Tóth Pál Péter

Adalékok a magyar migrációs politikai stratégia kialakításához

Contributions to the forming of Hungarian political strategy concerning the emigrants

The official Hungarian politics need neither to interfere with the international migration or transmigration of the Hungarians living in the neighbouring countries nor to encourage it. Therefore comprehensive economic and cultural support is necessary to stabilize and improve the circumstances of the Hungarians living abroad.

Magyarok a nagyvilágban és a környező országokban

A hazai gyakorlatban a nemzetközi vándorlással kapcsolatos döntéseket jelenleg az elfogadott törvények alapján - végiggondolt és hosszú távú migrációs-politikai stratégia hiányában egy feltételezett, de senki által nem igazolt, bizonyított társadalmi elvárás és a reálisan meglévő migrációs nyomás mellett - a végrehajtó apparátus szándéka és teljesítőképessége határozza meg. Ennek következtében - a történelmi előzményeket, a térség országainak vagy egy részének az Európai Unióhoz történő esetleges csatlakozását, valamint az ország népességének gyors ütemű fogyását és elöregedését is figyelembe véve - szükségszerűen vetődik fel a kérdés, hogy milyen bevándorlás-politikai stratégiára van szükség ahhoz, hogy a már itt élők s a majdan velünk együtt élők nem, iskolai végzettség és foglalkozás szerinti összetétele, az össznépességhez viszonyított számaránya ne újabb feszültséget indukáljanak, hanem az ország és a magyarság érdekeit szolgálják?

A jelenlegi, sem a kivándorlást, sem pedig a bevándorlást a fenti összefüggésekben érdemben nem befolyásoló igazgatásrendészeti tevékenység egyértelművé tette, hogy:

- a magyar társadalom jelenének, jövőjének alakulása szempontjából nem elhanyagolható, hogy - az ország lakosságának demográfiai, szociológiai jellemzőihez viszonyítva - a hozzánk érkezők az itteni életük során milyen folyamatokat erősítenek meg, gyengítenek vagy

semlegesítenek,

- a ki- és a bevándorlással összefüggő feladatok meghatározása még abban az esetben sem rendőrségi kérdés, ha megoldásában a rendőrségnek igen fontos szerepe van.

Mindezek egyértelművé teszik, hogy pártpolitikai meghatározottságoktól, valamint a négyévenkénti választási ciklusoktól független, nemzeti érdekeinket figyelembe vevő migrációs-politikára vagy migrációs-politikai stratégia kidolgozására, széles körű megvitatására és elfogadására van szükség.

Mit kell figyelembe venni a magyar migrációs-politikai stratégia kialakításakor?

A ki- és a bevándorlást mint állandóan jelen lévő spontán társadalmi folyamatot ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni, és csak remélni lehet, hogy történelmünkben nem lesz még egyszer olyan periódus, amikor a vándorlást hatalmi eszközökkel megakadályozzák.

A kialakításra váró magyar migrációs-politikai stratégiának a nemzetközi szerződések előírásai mellett mindenekelőtt figyelembe kell venni azt a - történelmi helyzetünkből fakadó - tényt, hogy:

- a magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe,

- a legújabb kori történelmünk sajátos alakulása következtében a magyar állampolgárok százezrei kényszerültek arra, hogy politikai vagy elsősorban politikai indíttatásból az országot elhagyják.

A fenti történelmi okok következtében el kell ismerni és egyértelművé kell tenni, hogy minden magyarul beszélő, magát magyarnak tartó személy, éljen bárhol a világon, a magyar nemzet és a magyar kultúrközösség tagja. Ennek elismerése viszont azzal a kötelezettséggel is jár, hogy teherbíró képessége szerint Magyarországnak anyaországi szerepet kell vállalnia és lehetőségek szerint hozzá kell járulnia a magyar közösségek intézményeinek működéséhez, kiépítéséhez.

A világ más államaihoz hasonlóan Magyarországnak sem lehet közömbös, hogy a nemzetközi vándormozgalom keretében állampolgárai közül kik hagyják el időlegesen vagy véglegesen az országot, illetve hogy kik azok, akik azzal a szándékkal jöttek, jönnek, hogy hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon éljenek, vagy hogy itt véglegesen letelepedjenek. A migrációs politika kialakítása szempontjából fontos annak ismerete, hogy mely országokból érkeznek, milyen hagyományokkal, törekvésekkel rendelkeznek, milyen értékeket képviselnek, mit

hagytak maguk mögött azok, akik úgy döntenek, hogy egy éven túl itt éljenek, vagy akik a korábbi állampolgárságuk helyett a magyart választják. Ismernünk kellene tehát, hogy milyen demográfiai, szociológiai meghatározottság jellemzi a bevándorlókat és azt is, hogy a hazai népességet jellemző folyamatok közül milyen hatásokat erősítenek meg vagy gyengítenek.

1990-től, a rendszerváltoztatással összefüggésben a hazánkat érintő nemzetközi vándorlás

területén a több mint négy évtizedes elzártság után új folyamatok váltak meghatározókká. Ennek kezdete 1988 végére, illetve 1989-re tehető, amikor előbb csak tíz, majd több mint húsz ezer döntően magyar származású román állampolgár maradt az országban. A bekövetkezett változások felkészületlenül érték a hatalmi szerveket, mindenekelőtt azt a rendőri apparátust, amely a külföldiek magyarországi tartózkodásával foglalkozott.

