| Kisebbségkutatás 8. évf. 1999. 3.szám |
Chesneau, Jean: Afrique : une nouvelle donne pour l'an 2000? = Défense nationale, 1999.1. no. 119-138. p.
A hatalmas kiterjedésű kontinens jövőjét vallatja J. Chesneau volt francia nagykövet, a téma avatott ismerője. Tanulmányának első felében a földrész belső mozgásaiból kialakult tényezőket, tendenciákat vázolja föl, míg a második részben a külső hatásokat vizsgálja.
A ritkásan szétszóródott lakosság a földművelésből próbált megélni generációról generációra. A többnyire középkori színvonalú eszközökkel dolgozó parasztok ma is többszáz millió emberről gondoskodnak. Az ő bizalmukat, együttműködésüket megnyerni, a korszerű civilizációt velük elfogadtatni jelenti az igazi kihívást.
Az állandóságot a kontinens markáns széttagoltsága jelenti: az államhatárok által szétszabdaltan élő népcsoportok önmagukon belül meglepően sokfélék, s mint ilyenek a külső szemlélő számára többnyire kifürkészhetetlen szokásokhoz, dialektushoz, szociokulturális hagyományhoz stb. ragaszkodnak. E csoportok rejtélyes módon az idő múlásával sem tudtak olyan nemzeti közösséggé kovácsolódni, amelyben a közhelyszerű 'állam' testet ölthetett volna. A gyarmatosítás integráló gazdasági-társadalmi törekvései azonban látható törést okoztak életükben. A fejlődés kerékkötője a kolonizáció során a vidék és a város között kialakult ellentét lett. Az afrikai népesség 80%-át jelentő vidéki lakosságot ugyanis valósággal elfelejtették az újkori gyarmatosítók; ma viszont a bádogvárosok és a környékükön még föllelhető talmi csillogású negyedek anarchikus, kiúttalan állapotokat tükröznek.
A kolonializmus hatásait így vagy úgy hamisan értékelő nézetekkel szemben nem árt visszatekinteni a gyarmatosítás előtti tényekre. Az arab utazók csak befolyási övezeteket (Singhai, Mali, Niger, Ghana stb.) említenek adminisztratív infrastruktúra és határok nélkül. Ehhez az állapothoz képest változást mutat az Afrikai Egységszervezet (OUA) állásfoglalása (1960-as évek), mely szerint a gyarmatosítás során kialakított államhatárok "érinthetetlenek". Ez az elv egyben a különféle etnikumok "határok közé szorítását" is jelenti. (Az elmúlt időszakban persze több önkényes határkiigazítás is történt a kongói nagy tavak körzetében, ami azt példázza: nem olyan egyszerű valamely etnikum tartózkodási helyét sem meghatározni.)
A dinamikus társadalmi változások zálogát jelentő alapfeltételekkel - egyfajta általános tudásszinttel, valamint a lakosok egészségi állapotával - Afrika jelentős lemaradásban van.
Az államok hatalmi struktúrája jellegzetesen személyhez kötött, autokrata, ami - nem várt módon - nem feltétlenül a demokrácia irányában változik meg, ha megváltozik, hanem a "nem államiság" állapotába jut pl. Szomáliában vagy Sierra Leonéban, és kaotikus helyzetet alakít ki pl. Algériában.
A kontinens északi felén hódító iszlám fundamentalizmus káros az arab országokra nézve. (Egyedül 1955-ben 400 ezer halottja volt Észak-Dél, vagyis muzulmánok kontra keresztények és animisták polgárháborújának Kenyában.) Az Egyesült Államok képtelen egységes stratégiát alkalmazni az iráni teokrácia, a líbiai, szíriai és iraki diktatúra, az algériai káosz (ezzel Párizs is tehetetlen), valamint a keserves izraeli-palesztin párbeszéd kezelésére. Jó esetben az iszlám-probléma, ahogyan keletkezett, úgy - különösebb indok nélkül - véget is érhet.
A Dél-Afrikai Köztársaság gyakorlatilag az egyetlen, fehérek által meghódított vidék, melyen - 1652 óta - a civilizáció folyamatosan jelen van. (Sőt, a telepesek fokozatosan terjeszkednek Észak felé.) Az apartheid-politika megszűnte óta - munkalehetőség reményében - számottevő nagyságrendben sok illegális bevándorló érkezik a bányászainak lenyűgöző teljesítményeiről is híres országba. A szubszaharai régióban sem a nyugati, sem a szovjet "betolakodók" nem voltak képesek annyi gazdasági eredményt fölmutatni, mint a magukat nem kímélő afrikaansok.
A néhány Afrika-specialistát leszámítva, jószerivel nem sikerül meggyőzni a világ maradék felét a kontinensnek nyújtandó segítség jelentőségéről és mikéntjéről. A fejlett országok évente 20 milliárd dollárt nyújtanak Afrika humanitárius megsegítésére. E keretből csaknem minden ország részesül. A legtöbb esetben azonban - megfelelő adminisztráció hiányában - a segély nem oda érkezik, ahol a leginkább szükség volna rá. Az elosztás notórius visszaélései miatt viszont az adakozó kedv is megcsappant.
Bill Clinton külpolitikai célkitűzései között nagy általánosságban jelölte meg az Afrikával fejlesztendő kapcsolatokat. Külügyminisztere, M. Albright tényleges lépéseket is tett ezért. Többek közt kinyilvánította, hogy nem karitatív szervezetként, sem nem "tűzoltóként" kívánnak fellépni a kontinensen. Az Államok alkotmányos testületében 1971 óta kilenctagú Afrika Albizottság működik, valamint egy színes bőrűekből álló ad hoc bizottság. Ténylegesen azonban az amerikai népesség 11%-át kitevő afrikai eredetű lakosságot egyáltalán nem érdekli az őshaza sorsa. Ez azt is jelenti, hogy a választási küzdelmekben meglehetősen érdektelen érvnek számít, ha valaki a fekete kontinens jövőjét emlegeti. Egy 1997-ben végzett Gallup-felmérés szerint az érettségizett afroamerikai állampolgárok 76%-a gondolja úgy, hogy fehérek és feketék között mindig lesz probléma. Clinton elnök az országon belül élő etnikumok között egy évig tartó párbeszédre szólította fel az amerikai nemzetet. Az Államok külpolitikája azonban változatlanul a pax americana szellemében fogant kereskedelmi kapcsolatokra korlátozódik.
Az európai kontinens közelsége, valamint a - főként gyarmatosító - történelmi múlt folyamatossá tette a kapcsolatot Afrikával. Az együttműködés legfontosabb mai szorgalmazója Brüsszel; kiharcolta a Loméi Egyezményt, és mindenki másnál erőteljesebben támogatja a Fejlődő Országok Európai Alapítványát. Sajnos teszi ezt úgy, mintha a kedvezményezettek európai típusú államstruktúrában élnének. Az alapkérdés, hogyan lehetne az informatikai infrastruktúrát kialakítani a fekete kontinensen - egyelőre megválaszolatlan.
Franciaország, a realitások egyik legjobb ismerője, már 1963-ban újfajta együttműködési politikát szorgalmazott Afrikával (De Gaulle, Jeanneney). Ma a frankofón és együttműködési ügyek a külügyminisztérium hatáskörébe tartoznak. Ennek célkitűzése, hogy a független Afrikát globálisan szemlélő (a helyi természeti és időjárási viszonyokat is figyelembe vevő), az együttműködést (segélyeket) felelősen kezelő partneri viszonyt alakítson ki a felek között.
Kakasy Judit