Utópiák és mítoszok Közép- és Kelet-Európában

Az összesen kilenc tanulmányt tartalmazó kötet - a nyugati szerzőktől sajnos már megszokottnak mondható - tág és kissé túlegyszerűsítő Kelet-Európa-fogalommal operál. Ezt a mű szerkesztője, Michael D. Kennedy a bevezetőben maga is elismeri, jelezve azt a számunkra közhelyszerű tényt, hogy létezik Közép-Európa is.

Bevezető tanulmányában a szerkesztő - Kennedy - ideológia és utópia viszonyát fejtegeti. Ennek kapcsán felteszi a kérdést: vajon csak az utópia felelős a kommunista rendszerek merevségéért? Szerinte nem, mert e társadalmi formációban a hazugság mindennapossá válik, az igazság pedig az ellenállás egy formájává. Az utópia így a hazugsággal társul, és maga a szó is mocskossá válik. Ennek következtében az utópisztikus vízió - mint olyan - halott Kelet-Európában. Az "ideológia" szó használata még problematikusabb a térségben. Habár a "közérzésben" a hivatalos ideológia nem élvezett hegemóniát, de a maga szintjén kizárólagos volt. Ez az oka annak, hogy az ideológia-fogalmat sokan szintén a hazugsággal azonosították, ily módon ez a kifejezés is szalonképtelen lett széles körökben. Jellemző, hogy Václav Havel például 1978-ban nem csupán a kommunista ideológiát kritizálta, hanem az ideológiát is általában. A kötet (nyugati) olvasójának a fentiek miatt figyelembe kell vennie a térség (érthető) ideológia-ellenszenvét.

Kennedy nyomatékosan leszögezi, hogy a kötet a Kelet-Európáról való "látomások" több különböző formáját hozza össze. A szerzők társadalomtudósok, művészek és aktivisták. Néhány az esszék közül abszolút tudományos jellegű szöveg, mások ellenben személyes hangvételű interpretációk. A szerkesztő szerint mind földrajzi, mind ideológiai értelemben különböző nézőpontokból közelítik meg a problémát - bár ami az ideológiát illeti, talán mégis túlságosan "homogén" a véleményük.

Konrad Weiss a szerzője a kötet első tanulmányának: "On the Power and Frailty of Utopias". Maga Weiss mind politikai, mind művészeti tapasztalatokkal rendelkezik, a Bundestag alelnöke volt, korábban pedig filmeket is készített. A "germán intoleranciát" helyezte vizsgálódásának középpontjába. Meglátásai szubjektívek, nem a tudományos objektivitás igényével nyúl a kérdéshez. Nem abszolút utópiaellenes, szerinte az egészséges társadalomnak szüksége van utópiákra. Az utópia akkor pozitív, ha egyfelől személyes jellegű marad, másfelől felismeri az individualitás és a társadalom komplexitását, felismeri a személyes méltóság fontosságát, mely a transzcendencián alapul. Az utópia társadalmi mozgalommá változtatása azonban így is lerombolhatja a vízió egészének szépségét és értékeit. Ez ugyan nem szükségszerű, de mégis megtörténhet. Az utópia dogmává merevítése, kodifikálása azonban bizonyosan lerombol minden jó törekvést, melyeket az eredeti vízió (utópia) tartalmazott. A kommunizmusnak is ez lett a veszte. Weiss - Havelhez hasonlóan - ünnepli "az élet győzelmét az államilag támogatott utópiákkal szemben", ugyanakkor továbbra is hisz az utópiában mint személyes és transzcendens látomásban, olyanban, mely egy emberibb világot hozhat létre.

Ina Merkel: "From a Socialist Society of Labor into a Consumer Society ? The Transformation of East German Identities and Systems" című tanulmányában megfogalmazott nézetei mintegy kontrasztját adják Weiss-ének. Merkel is részt vett Kelet-Németország kommunista rendszerének polgárivá alakításában, de Weiss-től eltérően elhagyta a politikát, és társadalomtörténész lett a berlini Humboldt Egyetemen. Merkel a mindennapokra helyezi a hangsúlyt: milyen egy átlagos keletnémet élete a nyugat által létrehozott új Németországban? Merkel szerint a régi keletnémet mentalitás nem csupán a párt hivatalos állásfoglalásai szintjén létezett, hanem valóban realitás volt. Erős szociális háló épült ki, a fokozott takarékoskodást és újra-felhasználást megkövetelő viselkedési móddal párosulva. A kemény munka és a szerénység volt az igazi virtus, és a "sarokköve az NDK megértésének, mint olyan társadalomnak, mely a munka társadalma volt, szemben a nyugat fogyasztói társadalmával". Az egyesülés gazdaságilag talán megoldotta a gondokat, de mintegy megsemmisítette a korábbi "keletnémet identitást", beleértve annak pozitív vonásait is. "Mi lesz most - kérdezi - amikor a reklámok léptek a kemény munka és a harc ideáljának a helyébe?" Írását frappánsan zárja: tanulságosan állítja szembe, hogyan gondolkodik egymásról a tipikus keleti és nyugati német.

Vitalij Komar és Alekszandr Melamid: "Monumental Propaganda" címmel rövid írást közöl arról, hogy a kommunista emlékművek "tekintélyét" jobban alá lehet ásni humorral és iróniával, mint eltávolításukkal.

