| Kisebbségkutatás 8. évf. 1999. 3.szám |
Baltic Cooperation -Problem or Opportunity. = Perspectives, 1997-1998. 9. no. 67-76. p.
A széles körű baltikumi együttműködés kialakulását a mai napig számtalan akadály nehezíti. Hat évvel a függetlenedés után a biztató jelek csak a gazdasági szférában mutatkoznak. De mi értelme van egyáltalán az együttműködésnek, milyen célt szolgálhat? Figyelembe véve Litvánia, Lettország és Észtország rövid és hosszú távú kilátásait egyáltalán milyen mértékben várható az együttműködés?
Az észt külpolitika és külkereskedelem nagymértékben függ Finnországtól és Svédországtól, Litvánia többszintű biztonsági és kereskedelmi együttműködésre törekszik Lengyelországgal, míg a főleg német befolyás alatt álló lett gazdaság főként az oroszok kezében van. Ezek után feltehető a kérdés, vajon a három balti ország nem indult-e el alapvetően három különböző orientáció irányába? A közös balti és a nemzeti érdekek számos esetben kerülnek egymással szembe. Párhuzamosan jelennek meg az ellentétes álláspontok. A hivatalos, optimista propaganda a hazai véleményformálás céljait szolgálja, és egyben a nyugat felé küldött üzenet, mely szerint a szorosan együttműködő balti országok képesek olyan nagy szövetségekbe is integrálódni, mint az Európai Unió vagy a NATO. A másik létező irányvonal a nacionalista, szeparatista és izolacionalista gondolatok szószólója.
A balti együttműködés mindazonáltal nem jöhet létre előzmények nélkül. Mindennemű együttműködés feltételez valamilyen szintű regionalizmust. Ennek hiányában csupán ad hoc kapcsolatok alakulhatnak ki. Példaként említhető az északi regionalizmus, ahol Dánia, Norvégia, Finnország, Svédország, sőt még Izland lakosságának többsége sokkal integráltabbnak tekinthető, mint a Baltikum népei. Az északi országok lépésről lépésre egyre több területen alakítottak ki közös jogszabályokat, az ötvenes évek óta létezik a közös idegenforgalmi, munka-, vám-, oktatási és kulturális piac, amely a legmagasabb állami szinttől a legkisebb falvakig kialakította a közös érdekek és regionális identitás természetes érzését az északiak körében. A balti regionalitás nagymértékben különbözik ettől. Az itt élők többsége, kevés kivételtől eltekintve, soha sem volt aktív résztvevője semmilyen regionalizmusra irányuló kísérletnek. A Baltikum kifejezés kizárólag azokra a területekre vonatkozott, ahol gazdasági, kulturális és politikai téren a német ajkú lakosság volt a meghatározó évszázadokon keresztül. Az itt élő németek alapvető céljuknak az orosz nacionalizmustól való védekezést tekintették.
A regionalizmus, a nyugati demokráciák gondolkodásmódja szerint a többség akaratán, békességen és önkéntességen kell, hogy alapuljon. Ahhoz, hogy ez kialakulhasson, egy hosszú időn át tartó, széles körű együttműködésre van szükség. Ezt semmi más nem helyettesítheti. Az észtek, litvánok és lettek a nyolcvanas években kényszerültek rá erre azután, hogy Brezsnyev megtartotta beszédét az "új, szovjet emberről" és a regionalitás új politikájáról. Mindhárom ország saját nemzetét látta közvetlen fenyegetettségben. A felülről, szovjet irányítással létrehozandó regionalitás-eszmények (pl. Testvér-köztársaságok, Emberek barátsága) bevezetésétől a közös fellépésnek köszönhetően megszabadultak ezek az országok. Mindezek ellenére a kapcsolatokat továbbra is a közöny és a passzivitás jellemezte, amelyet tovább súlyosbítottak a kommunikációs problémák is, hiszen az orosz (mint korábban a német) vált a hatalom és a közigazgatás hivatalos nyelvévé, ráadásul a távközlés technikai színvonala is a harmadik világ országainak szintjén állt.
A spontán és erőteljes szovjetellenes beállítottság a nyolcvanas években, amely végül a visszanyert függetlenséghez vezetett, sokkal inkább hozzájárult a nacionalizmus, mint a közös baltikumi regionalizmus kialakulásához. Az észtek, lettek és litvánok többségének 1991-ig egymás kölcsönös létezéséből kevés haszna származott, sokkal inkább egymás mellett éltek, mint egymással. Az észtek szinte semmit nem értenek a lettek és litvánok által beszélt nyelvből, és fordítva. Amíg a balti népek kapcsolatai egymással minimálisak, addig a több százezer szovjet-orosz bevándorló mindhárom ország számára fontos problémát jelent. 100 évvel ezelőtt még senki sem gondolt a litvánokra mint egy balti népre. Litvánia történelme évszázadokon keresztül összekapcsolódott Lengyelország és Kelet-Közép-Európa történetével. Míg az észt néptánc éppolyan komor és lassú, mint a svéd vagy finn, addig a litvánok tánca a felületes szemlélő számára leginkább az ukránhoz hasonlítható. 1920 körül, nyilvánvaló propagandisztikus célokból, Litvániát, az újonnan létrejött demokratikus államot szintén a Baltikum részének tekintették. Egy ideig Finnország is e térség részeként határozta meg önmagát, de a szovjet Oroszországgal megkötött béke után, 1922-ben megszűnt a finn külpolitika baltikumi orientációja.
Az egymással közeli nyelvi rokonságban lévő litvánok és lettek, illetve a balti-finn nyelvet beszélő észtek történelme sokban különbözik egymástól. Kivételt képeznek ebben a 20-as és 30-as évek, amikor a fiatal, függetlenné vált országok és maga a Baltikum is egyre inkább bekerültek a nemzetközi köztudatba. Ezek az államok, köztük Finnország is a külföld szemében az antibolsevik védelmi vonalat képviselték, ami rákényszerítette őket a közös kül- és védelmi politika kialakítására. Formális szövetségek, együttműködési megállapodások jöttek létre. 1939-40-ben azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A szovjet megszállás kegyetlenül véget vetett minden, a balti regionalitás irányába mutató törekvésnek.
Az 1991 után visszanyert függetlenség új esélyt adott a balti regionalizmus kialakulásának, ami 10 évvel ezelőtt még a térség előtt álló egyetlen lehetőség volt. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb. Az együttműködés legnagyobb akadályai a Baltikumon kívül keresendők. Az Oroszországgal kialakítandó harmonikus kapcsolat, a nyugat megnyerése és a kölcsönös bizalom kialakulása érdekében a három országnak még időre van szüksége; ezért ösztönözniük kell a nyugati befektetéseket a nyugati-orosz oktatási, államigazgatási, törvényhozási és gazdasági kapcsolatokban.
A geopolitikai helyzetet figyelembe véve nyilvánvaló, hogy ahol az orosz hatalmi ambíciók és az "oszd meg és uralkodj" elve határolja be a jövő lehetőségeit, ott a regionalizmus csak másodlagos szerephez juthat.
Ságvári Bence