakat, a protekcionizmust és az egész világra kiterjedő recessziót. Persze a nemzetközi szervezetek programjai megpróbálnak segíteni az afrikai országokon, különösen a munkanélküliségre, az alacsony jövedelmekre és az általános nyomorra keresnek orvosságot. A segítő kéz politikáját alátámasztja az az ideológia, miszerint a nyugat felelős a világ többi részéért, mivel magasabb rendű náluk. Némely szerző ezt "új imperializmus"-ként emlegeti.

4. Problémát jelent a demokrácia fogalmának korlátozása a többpártrendszerre. A demokrácia azonosítása a többpárti politizálással nem jelent mást, mint hogy Afrika visszatér a gyarmatosítás utáni évek társadalmi állapotába. Etiópiában a koalíciós kormányzat nyíltan kimondja, hogy nem áll szóba az ellenzékkel. Ugandában, amelyet úgy emlegetnek, mint követendő modellt az afrikai kontinensen, nincs helye politikai ellenzéknek. Uganda és Etiópia kormányzata a többpártrendszer mellett gyakran visel háborút saját népének egy része ellen. Laurent Kabila, Kongó elnöke visszautasította, hogy a hazai ellenzék részt vegyen a kormányzati munkában, sőt azt is megakadályozta, hogy az ENSZ vizsgálóbizottsága felderítse a százezres hutu kisebbség ellen elkövetett mészárlásokat.

5. Végül talán legfontosabb gond az, hogy igen nehéz a demokrácia erővel való kikényszerítése. Szabadságot és liberalizációt nem lehet rendeleti úton az emberekre erőszakolni. A Nyugatnak komolyan el kellene gondolkodnia azon, hogy a demokrácia kiterjesztésének is lehetnek határai. Ezen felül nehéz lenne azt mondani, hogy az USA kormányzata demokratikus módon avatkozik be Afrikában vagy Latin-Amerikában.

Az afrikai kormányzatok egytől egyig antidemokratikusak, mondják bár magukat kommunistának vagy kapitalistának. Nem igaz, hogy minden társadalomnak hasznára van a többpárti politika, sőt a pluralizmus súlyosbíthatja a mély etnikai, közösségi és más társadalmi problémákat.

A nyugat nézőpontja szerint a demokratikus országok játszhatják a döntő szerepet az Afrika demokratizálásáért dúló harcban. A mostani politikai változások legfontosabb ereje nem az afrikai értelmiség és nem is a politikai ellenzék összefogása, hanem a nemzetközi gazdasági szervezetek beavatkozása, amelyek közvetlenül vagy a bennük részt vevő országokon keresztül követelik a többpártrendszer bevezetését. Ezt persze sérelmezi az afrikai vezető réteg, hiszen gyengeségüket mutathatja a közvélemény előtt. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy az afrikai szabadságharcosok százai és ezrei áldozták életüket a politikai szabadságért, a gazdasági és társadalmi fejlődésért zajló küzdelemben.

A hidegháború alatt a nyugati államok támogatták az ellenzék elnyomását Afrikában. Például francia csapatok többször is beavatkoztak a franciául beszélő afrikai országok parancsuralmi kormányzatai mellett a lázadók elleni harcban. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy ne hangoztassák a demokrácia melletti elkötelezettségüket.

Az afrikai kormányzatok két csoportra oszthatók. Az egyik csoport támogatja a demokráciát, de azt mondja, hogy nem kellene erőltetni a bevezetését. A másik csoport ellenzi, bár nem mindenben marad hű ehhez az elvhez.

Az elsőbe azok a hosszú ideje uralmon levő rezsimek tartoznak (Kenya, Kongó, Kamerun), amelyek bár elfogadják a többpártrendszert a politikai és gazdasági körülmények hatására, mégis vonakodnak megfelelő részt adni a hatalomból ellenzéküknek. A második csoportba elsődlegesen azok a "reformgondolkodású" vezetők sorolhatók, akik látszatra hisznek abban, hogy a változások jó irányba vezetnek. De számukra a demokrácia fogalma éppen olyan szűk, mint elődeiknek, éppúgy kizárják a hatalomból a társadalom többségét.

A társadalmi változások azonban nem oldják meg az országok gazdasági problémáit. Zambiában például két többpárti választást is tartottak, de a gondok nagy részét a réz árának csökkenése okozza, s ez továbbra is fennmaradt. Egyetlen rendszer, a demokrácia vagy más egyéb sem hozhat önmagában békét és stabilitást Afrikában, hacsak nem ad a polgároknak egy bizonyos fokú anyagi jólétet.

Szerencsétlenség a kontinens számára az is, hogy a konfliktusokban és a polgárháborúkban az etnikumokkal kapcsolatos meggondolatlan politikának van nagy szerepe. Az egyik népcsoportot gyakran elűzik területéről, hogy mások odaköltözhessenek. Az egységes nemzet megteremtése bonyolult folyamat. Legjobb példa erre Szomália: azonos nyelv, azonos vallás, azonos kultúra, az országban mégis állandó a háborúskodás a törzsek között. A nemzetállam megteremtése nem megy fájdalom és szenvedés nélkül.

Az új világrend, amelyet a nyugat próbál megteremteni, nem egy előre eldöntött ügy, kialakításában, mint a fentiek mutatják, figyelembe kell venni a népek tulajdonságait és ellenállóképességét. Itt Közép- és Dél-Afrikában vagy bárhol másutt a világban.

Biczó Krisztina

Vissza