Csikány Tamás

Orosz visszaemlékezés az 1849. évi erdélyi hadjáratra

Az erdélyi orosz hadjárat 1849 (A. A. Nyepokojcsickij; Ford., sajtó alá rend. és bev. Rosonczy Ildikó. - Budapest,: Balassi Kiadó, 1999. 230. p.

Russian reminiscence of the 1849. military expedition against Hungary

Az elmúlt alig másfél évben több-kevesebb látványossággal, ünnepségek, emlékülések sorával, szobor- és emléktábla- avatásokkal, hadijátékokkal és nem utolsósorban szép számú kiadvány megjelentetésével ünnepeltük az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját. A rendezvények - kevés kivétellel - viszonylag szerény érdeklődés mellett, szűkös anyagi körülmények között zajlottak, és a nagy, központilag szervezett ünnepségek helyett inkább a helyi jellegű, kisebb közösségek megemlékezései jellemezték az eseménysorozatot. Így volt és van ez a könyvkiadásban is. Igazán nagyszabású, esetleg többkötetes mű - ennyit pedig igazán megérdemelne negyvennyolc - elkészítése és megjelentetése hiányában számos helytörténeti munka uralta a könyvpiacot. Rajtuk kívül okmányközlések, visszaemlékezések és naplók közreadása tarkította e másfél év könyvtermését, ami persze nem baj, hiszen ezáltal olyan nem vagy kevéssé ismert források váltak közkinccsé, amelyek, ha alapvetően nem is változtatják meg képünket a forradalom és a szabadságharc eseményeiről, de finomabbá, hitelesebbé és mindenképpen emberközelibbé teszik őket.

A visszaemlékezések sorában az egyik legfigyelemreméltóbb munkát a Balassi Kiadó jelentette meg, Artur Adamovics Nyepokojcsickij Az erdélyi orosz hadjárat 1849 címmel. A Rosonczy Ildikó nagyszerű fordításában és bevezető tanulmányával közreadott munka példaértékű lehet a hasonló munkák megjelentetését tervezők számára. Nyepokojcsickij felettébb érdekes, de kissé nehezen követhető munkáját nagyon színvonalas kiadványban vehetjük kézbe. A sok adatot tartalmazó í rást jól egészítik ki és teszik érthetővé a közölt térképvázlatok, mutatók és képek. A visszaemlékezés mondanivalójához, hangulatához jól illeszkedik az a két rövidebb munka, amelyet a függelékben találhatunk meg.

Külön is szót érdemel a jegyzetapparátus, mely ebben az esetben nem csupán magyarázatokkal szolgál, hanem sokszor kiegészíti, kijavítja Nyepokojcsickij értesüléseit, közléseit. Erre feltétlenül szükség is van, hisz az orosz ezredes nem rendelkezett mindig helyes információkkal, illetve többször is tetten érhetjük azon, hogy igyekszik az orosz győzelmek nagyszerűségét felnagyítani. Ezt pedig legegyszerűbben úgy lehet megtenni, hogy az erőviszonyokat némileg megváltoztatja, a honvédcsapatok létszámát időnként megemeli. Sokszor valóban jó lett volna, ha ott és akkor annyi honvéd és ágyú lett volna, mint amennyit Nyepokojcsickij írt. Nos, ezeket a "tévedéseket" pontosítja Rosonczy Ildikó, és teszi ily módon hitelesebbé a visszaemlékezést. Ugyancsak rendkívül hasznosak azon megjegyzései is, amelyek az érintett magyar csapatok helyzetére, a parancsnokok személyére vonatkoznak.

A megjelentetett visszaemlékezés számunkra több szempontból is különösen érdekes. Egyrészt azért, mert a magyarországi intervenciót végrehajtó cári orosz hadseregről nagyon keveset tudunk, azt is többnyire Rosonczy Ildikó fordító és szakértő munkásságának köszönhetően. Mindeddig jórészt kikerült a képből az orosz V. hadtest, amelynek az volt a feladata, hogy Erdélyen keresztül siessen a magyar főerő megsemmisítésére. Másrészt érdekes ez a munka azért is, mert egy mellékhadszintérre visz minket, mely mindig kevesebb figyelmet kapott, mint az a terület, ahol a felek a döntést el kívánták érni. E munka igencsak hozzájárul ahhoz, hogy egybevetve az eddig megjelent munkákkal, igazán hiteles kép alakulhasson ki az erdélyi harcokról.

Erdélynek - ezt persze 1541 óta már megszoktuk - 1848-49-ben is különleges helyzete volt. 1848 tavaszán az erdélyi országgyűlés nem ülésezett, ami azt jelentette, hogy hiába írta alá az uralkodó április 11-én a Magyarország és Erdély uniójáról szóló törvényt, ez csak május végén léphetett érvénybe a hirtelenjében összehívott erdélyi országgyűlés jóváhagyása által. Emiatt itt késéssel vezethették be a forradalom vívmányait, később szabadulhattak meg a jobbágyok is a terheiktől. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a papjaiktól, szűk körű értelmiségüktől nemzeti jelszavakkal feltüzelt románok fegyvert ragadtak. Az indulatokat a szerveződő nemzetőrség nem tudta, az Erdélyben állomásozó császári-királyi csapatok pedig - akiknek törvény szerint a magyar kormány utasításai szerint kellett volna tevékenykedniük - nem is akarták megfékezni. Sőt, az utóbbiak 1848 októbere után nyíltan szálltak szembe a magyar vezetéssel. A következő hónapokban Puchner Antal altábornagy irányításával Erdély területéről túlnyomórészt ki is szorították a honvéd- és nemzetőr csapatokat, szabad utat engedve ezáltal az erőszaknak, a kegyetlenkedéseknek. Az egész terület azonban mégsem került a császáriak kezére, hisz a székelyföldi Háromszéket nem sikerült "pacifikálniuk". Ez később fontos momentumnak bizonyult.