Természetesen a lakosság új helyzethez való alkalmazkodása sem volt egyszerű, és jelenleg sem az. Nem, mert 1947-től a bolsevik típusú hatalmi-politikai rendszer képviselői úgy tettek, mintha magyar állampolgárok véglegesen vagy hosszabb-rövidebb ideig nem hagyták volna el az országot, illetve mintha Magyarországon más országok állampolgárai nem telepedtek volna le. E látszat fenntartásában a hatalmat az sem érdekelte, hogy a mindennapok tapasztalata ezzel

teljesen ellentétes volt, hiszen aligha élt olyan személy az országban, akinek családi vagy baráti köréből ne élt volna valaki külföldön. 1953-tól ugyanis közel 400 ezer magyar állampolgár hagyta el az országot, s ugyanebben az időszakban mintegy 286 ezer személy vándorolt be az országba. Az 1990-et megelőző farizeusi magatartás a proletár internacionalizmus jegyében hivatalosan arról sem vett tudomást, hogy a nagyhatalmi döntések eredményeként a környező ún. baráti országokban kisebbségi sorba süllyesztett magyar származásúak milliói élnek.

Az 1990-es évek elejétől, a rendszerváltoztatással összefüggésben a nemzetközi vándormozgalom területén tehát teljesen új feltételek alakultak ki. Ennek fontos összetevőjeként megemlítjük azokat az új jogszabályokat, amelyek a magyar állampolgárok külföldre utazását, illetve a külföldiek magyarországi beutazását, itt-tartózkodását, valamint bevándorlását szabályozzák. S nem feledkezhetünk meg annak az intézményi keretnek a létrehozásáról sem, amely az új feltételekhez igazodó követelményeknek igyekezett megfelelni. Ennek ellenére a korábbi évtizedek negatív gyakorlatától sem a törvényhozás, sem pedig az intézményi háttér kialakítása és működtetése területén a külföldiekkel foglalkozó apparátus nem tudta függetleníteni magát. A változást meghatározó összefüggések közül az említettek mellett kiemelnénk még, hogy

1990-et követően:

- Lényegében átalakult Magyarországnak a környező országokban élő magyarokat érintő politikája.

- a világ több mint 50 országában élő magyar származású személyekkel kapcsolatos korábbi hivatalos politikai fenntartások értelmüket veszítették,

- az ország földrajzi fekvése, illetve a Duna-medence országainak megoldatlan nemzetiségi problémái, valamint a volt Jugoszlávia országai között kirobbant háború következtében

Magyarország a nemzetközi vándormozgalom cél-, illetve tranzit-országává vált.

A kialakításra váró magyar migrációs-politikai stratégia kapcsán nem lehet megfeledkezni arról a tényről sem, hogy a Magyarországra menekülők döntő többsége, mint ahogyan 1988-at követően is történt, várhatóan az elkövetkező időszakban is a környező országok állampolgáraiból fog rekrutálódni, melynek nem elhanyagolható százaléka feltételezhetően magyar származású lesz. Ez egyértelműen összefüggésben van azzal, hogy a háborús

fenyegetettséggel is megterhelt nemzetiségi lét nyomásával szemben a magyar nemzetiségek - eltérő intenzitással - szükségszerűen az anyaország biztonságosabb védelmét várják el. Ennek bekövetkezése esetében pedig az ország nem tehet mást, mint azt, hogy a veszély időtartama alatt védelmet nyújt számukra.

A kialakult helyzet természetesen sokkal bonyolultabb, mint azt a fenti vázlat mutatja. Ennek alátámasztására kiemeljük, hogy a hatalomra került politikai pártok törekvéseiben négyévenként annak ellenére jelentős változások, elmozdulások következtek be a környező országokban élő magyar származású állampolgárokkal kapcsolatban, hogy az országot érintő vándormozgalom szereplőinek döntő többsége folyamatosan magyar nemzetiségűekből áll. De nemcsak a környező országokban élő magyarokkal kapcsolatban hiányzik valamiféle közösen vállalható, parlamenti választásoktól független hosszú távra szóló koncepció, hanem az országból különböző időszakokban eltávozottak vonatkozásában sem. Nem is beszélve arról, hogy a szabad utazás feltételeinek megteremtése óta nem rendelkezünk releváns ismeretekkel a magyar állampolgárok nemzetközi vándorlásáról.

A migrációs-politikai stratégia kialakításakor figyelembe kell venni azt is, hogy a jelenség szintjén túl ma még lényegében nem ismeretesek azok a változások és összefüggések, amelyek a Magyarországra történő vándorlás következtében a kisebbségben élő magyarság társadalmának szerkezetében, a többségi népességhez való viszonyában, saját identitásának megőrzésében stb. jönnek létre, s hogy milyen következményei vannak, lesznek az egyes országok magyarságának jelene és jövője szempontjából.

Alapkutatás hiányában arra sem lehet választ adni, hogy kis Jugoszlávia magyar nemzetiségű

állampolgárainak a délszláv polgárháború következtében megindult elvándorlása a koszovói dráma hatására hogyan alakul. Arra sem lehet ma még válaszolni, hogy a Felvidéken élő magyarok meddig "érdekeltek" a helyben maradásban, azaz, meddig tartják elfogadhatónak életkörülményeiket, s mikor indulnak a jelenleginél lényegesen nagyobb számban útra, s hagyják el átmenetileg vagy véglegesen szülőföldjüket. Nem ismeretesek azok az elmozdulások sem, melyeket a korábban kisebbségi sorban élő, itt letelepedő magyarok növekvő számarányuk, kapcsolatrendszerük, befolyásuk következtében a magyarországi társadalom finom szöveteiben idéznek elő.

