Civilizációk sokkja. Beszélgetés Samuel Huntingtonnal

Tatu, Michel: Le choc des civilisations. Entretien avec Samuel Huntington. = Politique Internationale, 1998-1999. 82. no. 25-35. p.

A világhírű szerzővel Michel Tatu, a Le Monde egykori vezércikkírója készített interjút. Samuel Huntington, Carter elnök volt tanácsadója ma a Harvard Egyetem tanára, a John Olin Stratégiai Tudományok Intézetének igazgatója. Számos publikációjának legismertebbje, a Civilizációk sokkja, 1997-ben, egy évvel az amerikai megjelenést követően látott napvilágot francia fordításban.

Huntington esszéje vitára kel az 1995-ben szenzációként bedobott fukuyamai gondolattal, miszerint a "történelem véget ért", s a kommunizmus bukását, illetve a hidegháború végét éppen hogy új kezdetnek látja/láttatja, melyben az évszázadok óta egymás mellett élő kultúrák/civilizációk ismét szabad versenyre kelhetnek. A fő tendenciákat a nyugati, a latin-amerikai, a szláv-ortodox, a muzulmán, a kínai, a japán, a hindu és a buddhista kultúrkörök képviselik.

A jugoszláviai háború, melynek hátterében három világvallás ütközik meg, vagy a csecsen konfliktus, melyért egy iszlám nép kell, hogy vállalja a felelősséget, Huntington tételét igazolja, vagyis hogy az általa gúnyosan csak "davosi kultúrának" titulált nyugati, demokratikus értékrend csak egyik a létező trendek közül, s ráadásul nem is a legerősebb. Vajon módosultak-e az esszé megjelenése után több mint két évvel a szerző nézetei? - foglalható össze az interjú első kérdése. (Az elegánsan szellemes, fordulatokban bővelkedő interjúból, a rövidség kedvéért, a továbbiakban csak a tömörített válaszokat ismertetjük.)

Huntington professzor fenntartja korábbi állítását, azaz ismeretei szerint a különféle kultúrák/társadalmak közötti kontaktus gyakoribb lett; a kérdés az, hogy együttműködő vagy ellenséges jelleg jellemzi-e őket. Érdekes, hogy egy-egy országon belül is mennyire elszaporodtak valamely hagyományos vallási közösség támadásai a nyugati típusú állammal szemben (ld. Izrael, India, Törökország). Nemzetközi színtéren két veszélyforrást jelöl meg az amerikai stratéga : 1. az iszlám előretörést (helyi háborúk sora: Koszovó, Bosznia, Görög- és Törökország, Kaukázus, Közép-Ázsia, Afrika); 2. az Egyesült Államok és Dél-Kína rivalizálását az ázsiai térségben.

Irán, az iszlám forradalom egyik bölcsője igencsak sokat változott az utóbbi években. A sah kb. 25 éve egy modern, nyugati típusú demokráciát akart meghonosítani, de ellenállásba ütközött. Mára azonban a folyamat ellenkező irányba fordult, s Irán sok szempontból az egyik legdemokratikusabb ország lett a Közel-Keleten. Ráadásul - a demográfiai mutatók szerint - a rendkívül nagyszámú 15-25 éves népesség, mely ma kb. 20%-ban alkotja a muzulmán társadalmakat, a következő évezred elejére várhatóan megöregszik, s ezzel is tovább csökkennek a társadalmi feszültségek.

Kína esete elég bonyolult. A demokratikus szabadságjogok iránti igény ott is növekvőben van. Talán a következő politikai generáció kitermeli a maga Gorbacsovját... Bizonyos, hogy a mai Kína már csak félig-meddig kommunista. Az is bizonyos, hogy a kínai típusú demokrácia nem lesz azonos azzal, amit Nyugaton megszoktunk. Kína és Tajpei konfliktusa oly módon alakulhat, hogy kölcsönösen elismerik a másik hatalom elsőbbségét valamely konkrét területen. Kína az utóbbi időkig lényegesen nem fejlesztette katonai ütőerejét, de az is tény, hogy Tajvan nem tekinti illetékesnek a két állam közötti konfliktus rendezésében az Egyesült Államokat.

