Balkáni válságövezet: kihívás az új Európa számára

Erler, Gernot: Krisenregion Balkan: Herausforderung an das neue Europa. = Südosteuropa Mitteilungen, 39. Jg. 1999. 1. no. 9-16. p.

A népek és kultúrák sokfélesége volt mindig is a balkáni térség sorsa, alkalmanként az átka - hangsúlyozta 1998 decemberében a Délkelet-Európai Társaság göttingeni konferencián német szociáldemokrata politikus szerzőnk, a Társaság alelnöke. A "Balkán" név sok nemzet tudatában máig a fellobbanó szenvedélyekkel, az etnikai és a vallási villongásokkal és a háborúval azonos fogalom. Sajnos, a 20. század utolsó évtizedének eseményei alaposan megerősítették ezt az amúgy is makacs beidegződést.

A balkáni helyzet megértéséhez elkerülhetetlen a térség meghatározó történeti elemeinek az ismerete, elsősorban az évszázados török elnyomás, melynek következtében a félsziget egésze szakadt el a nyugat-európai fejlődési elvektől és irányoktól. A török uralom végét "az újjászületés korának" nevezi a legtöbb balkáni nép, ami egyúttal a korábbi tetszhalál-állapotra, a történelmi kómára és az újszülöttség ártatlanságára is utal. A török hatás azonban e népek legtöbbjének nyelvében, kultúrájában, közigazgatásában mindmáig megmaradt.

Ugyanakkor Dél- és Kelet-Európán végighúzódik az a határvonal is, amely a Római Birodalom és Bizánc között húzódott, vallásháborúk kirobbantója volt, később pedig a török és a Habsburg-fennhatóság határát jelentette. A hovatartozás különösen a reformáció és a felvilágosodás korában határozta meg az egyes országok szellemi és politikai orientációját. Nagyrészt ez a kettős történelmi előzmény okozta a nemzetállam-koncepció megjelenését és makacs továbbélését a térségben, amely azonban valóságos politikai szerep híján a Balkán országainak legtöbbjét a nagypolitika játékszerévé tette, és az I. világháború vérzivatarába vezette.

A két háború között többféle törekvés is igyekezett a térség hátrányos helyzetét csökkenteni, a világgazdasági válság azonban nagyrészt megakasztotta ezt a folyamatot. A II. világháború után a megkésettségi szindróma a kommunista politikai-társadalmi formációban folytatódott. Az elzárkózás méretéről és következményeiről csak 1990 után alkothattunk reális képet. A bizánci időkből és a középkorból fennmaradt államhatár-eszme máig érezteti hatását, a kisebbségi helyzet és az irredenta törekvések nagyrészt erre vezethetők vissza.

A megkésettségi szindróma következményeként nemcsak a "kettős kivételezettek" klubját látjuk az egyik oldalon (mármint akik mind a NATO-nak, mind az Európai Uniónak a tagjai), hanem a csatlakozást kereső rendszerváltó országokon kívül a délkelet-európai országok politikailag atomizálódó csoportját is. Az EU által "elkényeztetett" Görögország mellett ott áll a NATO-tag Törökország, illetve a belépésre az első sorban jelöltek között Szlovénia, Magyarország és Ciprus. Őket követi Románia és Bulgária. Sorrendben utánuk, de jócskán hátrább sorolva Horvátország és Macedónia. Utánuk Szerbia és Bosznia-Hercegovina következik, majd a sort a reménytelenül szétforgácsolódott Albánia zárja. (A konferencia óta a történelmi események még ezt a lehangoló sorrendet is alaposan felforgatták.)

Bosznia-Hercegovinában a daytoni megállapodás 30 ezer katona állomásoztatásával vélte megteremthetőnek a fegyvernyugvást, és bár az ország újjáépítése sokmilliárd márkás költségeket igényel, e soknemzetiségű állam békéje mégis igen törékeny. Koszovó birtoklásáért négy ország vív évszázados küzdelmet: Görögország és Montenegró, Albánia és Macedónia, az ország stabilitásának a rendezésére az utóbbi időben alig történt érdemi erőfeszítés. A menekültkérdés, amely az ország helyzetének rendezetlenségébőltörvényszerűen következik, nem tűr halasztást, és talán kikényszeríti az érdemi és hosszú távú rendezést is.