Végezetül nem lehet megkerülni azt a kérdést sem, hogy szüksége van-e Magyarországnak ezekre a bevándorlókra, s hogy kell-e ennyi új állampolgár. De lehet-e, szabad-e negligálni annak a magyar nemzetiségű népességnek a természetes törekvését, akik közül egyre többen az anyaországban kívánják leélni további életüket? Ne feledjük, hogy önmaguk vagy szüleik

- nagyszüleik az első világháború végéig a Magyar Királyság lakosaiként magyar állampolgárok voltak.

Magyarország vonzásának háttere

Általában nehezen lehet közvetlen és szoros összefüggést kimutatni a menekültek, a bevándorlók, valamint azok között, akik egy adott országban állampolgárságért folyamodnak, és a lefolytatott eljárás végén az állampolgárságot meg is kapják. Magyarország esetében azonban - alapvetően e térség legújabb kori történelmével összefüggésben - a nemzetközi tapasztalattal ellentétben szoros kapcsolat áll fenn a bármilyen formában érkezők és a véglegesen Magyarországot választók között Magyarország jelenlegi migrációs vonzását alapvetően az első és a második világháborút lezáró békeszerződések teremtették meg azáltal, hogy a bosszú szellemében fogant békék a Magyarországtól elvett területeket megfellebbezhetetlenül a volt Csehszlovákia, a volt Jugoszlávia, Románia, illetve a volt Szovjetunió között szétosztotta. A magyar népesség új államhatárok közé szorítása együtt járt az új vagy felhizlalt államalakulatok egyértelműen magyarellenes politikájával, a magyar kisebbség gazdasági erejének megtörésével, nemzeti identitása felszámolásával.

Mindezek következtében százezrek kényszerültek menekülésre. A trianoni, illetve a párizsi döntés után a környező államokhoz csatolt területeken élő több mint három millió magyar nemzetiségűnek a szülőföld vagy a magyar állampolgárság között kellett választani. Azoknak ugyanis, akik optánsként vagy bármilyen más státusban lévőként a magyar állampolgárságot választották, szülőföldjüket el kellett hagyniuk. Azok pedig, akik szülőföldjükön maradtak, csehszlovák, román, szerb (jugoszláv), illetve osztrák állampolgárok lettek. Az 1919 után Magyarországra telepítettek és menekülők, illetve a más országokba kivándorolt magyar nemzetiségűek pontos számát nem ismerjük. A kikényszerített migráció volumenét azonban jól érzékelteti az a tény, hogy 1919 és 1923 között a Romániához csatolt területről kb. kétszázezren érkeztek Magyarországra. A környező országok számának közelmúltban bekövetkezett újabb gyarapodásával tovább bővült ez a kör az ukrán, horvát, szlovén stb. állampolgárságú magyarokkal.

Az 1938-cal kezdődő többszöri határmódosítás öt millió személy állampolgárságát anélkül változtatta meg, hogy lakóhelyüket elhagyták volna. Felvidék, Erdély megosztása, Délvidék Magyarországhoz kerülése természetszerűen maga után vonta a korábban e területekről Magyarországra költözöttek visszavándorlását, illetve a megosztott területek népességének nemzetiségiek szerinti menekülését. Erdély esetében például kölcsönösen kb. 200-200 ezer főt érintett az ilyen típusú népességmozgás.

A második világháborút lezáró békeszerződés az etnikai elvet ismét figyelmen kívül hagyta, s ezzel nemcsak a korábbi állapotot állították vissza, hanem Csehszlovákiának még újabb magyarlakta területet is adományoztak. Ekkor következett be az a változás is, melynek eredményeként Kárpátalját Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz csatolták. A trianoni határok visszaállítása megerősítette az igényt, hogy a környező országokhoz került magyarok egy része nem egy számukra idegen, hanem a magyar állam fennhatósága alatt kívánt élni.

A második világháború vége, 1944/45 fordulója sajátos választás elé állította a magyar állampolgárok nem csekély részét, amelynek következtében közülük addig elképzelhetetlen számban menekültek nyugatra. A magyarok esetében külön problémát jelentett, hogy a második világháború alatti területi visszacsatolások ellenhatásaként a világháborút követően a környező országokban élő magyar nemzetiségűeket ellenségnek tekintették, s ennek következtében a világháborút követően megtorlás, fizikai megsemmisítés, jogfosztottság, munkatáborokba hurcolás, szülőföldjükről történt elüldözés lett az osztályrészük. Az országot elhagyók, illetve a menekülők számának pontos megállapítása a korabeli statisztikai adatszolgáltatás hiányában szinte lehetetlen. Ennek ellenére az eddig publikált adatok az országot elhagyók számának volumenét valószínűleg jól tükrözik. Ez a kikényszerített "vándor-mozgalom" a zsidóság tömeges deportálásával kezdődött, majd a német nemzetiségűek jelentős részének 1945-öt követő kitelepítésével, illetve a magyar-csehszlovák lakosságcserével folytatódott. Ekkor kb. 90 000 szlovák nemzetiségű hagyta el az országot. A fenti folyamattal párhuzamosan a környező országokból jelentős számban érkeztek magyar nemzetiségűek az országba. Közel 130 ezren jöttek Romániából, körülbelül 115-120 ezren pedig Csehszlovákiából, illetve Jugoszláviából. A Szovjetunióból érkezettek száma is meghaladta a 70 ezer főt.

