Az ólomfüggöny, a kelet-nyugati értelmiség és Jugoszlávia bombázása

Totok, William: Der bleierne Vorhang. = Halbjahresschrift für südosteuropäische Geschichte, Literatur und Politik. 11. Jg. 1999. 1. H. 5-13. p.

W. Totok Romániából kitelepült német nyelvű politikai író. Ebben (a sokfelé elágazó, erős rövidítésekkel ismertetett) elemzésében a jugoszláv katonai célpontok NATO-bombázását elutasító értelmiségi megnyilatkozásokat tekinti át - körülbelül az április végéig kialakult képnek megfelelően. Azzal, a kisebbségben maradt csoporttal szemben, mely magáénak érezte a Koszovót érintő további szerb cselekmények megakadályozása érdekében végrehajtott nyugati fellépést (Ismail Kadaré, Günter Grass, Salman Rushdie, André Glucksman, Mario Vargas-Llosa s azért talán még mások is), az ellenzők tábora meglehetősen kiterjedt volt. (Szerencsére ezen a helyen mi már múlt időben idézhetjük az eseményeket. - K. S.) A NATO-bombázás elutasítása nehezen követhető logikával terelte közös táborba a szerb konformistát és ellenzékit, a külföldi liberálist és a radikálist.

A szerb ellenzék következetesen egyeztetett véleménye (pl. Ivan Ivanji neves íróé) egyszerűen osztotta a hivatalos álláspontot, miszerint a nyugati akció: szó szoros értelemben vett agresszió az ország ellen, csak annyit tett hozzá külön a maga nevében, hogy az agresszió minden eddiginél magasabb fokra hevítette a szerb nemzeti szolidaritást, hosszú időre elvágva ezzel a demokrácia esélyét ebben az országban, harcképtelenné téve magát az ellenzéket. A "demokratikus" ellenzéki mozgalom, mely két év előtti belgrádi tüntetéssorozatával ámította el a világot, máris "harcképtelen": egyik vezére, Zoran Dindić helyzetértékelése ennyi volt: "benzinnel oltják a tüzet". Ez a szolidaritásérzés most a legeurópaibb tudatú értelmiségiek szemét is elködösítette. Ez történt például Aleksander Tišmával, aki a Vajdaság soknemzetiségű hagyományát idézi műveiben, de április 12-i Spiegel-interjújában elfogult vádaskodásnak nevezi a szerbek koszovói népirtását.

"Kétszintes" kritikusokkal van dolgunk, akik "egyrészről és másfelől" vélekednek, szembenállnak az önkényuralmi politikával meg a megszüntetése érdekében foganatosított beavatkozással is. Közéjük lép az egykori román disszidens, demokrata-ellenzéki Mircea Dinescu költő (ld. pl. a Frankfurter Allgemeine Zeitungban április 14-én leközölt cikkét), a közös görög-bolgár-román értelmiségi tiltakozás egyik aláírója. Itt egy platformra került az ultra-nemzetikonzervatív Octavian Palerral, aki a Romania libera lapjain aggódik a NATO és a "veszett" Nyugat térhódítása miatt, és figyelmeztet: az esemény az Erdély elszakítására törekvő erők malmára hajtja a vizet. Végül nevezzük meg ebből a csoportból a prominens magyar Konrád Györgyöt: ő visszahárítja a felelősséget a nyugatról támogatott albán szeparatizmusra, valamint az új frankfurti Béke-díjas Martin Walsert, aki messzemenőkig elhatárolja magát mind az amerikai megoldásmódtól, mind a nyugat-európai és német televíziók "agymosó" agitációjától, amit tendenciózusan végeznek a koszovói albánok "sajnáltatása" végett. Peter Handke természetesen most sem "marad le" mások mögött: sietett odatenni aláírását a francia "új jobboldal" amerikaellenes "békenyilatkozata" alá (ld. Le Monde, április 1.)

A jugoszláviai politikai ellenzék szembekötősdi magatartását Kadaré, az albán író-senior jellemzi találóan: nem a NATO teszi "lehetetlenné" ezt az ellenzéket, hanem éppen ez az "ellenzék" szegődött Milošević szolgálatába, amikor "ortodox" meg "szláv" köntösben szintúgy szerb húrokat penget, mint a miniszterelnök. Az európai ellenzők címére pedig ez a válasza: akaratlanul is a politikai bűnözés védelmezői azzal, hogy egy kalap alá veszik a NATO-bevetést, az UCK akcióit és a szerbek etnikai tisztogatását, nem véve a fáradságot az ok és okozat szétválasztására (Süddeutsche Zeitung, április 9., április 15.) De nem is kell Kadaréig menni ahhoz, hogy lássuk a szerb "ellenzék" igazi arcát. A Frankfurter Rundschau áprilisi visszapillantásában olvassuk: V. Šešelj, Vuk Drašković, Dindić, V. Kostunica 1995 májusában pártjaik képviseletében állapodtak meg Koszovó autonómiájának megszüntetéséről, az etnikai összetétel "javításáról" szerb beköltöztetéssel, állampolgárság megvonásáról minél több koszovói albántól, az albánok születésszabályozásáról, a szerb népelem erősítéséről adminisztratív eszközökkel stb., stb. Mint már 1937-ben Vaso Čubrilović történész meg volt győződve arról, hogy "egyetlen eszközünk" van: egy jól szervezett hatalom birtokában gyakorolt kíméletlen erőszak, ami legyűri Koszovót... Kell hát csodálkozni e csoportok mai kétarcúságán? Meg kell lepődni azon, hogy a bombázás tovább "szította" a szerb nacionalizmust?

Nem kevés fáradozás után, de végül is találunk egyetlen szerb írót, aki néhány külföldi pályatársához hasonlóan nem ítéli el a NATO-bombázást, ezzel szemben rámutat hazai kollégái esetében az erősen csökkent értékű ítélőképességre és a szolidaritásérzés egyirányú, önös beállítottságára. Ez az író: Bora Cosić, aki várva várja, hogy akadjon majd valamikor valaki, aki "letérdel" a hídon nemzetének bűneiért (mint Willy Brandt anno...) ahelyett, hogy, mint most tették sokan, a bombák ellen "dacolni" megy fel a hidakra.

Vissza