Tévedés volna azonban, ha Délkelet-Európa ürügyén csak a konfliktusokat és az atrocitásokat vennénk számba, hiszen számos korábbi vitás kérdés végére sikerült pontot tenni. Görögország és Macedónia között név- és zászlóháború dúlt, közöttük embargó gátolta a kapcsolatokat - mára a kereskedelmi kapcsolatok normalizálódtak a két ország között. Albánia és Görögország között az Észak-Görögországban élő albánok miatt támadt feszültség, - ma mintegy 100 ezer albán dolgozik Görögországban. Az 1980-as években Bulgária elűzte országából az asszimilálódni nem hajlandó mintegy 300 ezer törököt - jelenleg a két ország kapcsolata normális, az energiaszektorban komoly együttműködés körvonalazódik, s a törökök nagy számban tértek vissza Bulgáriába, Törökország pedig közbenjár a NATO-nál Bulgária mielőbbi felvétele érdekében. Bulgária és Macedónia között a nyelvkérdés okozott többéves feszültséget, mára Bulgária elfogadta a macedón nyelv önállóságát és fejlődésének külön útját. Bulgária és Románia között Dobrudzsa hovatartozása jelentett évtizedeken át virulens határproblémát, napjainkban a mindössze két Duna-híd szűkös áteresztőképessége okoz gondot, meg a mindkét országot fenyegető környezeti ártalom.

A konfliktusok megoldásánál tehát az európai integrációs távlatok érvényesülnek az egyik oldalon, a másikon ellenben fennmaradnak a határviszályok és a kisebbségi ellentétek. Különösen élesen jelentkeznek a konfliktusok a felbomlott Jugoszlávia utódállamai esetében és Albánia körül.

Felmerül a kérdés nemcsak egy konferencia, hanem az egész európai békepolitika számára: miképpen kell Európának "kezelnie" a balkáni kihívásokat, a preventív béke-erőfeszítések, a regionális kooperációs folyamatok végül is elvezetnek-e egységes szemléletű integrációs politikához, amely egész Európa számára elfogadható? Mielőtt azonban valamiféle "preventív békepolitika" alapjait körvonalaznánk, fontos volna megteremteni a közös kül- és biztonságpolitika elveit (GASP). Különösen az európai "közös akarat" megteremtésének nem találták meg eddig a módját, azaz sem a "konszenzus-elvnek", sem a "majoritás-elvnek". A közös stratégiához elengedhetetlen egyrészt az Oroszországgal egyeztetett "common strategy", másrészt szükséges a közös fellépés az ún. "Nyugat-Balkánon", sőt a Közel-Keleten is. A regionális biztonsági együttműködés a fegyverzetellenőrzést, a bizalomerősítő intézkedéseket és az "aknátlanító programot" egyaránt magába foglalja.

Ebbe a logikai sorba tartozik a Balkáni Béke Hadtest (Balkan Peace Forces) felállítása is, amely inkább létével, mintsem haderejével szolgálná a problémák békés megoldásának az ügyét (az első négy évben a bulgáriai Plovdivban állomásoznék a hadtest).

"Az integráció iskolája" eredményes működését jelenthetik a regionális kooperáció olyan hagyományos formái, amilyen például a fekete-tengeri együttműködés. De közel hozhat egymáshoz földrajzilag távol fekvő országokat akár a nyersolaj szállítására használt olajvezeték is (pl. Azerbajdzsán és Albánia között). A közép-európai szabadkereskedelmi övezet (CEFTA) is jó példát adhat a kereskedelmi integráció kiegyenlítő és válságoldó szerepére. Hasonlóan a nyílt véleménynyilvánításra szolgáltatna alkalmat a görögök által kezdeményezett Balkán-konferencia Krétán, amelynek szabad párbeszédére a térség valamennyi országa hivatalos.