1948-ra Magyarországon éppúgy, mint a Duna-medence más országaiban bolsevik típusú hatalomátvétel következett be. Ennek eredményeképpen Magyarország is lényegében elveszítette azt a természetes vonzerejét, amelyet általában minden ország saját állampolgárára magától értetődően gyakorol, s amellyel befolyásolja és számos vonatkozásban meg is határozza a kivándorlást és az eltávozottak visszavándorlását. A bolsevik típusú hatalomátvétel egyik következménye volt, hogy a nemzetközi vándorlás normális vagy természetes formája megakadt. Az 1947/49-es menekülthullámot követően, mely természetesen meg se közelítette az 1945-ben emigráltakét, az ország határait lezárták. A változás az 1956-os forradalom bukásához kapcsolódik, amikor közel kétszázezren menekültek el az országból. Az ezt követő időszakban pedig - legális és illegális úton - évenkénti 8-10 ezren távoztak külföldre.

Az első világháborút követően a Duna-medencében létrehozott új vagy volt magyar területekkel megajándékozott országok a 90-es évek elején immár véglegesen szétestek, ennek ellenére a környező országok döntően magyarlakta területeinek státusa nem változott. Számuk a környező országok hivatalos statisztikai adatai szerint mintegy 2 millió 750 ezer magyar nemzetiségű. Közülük a legtöbben Romániában, a Szlovák Köztársaságban és Jugoszláviában élnek.

Amennyiben az egyes országok jelenlegi társadalmi-gazdasági feltételei, a többséget képviselő hatalom kisebbségekhez való viszonya nem változik meg, úgy az utódállamokban élő magyarság kikényszerített és spontán elvándorlása, valamint a Magyarországról eltávozottak visszavándorlása az elkövetkező időszakban is folyamatos lesz. Mindez egyben azt is jelenti, hogy Magyarország "szívó" hatását döntően nem az ország gazdasági potenciája, hanem egy kényszerhelyzet hozta létre és tartja fenn jelenleg is. Ennek következtében a bevándorlás területén alapvetően nem az ország reális szükséglete a meghatározó, hanem mindenekelőtt egyrészt annak a népességnek az általános állapota és tűrőképessége, amely a környező országok valamelyikének állampolgáraként is magyarnak tartja magát, másrészt pedig azoknak a döntése, akik esetleg több évtizedes külföldi tartózkodás után ismét itthon kívánnak élni. A környező országok belső stabilitása, gazdasági helyzete és a kisebbségekkel kapcsolatos politikája, az ott élő magyar származásúak közérzete a meghatározó tehát alapvetően abban, hogy milyen mértékű migrációs nyomással kell Magyarországnak számolnia.

Milyen legyen az anyaország viszonya a nagyvilágban és a környező országokban élő magyarokhoz?

Annak ellenére, hogy Magyarország határain túl élő magyar származásúak a magyar nemzet és a magyar kultúrközösség tagjai, a kialakítandó migrációs politikai stratégiának a nagyvilágban és a környező országokban élő magyarok eltérő sajátosságait figyelembe kell venni.

1. A világ bármely országában élő magyar állampolgárok esetében - több nyugaton működő magyar szervezet álláspontjával egyetértve - egyértelművé kell tenni, hogy ha az saját

szándékukkal, törekvéseikkel nem ellentétes, akkor visszatelepülésük az ország jövője szempontjából egyértelműen kívánatos. Tudniuk kell, hogy az ország számít az emigrációban megszerzett tudásukra, ismereteikre, tapasztalataikra az ország gazdasági életének reorganizálásában, s támogatásban részesíti azokat a törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy vagyonukat vagy annak egy részét Magyarországon fektessék be. Ezt az álláspontot alapvetően nem az motiválja, hogy az évtizedek során felhalmozott anyagi javaikat a nyugaton élő magyarok hazahozzák, hanem az, hogy azok a viszonyok, amelyek az országból való eltávozásukat kikényszerítették, megszűntek, s hogy tudják, az általuk is elképzelt Magyarország aktív részvételük nélkül lassabban fog felépülni.

Természetesen nem arról van szó, hogy e koncepciónak alárendelve a magyar államnak valamiféle garanciát kellene vállalnia a nyugatról visszatértek ellátására, de arról sincs szó, hogy az összegyűjtött vagyonukat így kívánja megszerezni. Egyszerűen a magyar migrációs politika így kíván "elégtételt" nyújtani a különböző okok következtében eltávozottaknak. E koncepció részeként külön is végig kell gondolni, hogy a hazai gazdasági, kulturális és tudományos életnek mely területei azok, ahol különösen nagy szükség volna a Magyarországról eltávozottak hosszabb-rövidebb ideig tartó visszatérésére. Az olasz példa alapján azt is mérlegelni kellene, hogy a hazai intézményrendszer keretében hol vannak meg azok a feltételek, ahol a szakmájukban kiemelkedő eredményeket elért személyiségek valóban eredményes munkát tudnának itthon is végezni.

Abban a kérdésben, hogy a nyugatra került magyar állampolgárok szándékaik szerint visszatérhessenek, konszenzus mutatkozik. Olyan tartalmú hazai megnyilatkozásról, amely tagadná visszavándorlási jogukat, nem tudunk. Probléma és egymásnak ellentmondó álláspontok csak abban a kérdésben mutatkoznak, hogy milyen jogok illessék meg azt a migráns magyar állampolgárt, aki nem él itthon, vagy csak bizonyos időszakonként látogatóba jár haza. Ez a kérdés a pártorientációtól függően lényegében csak a köré a probléma köré szűkül, hogy a Magyarországról eltávozottaknak legyen-e joguk részt venni a négyévenként megrendezésre kerülő országgyűlési választásokon, vagy sem. Ebben a kérdésben megítélésünk szerint a legelfogadhatóbb megoldásnak az látszik, ha olyan tartalmú törvény születne, amely szerint az a magyar állampolgár, aki megszakítás nélkül 10 évig Magyarország határain kívül tartózkodik, az országgyűlési választásoknak nem lehet részese.