Edmund Mokrzycki: "Revenge of the Utopia" című esszéje szerint a régi szocialista utópia és az "új munkásosztály ideológiája" úgy, ahogyan a posztkommunista Lengyelországban megjelenik, teljes egészében feltárja a régi újrateremtésének veszélyét. Maga az uralom könnyen összeomlott ugyan, de a kommunista utópia mégiscsak kreált egy társadalmat, mely sokkal ellenállóbb, mint az "uralkodók" voltak. (Mokrzycki megérezte a lengyel - és tkp. nem csak a lengyel! - szocialisták visszatérését a politikai hatalomba.) Leszögezi, hogy a neoszocialista ideológia és utópia az elmúlt 40 év miatt volt hatásos.

Vladimir Tismaneanu: "Fantasies of Salvation: Varieties of Nationalism in Postcommunist Eastern Europe" című írásában a szerző a "fantázia világába" vezet el minket. Tismaneanu elképzeléseiben a fantázia egyfajta mítosz, amelyet egyes csoportok használnak a társadalom feletti kontroll megvalósítása érdekében. Érvei szerint a posztkommunista nacionalizmus megtagadja ugyan a kommunisták internacionalizmusát, de lényegét tekintve "Lenin autoriter mentalitásában és habitusában gyökerezik." (Megjegyzendő, hogy éppen Románia volt az az állam, ahol maga a kommunista rendszer sem volt "internacionalista", Ceauşescu uralmának éveiben különösen nem! A "posztkommunista nacionalizmus" mint olyan, inkább csupán azokban az országokban "igazi újdonság", ahol addig a kommunista vezető rétegek a "proletár internacionalizmust" többé-kevésbé komolyan vették.)

Mykola Ryabchuk: "Between Civil Society and the New Etatism: Democracy in the Making and State Building in Ukraine" című esszéje egy nagy múlttal rendelkező, de független államként még csupán első "gyermeklépéseit" tevő nagyhatalom nehézségeiről tudósít. A szerző érvelésének értelmében az új, független Ukrajna léte nemcsak az ukrán polgárok számára fontos, hanem "Európa formálódása és a geopolitikai rend" miatt is. Az ukrán nemzeti identitás - ez már szinte közhely - nem teljes, annak dacára, hogy az orosz kisebbség is áldását adta a függetlenné válás folyamatára. Az "ukrajnizáció" vérontás és nagyobb etnikai feszültségek nélkül ment végbe, és csak a népesség kis százaléka tartja az ukrán nacionalizmus további erősödését reális veszélynek. Rjabcsuk ennek ellenére mégsem tartja veszélymentesnek a civil társadalom helyzetét. Egyre növekszik ugyanis az "állam-centrikusság" az ukrán közéletben és a társadalmi vitákban egyaránt. Ez a központosítás még az állami élet "liberális szektoraiban" is nőttön-nő.

A szerkesztő és Nicolae Harsanyi: "Between Utopia and Dystopia: The Labilities of Nationalism in Eastern Europe" témájú írásában a szerzők javasolják a következő - a köztudatban már rögzítettnek tűnő - fogalmak újragondolását: az utópiáét mint ideáét és a vele társítható "víziókét", jelesül a nacionalizmusét, kommunizmusét, liberalizmusét. A labilitás kérdését igyekeznek analízisük középpontjába helyezni. Érvelésük értelmében a három említett uralkodó nézetrendszer vízióit a történeti Kelet-Európáról nem lehet formalizált és előre rögzített jelentéstartalmak szerint vizsgálni. Jobban érthetők, ha egymással való interakcióikban vizsgáljuk őket, történelmi "küldetésüket" és azon többoldalú értelmezéseket, melyeket az egyes kombinációk generálnak. Mindazonáltal Ukrajnában a nacionalizmus dominál - a "nacionalista dystopia" - míg a lengyeleknél és magyaroknál a "nemzeti image" középpontjában sokkal inkább a civil társadalom áll, mint bárhol a térségben (hozzájuk csak - az egyébként nem vizsgált - Cseh Köztársaság hasonlítható).

Andrew Arató: "Revolution, Restoration and Legitimization: Ideological Problems of the Transition from State Socialism" címmel három fő szempontra összpontosít:

1. Világossá kell tenni a "forradalom" fogalomhoz kapcsolódó problémákat, különösen az 1989-es kelet-európai átalakulás tükrében.

2. Egyértelművé kell tenni a Magyarországon a változás természetéről folyó vita terminológiáját.

3. Érvelni kell a civil társadalom megszervezése mellett, mely a jogállami tradíciók és ideálok megerősödése felé mutat, s melyet - Arató szerint - a jobboldali (vajon valóban csak a jobboldali?) forradalmi radikálisok szeretnének aláásni Magyarországon.

Arató azt állítja, hogy a kelet-európai vezetők ellenálltak a forradalmi tradíciónak, éppen azért, mert a kommunista rendszer túlhangsúlyozta azt. A vízió, mely ebből a "forradalom-ellenes forradalmi gyakorlatból" felbukkan, a jogállam (Rechtstaat) utópiája, ahol állam és társadalom egyaránt a törvények uralma alatt áll. Arató támogatja a civil társadalom megerősítésének szükségességét, ugyanakkor rávilágít annak belső gyengeségeire is.

Kennedy mint szerkesztő - angolszász szokás szerint - következtetéseket is levon a tanulmánykötet anyagának tartalmából. Szerinte a legfontosabb az, hogy ezek a "kulturális tanulmányok" hozzájárulnak a nyílt vitához és új ideológiai alternatívák kidolgozásához. Tény, hogy kölcsönös a Kelet-Nyugat közötti meg nem értés, de -úgy véli - kölcsönös a csodálat is. Van még jó néhány felmerülő probléma, "de a történelem hamarosan "kiforrja" a maga adekvát válaszát".

Horváth András

Vissza