Különös, hogy mindeddig nem találtak lehetőséget egységes összeurópai integrációs elv kidolgozására. A NATO bővítésére 1999 tavaszán került sor első ízben, a bekerült országok esetében azonban egyáltalán nem objektív kritériumok alapján döntöttek felvételükről, hanem Washington tetszése alapján. Hogy a bővítés második körében kik fognak helyet kapni, erről jelenleg még semmit sem lehet tudni.

Nem biztos, hogy ez a következetlenség feltétlenül Délkelet-Európa kárára szolgál, a különbségtétel azonban gyakran nehéz helyzetet teremt (mint a balti országok között tényleg is teremtett). És ha előbb kerül sor Szlovénia felvételére, máris újabb, harmadik kör alakulna Romániából és Bulgáriából.

Az Európai Unió bővítésének a logikája az 1997-es luxemburgi csúcsértekezlet óta némiképp megváltozott; ekkor dolgozták ki az ún. "módosított rajtvonal-koncepciót". A "hatok" csoportjába tartozik Észtország, Csehország és Lengyelország, illetve délen Magyar-ország, Szlovénia és Ciprus. Hogy milyen feltételek és intézkedések szükségesek ahhoz, hogy egy ország előbbre rukkoljon, ezt senki nem dolgozta ki elméleti alapon, a feltételeket maguknak az országoknak kell "dekódolniuk", amihez azonban folyamatos tájékoztatást kapnak az EU belső helyzetéről. Ezen a hosszú és rögös úton segítő állomást jelenthet a "társult partnerség" állapota vagy a PHARE-program támogatásának az igénybevétele.

A strukturális reformok, melyeket a társulni kívánóknak végre kellene hajtaniuk a tagság elnyeréséhez, nem eredményezik automatikusan az Agenda 2000-ben előírt követelményeket, a pénzügyi és árproblémák, az agrárpiaci gondok közepette viszont eredménytelen volna a csatlakozás. Minél hosszabbra húzódik ellenben az első csoport integrálódásának folyamata, annál tovább kell várniuk a második körbe soroltaknak.

Egyre inkább látszik, hogy új fázisába lépett az európai integráció folyamata. Vége a hajdani "jóakarat-nyilatkozatoknak". Helyükre az objektív adatfelmérés és az idézett helyzetleírások kora érkezett el. Viszont minél közelebb kerülnek az adatszerű feltételek a teljesíthetőséghez, annál inkább merülnek fel a "politikai tartalékok" a kandidálókkal szemben (és ebbe a csoportba jórészt az európai országok déli sávja tartozik bele).

Szükséges tehát olyan speciális normarendszer kialakítása, amely a jelentkezőknek nem csak a gazdasági és szociális körülményeivel foglalkozik. Akár csak az első körbe tartozó országok gazdasági mutatói is rendkívül különbözőek és nehezen hasonlíthatók össze az EU-adatokkal. Az egy főre eső éves bevétel Észtországban mindössze 22%, Szlovéniában 59% az EU-hoz képest. A legszegényebb két EU-ország, Görögország és Portugália évi 5%-os növekedést ér el, ezt az EU-ba felvételüket kérő országok közül Csehország, Észtország és Szlovénia 10-15 éven belül fogja elérni, Magyarország 20, Bulgária 28, Románia 30, Macedónia 30-35 és Albánia 65-70 év múlva. Ezek az adatok azonban nem pusztán statisztikai értékűek, hanem az életszínvonal-különbségekről, a strukturális és a kohéziós esélyekről is árulkodnak.

A koncepció kidolgozásában azonban más tényezők is szerephez juthatnak. Magyar-ország felvétele esetében például figyelembe kell venni, hogy a két szomszéd ország, Szlovákia és Románia nagyszámú magyar kisebbséggel rendelkezik, amely szintén részt kíván kapni azEU-társulás lehetőségéből. Hasonló a helyzet a lengyel-litván vagy a lengyel-ukrán határon is. Ezeken a határterületeken tehát nagyon érzékeny "hídfunkciók" alakulhatnak ki, amelyek károsan befolyásolhatják a csatlakozást.

A reformfolyamat, ha ilyen kondíciókat állítanak elébe, akár nemzedékekkel későbbre tolhatja ki a tényleges felzárkózást, illetve csatlakozást Európához.

Lukáts János

Vissza