2. A nyugatra került magyar állampolgárokkal kapcsolatos migrációs politikát nem lehet automatikusan alkalmazni a környező országokban élő magyar származásúakra, hiszen esetükben nem ők vándoroltak el, hanem a haza hagyta el őket. A migrációs-politikai stratégia kialakításakor - kül- és belpolitikai vonatkozásban is - nemzeti érdekeinknek alárendelten lehet és kell értelmezni azt a folyamatot, melynek keretében a környező országokban élő magyarok mind jelentősebb számban Magyarországon kívánnak élni. Ez például Románia esetében mindenekelőtt az ottani általános gazdasági, politikai helyzettel, a kisebbségekkel kapcsolatos román magatartással, a többség magyartól jelentős mértékben eltérő kultúrájával, hagyományaival és szokásrendszerével, valamint az évtizedek óta Magyarországon élő nagyszámú, Romániából érkezettek vonzásával függ össze. (A romániai helyzethez hasonló összefüggéseket lehet találni a Kárpátalján és a Délvidéken élő magyar származásúakkal kapcsolatban is.)

A környező országokban élő magyarokkal kapcsolatban két végletes, egymással homlokegyenest szemben álló nézet fogalmazódik meg. Ezeknek a nézeteknek országon belül és kívül, éppen az érintettek körében egyaránt megvannak a képviselői. E két nézet röviden a következőkben foglalható össze:

a) Azok a magyar származású személyek, akik szülőföldjüket elhagyják, és átmenetileg vagyvéglegesen valamely más országba költöznek - akár Magyarországra is - a magyar nemzet árulói.

b) Ezzel szemben: a környező országokban élő magyarság csak úgy menthető meg a magyar nemzet számára, ha Magyarországra költözésüket központi forrásokat felhasználva elősegítik. Ezzel a kisebbségben élő magyarokat nemcsak a beolvadástól vélik megmenthetőnek, hanem betelepítésükkel a magyar lakosság számának fogyását megállíthatónak tartják.

A környező országokban élő magyar származásúakkal kapcsolatban tehát felmerül az a kérdés, hogy elő kell-e segíteni, vagy éppen ellenkezőleg, meg kell-e nehezíteni a magyar nemzetiségű cseh, horvát, osztrák, román, szerb, szlovák, szlovén és ukrán állampolgárok magyarországi bevándorlását és magyar állampolgárrá válását?

Megítélésünk szerint a jelenlegi viszonyok között a leginkább posszibilis álláspontot azok fogalmazzák meg, akik szerint sem megakadályozni, sem bátorítani, ösztönözni nem szabad a környező országokban élő magyar származásúak nemzetközi vándormozgalmát vagy Magyarországra történő áttelepülését. Tehát akkor járnánk el helyesen, ha a kisebbségben élő magyarok lakóhelyén történő boldogulásához, helyben maradásukhoz, gazdasági tevékenységük, magyarságuk megerősödéséhez sokoldalú gazdasági, kulturális kapcsolatokon keresztül járul hozzá Magyarország. Ez nem mond ellent annak, hogy mindazok a magyar származású személyek, akik úgy döntenek, hogy Magyarországon kívánják folytatni életüket, e törekvésükben nemcsak hogy nem szabad megakadályozni őket, hanem kérésük elbírálásakor pozitív diszkriminációt kell biztosítani számukra. Ezt alapvetően nem az a szándék mondatja, hogy a két rossz közül még mindig az a kisebb, ha az esetleges beolvadás helyett az adott személy megmarad magyarnak, hanem az, hogy nekünk, a trianoni határokon belül maradottaknak vagy azok leszármazottainak nincs erkölcsi alapunk visszautasítani a környező országokban élő magyar származásúak kérését, hiszen csak a történelmi véletlen játékának köszönhetjük, hogy mi nem vagyunk ukrán, szerb, szlovák stb. állampolgárok. S ezzel összefüggésben nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy morális kérdésekre geopolitikai alapon nem lehet választ adni, hiszen ezekben az esetekben a kérelmező éppen úgy magyar, mint az, aki a kérelmet elbírálja. Ezzel együtt a kialakításra váró magyar migrációs stratégiának és politikának el kell kerülnie minden olyan lépést, amely e kényszerhelyzetből fakadó nyomást bármilyen formában is felerősíthetné, mert az minden egyes esetben a környező országokban élő magyarok még meglévő pozíciójának gyengülését eredményezné.

Országon belül és kívül komoly dilemmát jelent, hogy a nemzeti sorsközösség jövőjének meghatározásában hogyan lehet a környező országokban élő magyar származásúak aktív részvételét biztosítani. Ennek fontos eleme lehetne, ha jogilag lehetne azt a méltánytalanságot, melyet magyar állampolgárságuk megszüntetésével a környező országokban élő magyaroknak a nagyhatalmak döntéseikkel okoztak. Feltételezhető ugyanis, hogy ha a magyar nemzet sorsát érintő legfontosabb kérdésekben szavazati joggal rendelkeznének, azaz, ha magyarállampolgárságukat a meglévő mellett visszakaphatnák, akkor az egyrészt visszatartó erőként hathatna vándorlási szándékukra, másrészt pedig megerősítené őket emberi méltóságukban.