Katonai, gazdasági, kulturális és még egy sor szempont szerint az Egyesült Államok húsz év múlva is a világ vezető nagyhatalma lesz. Valószínű, hogy felsorakozik mellé további hat-hét befolyásos állam, mint pl. Kína, Oroszország, India, Brazília, Japán, az Európai Közösségek, s ekként ún. mono-multipoláris világ alakul ki. Ilyen körülmények között az Egyesült Államok - már csak saját érdekében sem - nem hozhat majd egyoldalú döntéseket. Az a külpolitikai körökben részben elterjedt nézet, miszerint az Egyesült Államok, a XIX. századi Angliához hasonló "jóindulatú" nagyhatalom, a mai világ nagy része számára elfogadhatatlan, ui. frusztrálva érzi magát tőle, és nem óhajtja az amerikai "illetékességet" minden kérdésben. A Harvard Egyetemen 1997 őszén rendezett kollokvium tanúsága szerint a nagy civilizációk, illetve földrajzi térségek politikai és kulturális elitjének kétharmada véli úgy, hogy az Egyesült Államok jelenti a legnagyobb veszélyt társadalmukra. Kína, Orosz-, Német- és Franciaország számára az optimális megoldást a nagyhatalmak által működtetett konzorciumok jelentenék a szuperhatalom jelenléte nélkül.

Ténylegesen azonban mielőbb meg kellene újítani az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hiszen az a 40-es évek végi erővonalakat tükrözi (Japánnak, Németországnak pl. ma sincs szavazati joga benne). Feltétlenül odakívánkoznék legalább egy iszlám állam képviselője is, noha erre egyelőre semmiféle konkrét jelölt nincs. A nukleáris ütőerő birtoklása nem lehet kritériuma a BT-tagságnak, ezért pl. Pakisztán helyett sokkal inkább Indiának lenne ott a helye, mint a dél-kelet-ázsiai térség legjelentősebb országának, valamint - minden további fenntartás nélkül - Japánnak is. Huntington professzor szerint India "megbízható" atomerő-tulajdonosnak tekinthető, s általában is: az atomfegyver inkább csak a tényleges háború elkerüléséhez szükséges, mintegy potenciális ütőerőként. A pakisztáni-indiai konfliktussal kapcsolatban azonban az ENSZ BT sommásan úgy foglalt állást, hogy mindkét fél hagyja abba a fenyegetőzést, és írja alá a megnemtámadási szerződést.

Az Egyesült Államok - feltehetőleg főként a be nem fejezett amerikai-orosz tárgyalások miatt - szükségét érzi, hogy a ballisztikus rakéták elhárítására védelmi rendszert fejlesszen ki. Ezzel együtt várható természetesen a tárgyalások újrafelvétele.

Az orosz válság egy részét képezik déli határain az iszlám Afganisztánnal és Csecsenfölddel vívott sikertelen háborúk, s a feltehetőleg hasonló kimenetelű tadzsikisztáni kaland is. A Kaspi-tengeri kőolajmezők adott esetben újabb összetűzések forrásai lehetnek. Ám a halódó gazdaság, a kaotikus belpolitikai helyzet, az egészségügyi, demográfiai szempontból hanyatló orosz társadalom láttán sem árt emlékezni Bismarck mondására: "Oroszország sosem olyan erős, sem olyan gyenge, mint amilyennek látszik." Az eurázsiai térségben pl. előbb-utóbb megszerezheti a vezető szerepet. De máris erőteljesen közeledik a többi ortodox államhoz, így Görögországhoz. Iránnal, Indiával, Kínával gazdasági kapcsolatait fejleszti, miközben Franciaországgal, Kínával is igyekszik baráti szálakat szövögetni az ENSZ BT-on belüli közös platform erősítésével.

Az elmúlt évtized egyik felfedezését jelentette a nyugati világ számára az ún. "ázsiai értékek" (csoportszolidaritás, kollektivitás, a család és a barátság szerepe stb.) megismerése, melyek éppúgy voltak a prosperitás eredői, mint amennyire a válság előidézői.

A kommunizmusról e század 50-es éveire végleg kiderült, hogy alkalmatlan az ipari társadalom problémáinak megoldására. A szocialista és munkásmozgalom valamiféle újraéledése azonban várható. Az Egyesült Államokban időről időre megerősödik pl. a szakszervezetek hangja; ez történik napjainkban is.

A jelentősebb értelmiségi "találmányok" is mintha dialektikus változásban lennének : a 70-es években hangoztatott szabad piac, privatizáció eszméi, vagyis a reagenizmus, a thacherizmus ma visszaszorulóban vannak, s helyükbe a mindenütt jelen levő kegyetlen konkurenciának valamiféle alternatíváját keresik.

Kakasy Judit

Vissza