Kérdés azonban, miképp lehet számukra úgy biztosítani a magyar állampolgárságot, hogy ennek következtében újabb, az eddigieknél is drasztikusabb megkülönböztetésben ne legyen részük. A környező országokban élő magyar származásúak magyar állampolgárságának kollektív visszaadására jelenleg reális lehetőség nincs, mivel az a tény, hogy ezzel a kéréssel a környező országok parlamentjei forduljanak a magyar államhoz, teljességgel elképzelhetetlen.

3) Külön problémát jelent a magyar állampolgárok elvándorlásának kérdése. Jelenleg csak arról a csekély számú népességről tudunk, akik a befogadó ország követelményeinek megfelelően magyar állampolgárságukról lemondanak. Természetesen ennél sokkal szélesebb azoknak a köre, akik munkavállalóként, egyetemi hallgatóként, ösztöndíjasként, családtagként vagy egyéb formában már hosszabb ideje külföldön tartózkodnak. Erről a népességről szinte semmit sem tudunk, holott a kialakítandó migrációs politikai stratégiának rájuk éppen úgy vonatkoznia kell, mint azokra, akik átmenetileg vagy véglegesen hazánkat választják.

A hazai lakosság toleranciája

Ahhoz, hogy a kialakítandó migrációs politika hatékony legyen és nemzeti érdekeinket szolgálja, mindenekelőtt arra van szükség, hogy otthon érezzük magunkat saját országunkban, hogy garantálva legyen biztonságunk, hogy büntetlenül senki se sérthessen meg bennünket emberi méltóságunkban, magyarságunkban. Mindehhez még egy olyan polgári életmódot és felfogást kell megteremteni, melyben természetes formában nyilvánul meg a másokkal való szolidaritás és segítségnyújtás. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kialakításra váró magyar

migrációs-politikai stratégiának értékorientáltnak kell lennie, azaz elő kell segítenie mindazok Magyarországra vándorlását, akik rövid és hosszú távon pozitív szerepet játszhatnak a magyargazdaság új feltételeinek kialakításában, az ország európai integrációjának minél simább lefolyásában. Természetesen továbbra is kérdéses, hogy mit tekinthetünk a fentiekkel összefüggésben értéknek. A migrációval foglalkozó irodalom a következő kategóriákat tekinti értéknek: a migráns képzettsége, azok az ismeretek, melyek segítségével jelentősebb zökkenők nélkül integrálódni tud a magyar társadalomba. A migráns vagy családja megélhetéséhez szükséges anyagi háttér megléte. A magyar nyelv hétköznapi szintű ismerete.

A kialakításra váró magyar migrációs-politikai stratégia a fentiekben megfogalmazottak ellenére sem hagyhatja figyelmen kívül a magyar lakosság befogadási hajlandóságát, idegenekkel kapcsolatos toleranciájának határát (függetlenül attól, hogy a migráns magyar származású-e, vagy sem), valamint a magyar lakosság létszámának 1980-tól kezdődő fogyását. Azt, hogy az összlakossághoz viszonyítva hol van a határ a bevándorlók még elviselhető és már elviselhetetlen százalékos aránya között, nem lehet pontosan megállapítani. Magyarország esetében 1980-ban ez az arány csupán 0,01 százalék volt. A 90-es évek közepére ez az érték már 0,06-0,2 százalék közé esett. Ezt annak ellenére, hogy jelenleg például még az egyik legalacsonyabb európai, a finnországi arányt (1990-ben 0,5% volt) sem éri el, a korábbi hazai helyzethez viszonyítva mégis egyértelműen jelentős elmozdulásnak kell tekintenünk.

Tudomásul kell venni, hogy olyan migrációs politikai koncepciót, amely nem találkozik az itt élők többségének egyetértésével (tehát még véletlenül sem csak a parlamenti pártok képviselőinek véleményére gondolunk), még abban az esetben sem szabad elfogadni, ha az ellentmond az eddigiekben megfogalmazottakkal.

Feladatok

Újra kell gondolni a nemzetközi vándorlás intézményi keretét, illetve meg kell teremteni azoknak a közösségeknek az érdekeltségét, egyetértő támogatását, ahol a jövevények új otthonra találnak. Az e területre érvényes jogszabályok - a bekövetkezett gyors változás következtében - ma már egyre kevésbé felelnek meg rendeltetésüknek, s ezeket majd az elfogadott migrációs-politikai stratégiának alárendelve kell megújítani.

Ugyanúgy egységes keretbe kell szervezni a menekültekkel, a huzamosabb ideig itt tartózkodókkal, a bevándorlókkal, valamint az új, a leendő állampolgárokkal foglalkozó intézményeket. Meg kell határozni, hogy a folyamat mely része tartozik a rendőrség feladatai közé, és hogy melyek azok, amelyeket a közigazgatási egységeknek, a munkaügyi hivataloknak, a különböző civil szervezeteknek stb. kell megoldaniuk.

A migrációs politikai koncepció kialakításához, gyakorlati megvalósításához, a migránsok állampolgárság, foglalkozás, iskolai végzettség szerinti összetételében bekövetkezett módosulások figyelemmel kíséréséhez, területi elhelyezkedésükben bekövetkezett változások megismeréséhez tárgyszerű, pontos, naprakész adatok szükségesek. Ennek érdekében a migrációval foglalkozó szociológusok, demográfusok bevonásával a jelenleg használatos kérdőívek felülvizsgálására van szükség, és nem halogatható tovább az olyan egységes számítógépes adatrögzítő program elkészítése sem, mely nem csupán az idegenrendészeti szervek igényeit elégíti ki, hanem lehetőséget biztosít arra, hogy a migránsok szociodemográfiai jellemzőit a kutatók folyamatosan figyelemmel tudják kísérni.

A koncepció kialakításának időszakában fel kell mérni az ország lakosságának migrációval, idegenekkel kapcsolatos attitűdjeit, valamint azt, hogy a magyar adófizetők befizetéseiből milyen volumenű összeget fordítanak az állami költségvetésből, az állami vagy részben állami tulajdonban lévő intézmények, vállalatok, a különböző önkormányzatok, a közpénzből vagy döntően a költségvetési támogatásból gazdálkodó alapítványok költségvetéséből a szűken és tágabb értelemben felfogott magyar- magyar kapcsolatokra, és hogy milyen ezeknek a befektetéseknek a hatásfoka.

A magyar migrációs-politikai stratégia kialakítása és e kérdéskörrel való folyamatos foglalkozás érdekében létre kell hozni a pártok napi politikai érdekeitől független Magyar Kivándorlási és Bevándorlási Tanácsot.

Epilógus

A stratégiai feladatok megfogalmazásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni az ország sajátos geopolitikai helyzetét, melynek következtében a menekülők különböző létszámú csoportjai bármikor az ország területére érkezhetnek.

A huzamosabb ideig (az egy éven túl) itt tartózkodók, valamint a bevándorlók esetében pedig azzal kell számolni, hogy ha nem is jelentős létszámban, de igen sok országból érkeznek Magyarországra. (1988 és 1997 között közel 120 országból érkeztek olyanok, akik egy éven túl tartózkodtak hazánkban.)

A bevándorlók számának évenkénti és országonkénti összetételének alakulását a Romániából érkezettek határozzák meg. Az első hét évben a legtöbben, az összes bevándorló 67,3 százaléka Romániából, 9,4 százaléka a volt Jugoszláviából, 8 százaléka a volt Szovjetunióból, 1,1 százaléka a volt Csehszlovákiából, 14,2 százaléka pedig a világ többi országából érkezett.

A bevándorlók összetételével kapcsolatban arra a jelenségre is figyelmet kell fordítani, hogy az arab, illetve a mohamedán valláshoz, kultúrához, hagyományokhoz tartozó országokból, mindenekelőtt Algériából, Egyiptomból, Irakból, Iránból, Jordániából, Libanonból, Líbiából, Törökországból stb., ha nem is nagy számban, de folyamatos a bevándorlók utánpótlása. Számuk az elmúlt hét évben már megközelítette a kétezer főt. Természetesen ennek önmagában nincs különösebb jelentősége. Abban az esetben azonban, ha figyelembe vesszük azoknak a mohamedán világhoz tartozóknak a számát, akik már évek óta Magyarországon élnek, illetve ha feltételezzük, hogy bevándorlásuk az elkövetkező években is hasonló mértékben folytatódik, akkor egy új etnikai kisebbség jelenlétével kell és lehet számolni Magyarországon.

A kor szerinti megoszlás alapján szembetűnő, hogy a magyar nemzetiségű külföldiek között meglepően alacsony a 14 év alattiak (6,7%) és az 50 éven felüliek (11%) aránya. E két korcsoporttal szemben viszont a 15- 49 éves korosztályhoz tartozó magyar nemzetiségű bevándorlók az összlétszám 82,3 százalékát teszik ki. Ezekből az arányokból pedig, még abban az esetben is, ha a 15- 49 éves korcsoporthoz a fiatalabb korosztály egy része is hozzátartozik, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyar nemzetiségű külföldiek között az egyedülállóak, illetve az alacsony gyermekszámmal rendelkező családok aránya a meghatározó. Ennek pedig a magyar népesség számának alakulása szempontjából rövid és hosszú távon egyaránt, amennyiben jelenlegi demográfiai magatartásukat megőrzik, csak negatív hatása lehet.

Ha pedig a magyar nemzetiségű külföldiek korcsoportonkénti megoszlását az azonos időszakban bevándorolt teljes népesség korcsoportjaival hasonlítjuk össze, akkor azt tapasztaljuk, hogy amíg az 50 éven felüliek esetében a különbség még a három százalékot sem éri el, addig a 0- 14 és a 15- 49 évesek csoportjainál már igen határozott eltérés mutatkozik. Valószínűleg ez abból adódik, hogy - a szabadabb mozgás lehetőségével élve - a környező országokban élő fiatalabb korosztályokhoz tartozó magyar nemzetiségűek radikálisabban fordítanak hátat a kisebbségi létnek, mint az idősebbek. Ha ez a folyamat a következő években is megmarad, akkor a környező országokban élő magyar nemzetiségűek létszámának alakulása vonatkozásában nemcsak az e korosztályhoz tartozók létszámának csökkenésével, hanem az elvándorláshoz kapcsolódó születési veszteséggel is számolni kell. Megfigyelhető még, hogy a magyar nemzetiségű külföldiek között, ha nem is jelentősen, de évről évre növekszik az USA-ból, Ausztráliából, Kanadából, Németországból és Svédországból visszatelepülők száma és közöttük is az ötven év feletti korosztályhoz tartozóké. Feltételezhetően ők is azok közé a magyar állampolgárok közé tartoznak, akik különböző okok következtében az elmúlt évtizedekben hagyták el Magyarországot, s most, a politikai viszonyok megváltozását követően a hosszabb ideig tartó magyarországi tartózkodás mellett döntöttek.

1958 és 1997 között több mint nyolcvanezer fő - mintegy száz ország állampolgára - kapott magyar állampolgárságot, akiknek 88,7 százaléka korábban a környező országok állampolgárai voltak. Mivel 1967 és 1988 között - egy év, 1972 kivételével - az adatok összesítésekor nem különítették el a honosítottak és a visszahonosítottak számát, pontosan nem tudjuk, hogy 1958 és 1994 között hányan lettek honosítással, illetve visszahonosítással magyar állampolgárok. Feltételezhető azonban, hogy jóval több azoknak a száma - de ez természetes is - , akik honosítási eljárás keretében kaptak magyar állampolgárságot.

Az új állampolgárok évenkénti száma éppen úgy, mint százalékos aránya egyértelműen jelzi, hogy 1990 után ezen a területen lényeges változás következett be. Amennyiben 100-nak vesszük az 1958 és 1994 között magyar állampolgárságot elnyert személyek számát, akkor 1990 volt az első év, amikor négyszer-ötször többen kapták meg a magyar állampolgárságot, mint a megelőző harminckét év bármelyikében. Amíg ugyanis1958-tól 1990-ig 0,5- 2,2 százaléka kapott évente magyar állampolgárságot, addig 1990-et követően az évente állampolgárságot elnyert személyek aránya már 4,3- 12,4 százalék között mozgott. A korábbi időszakban az e területen meghonosított mesterséges visszafogottságot, illetve ezzel párhuzamosan a magyar állampolgárság megszerzése iránti felfokozott igényt mindenekelőtt az 1992. év adatai tükrözik, amikor egy év alatt az előző 37 évben állampolgárságot nyert populáció közel 30 százaléka kapta meg a magyar állampolgárságot.

Az elmúlt harminckét évben (éppen úgy, mint az elmúlt öt évben) a kérelmezők közül a környező országok állampolgárai, közöttük is mindenekelőtt Románia volt állampolgárai kapták meg a legnagyobb számban a magyar állampolgárságot. Sajátos megoszlást tapasztalunk azonban, ha a környező országok esetében összehasonlítjuk azoknak a számát és százalékos megoszlását, akik 1958 és 1988 között, illetve azt követően magyar állampolgárok lettek.

A gyakoriság sorrendjében az elmúlt harminckét évben a román állampolgárokat a volt szovjet, a volt csehszlovák, a volt jugoszláv állampolgárok s végül Ausztria állampolgárai követték. Jelentős számbeli eltérést tapasztalunk azonban, ha a rendszerváltás előtti és az aztkövető évek adatait hasonlítjuk össze. A környező országok állampolgárai közül ugyanis a magyar állampolgárságot elnyert személyek 74,7 százaléka 1988-at követően lett magyar állampolgár.

Elgondolkoztató azonban, hogy amíg a romániai kérelmezők 85,7 százaléka, a volt szovjet állampolgárok 46,5 százaléka, a volt jugoszlávok 65 százaléka, illetve az osztrákok 24,7 százaléka az elmúlt öt évben kapott magyar állampolgárságot, addig a volt Csehszlovákia állampolgárai közül csak 8,9 százalék. S ez egyben azt jelenti, hogy amíg - öt ország kivételével - a világ közel száz országából összesen 8495-en lettek magyar állampolgárok, addig a környező öt országból az elmúlt harminckét évben 66 008-an, melyből a volt román állampolgárok 52 541 fővel részesedtek.

Az összes honosított és visszahonosított 72,1 százaléka, azaz 53 662 fő 1988 és 1994 között, tehát hét év alatt, a többi pedig a megelőző harminc évben lett magyar állampolgár. Érdemes ebben a vonatkozásban összehasonlítani azoknak az országoknak a listáját, ahonnan az elmúlt hét évben a legtöbb bevándorló érkezett, azoknak az országoknak a listájával, amelyek állampolgárai ugyanazon időszak alatt a legnagyobb gyakorisággal kapták meg a magyar állampolgárságot.

Mivel a környező országokból magyar állampolgárságot kérők döntő többsége magyar származású, fel kell figyelni azokra az eltérésekre, amelyekből a környező országokból kérelmet benyújtók - mindenekelőtt az adott országban élő magyar származásúak - általános állapotára, elégedettségére, az adott ország megtartó erejére, illetve taszító hatására lehetkövetkeztetni. Az adatok azt mutatják, hogy amíg Csehszlovákia esetében 1958 és 1969 között évente száz fölött volt a magyar állampolgárságot elnyertek száma, addig azt követően ez a szám - egy év kivételével - mindig csak ötven fő körül mozgott, s ez 1990 után sem változott. A jugoszláv állampolgárok körében pedig csak 1991-et követően nyilvánult meg határozottabb igény a magyar állampolgárság megszerzésére, hiszen 1958 és 1969 között évente csak mintegy ötven fő, majd 1990-ig lényegében tíz fő alatt maradt azoknak a személyeknek a száma, akik egy-egy évben a jugoszláv állampolgárok közül a magyar állampolgárságot megkapták. Eddig a leghatározottabban a Romániában élő magyar nemzetiségűek akartak magyar állampolgárok lenni, s várhatóan ez a tendencia a továbbiakban sem fog megváltozni.

Vissza