A várva várt fordulat decemberben következett be, amikor Józef Bem altábornagy vette át a magyar csapatok irányítását. Az igazi napóleoni iskolán nevelkedett Bem hatalmas lendülettel fogott munkához, átszervezte, feltöltötte és kiegészítette a csapatokat, majd rövidesen átvette a kezdeményezést, és támadott. Gyors menetek és győzelmek, vakmerő vállalkozások és súlyos veszteségek jelzik Bem útját, de végül az újabb és újabb erősítésekkel, 1849. március végére megtisztította Erdélyt az osztrák és a Moldvából segítségül érkező orosz csapatoktól. Hatalmas fegyvertény volt ez, a szabadságharc első komoly sikere.

Erdélyben azonban továbbra sem lehetett nyugalom. A hegyekbe húzódott román felkelők állandó veszélyt jelentettek, és az osztrákok továbbra is megszállva tartották Gyulafehérvár és Déva várát. Kudarcba fulladt - nem egészen a románok hibájából - a román-magyar megbékélési kísérlet, és a szászok ugyancsak ellenségesen viselkedtek. Időközben a Bánságban is sikert sikerre halmozó Bem és Csány László kormánybiztos egyelőre mégis kézben tartotta az eseményeket, egészen addig, mígnem 1849 júniusának közepén megindult az orosz hadsereg támadása.

Erdélyben eleinte viszonylag kiegyenlített erőviszonyok voltak, de míg Bem serege rohamosan fogyott, az orosz V. hadtestet folyamatosan erősítették, és jelentős osztrák erők is támogatták. Az első napok mindenesetre tragikus eseményeket hoztak. A két irányból betörő szövetséges csapatok igazán komoly ellenállásba alig ütköztek. Még a jól védhetőnek tartott Tömösi-szorosban is, a csapatok és Kiss Sándor ezredes minden hősiessége ellenére, alig két napig tartóztatták fel a betörő ellenséget. Ezt követően azonban Bem úrrá lett a helyzeten, és lankadatlan munkával, a legfontosabb helyeken személyes bátorságával sikeresen tartóztatta fel az orosz-osztrák térnyerést. Az orosz csapatokat vezénylő Lüders tábornok feladata az volt, hogy minél hamarabb kijusson az Alföldre, ez azonban, amíg ennek igazán jelentősége lett volna, nem sikerült neki. Ez Bemnek és a mellette végig kitartó csapatoknak köszönhető. Persze a sok ütközettel, hatalmas menetekkel járó hadművelet óriási veszteségekkel járt. Az utolsó ütközetekben - Segesvár, Nagycsűr - már gyakorlatilag elfogyott a serege.

Az 1849. nyári erdélyi hadműveletekről elsősorban Kovács Endre Bemről szóló könyvében, valamint Gyalókay Jenő nagyobb lélegzetű tanulmányaiban olvashatunk. Ők már nyilván ismerték és fel is használták Nyepokojcsickij munkáját, amely ez idáig csak orosz nyelven jelent meg a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben.

Nyepokojcsickij műve megkülönböztetett értéket képvisel, a hadtörténész számára különösen. Azon túlmenően, hogy világosan, érthetően közli az eseményeket, betekintést nyerhetünk a kor katonai gondolkodásmódjába is. Az orosz ezredes - majd tábornok - rendkívül jól képzett táborkari tiszt volt, ez munkájából is kiderül. Közöl minden olyan információt, mely egy hadjárat szempontjából érdekes lehet. Ír Erdély lakosságáról, jellemzi összetételét. Következtetéseket von le ebből arra vonatkozóan, hogy ez miként befolyásolhatja a hadműveleteket. Nagy súlyt fektet a katonaföldrajzi tényezők felvázolására is. Rövid, de korrekt leírást ad az erdélyi vidékről, az utakról, átjárókról, folyókról, a mezőgazdaságról, az iparról, a természeti kincsekről. Megállapítja, hogy "az ország természeti gazdagsága, a régóta élvezett béke, az itt élők munkaszeretete, a különböző közösségek önkormányzati jogai, mind-mind azt a benyomást keltik az emberben, hogy Erdélynek kitűnő polgári berendezkedése van, s egész Európa legműveltebb országainak egyike".

Olvashatunk Nyepokojcsickij munkájában a magyar seregről, de még többet az oroszról. A képet ugyan túl szépre festi, hisz tudjuk, hogy az orosz sereg korántsem volt olyan fegyelmezett és jól felszerelt, ahogy az egykori táborkari tiszt írta, de a pontos adatok, hadrendek közlése rendkívül értékes információkat hordoz. Nagyon érdekes az a rész, melyben a haditerv megszületésének folyamatát írja le. Világossá válik, miért javasolta Lüders az erdélyi betörést, miért nem engedtek az osztrák kérésnek, miszerint Orsovánál kellene átlépni a magyar határt. Ugyancsak ritkán találkozhatunk olyan pontos és szakszerű leírással, mely a csapatok felkészítését, feltöltését, a készletek felhalmozását, a küszöbön álló hadjárat feltételei megteremtésének részleteit tartalmazza. Érezhetővé válik, hogy milyen nagy súlyt fektettek az előkészítésre. A hatalmas embertömeg, a több ezer szekér mozgatását szinte titokban végezték. Sajnos a magyar felderítés erről alig tudott valamit. Ez döntően járult hozzá az első napok kudarcaihoz.

A következő fejezetekben Nyepokojcsickij korrekt módon leírja a hadjárat fontosabb eseményeit, a meneteket és ütközeteket. Az ismertetést követhetővé teszik a mellékelt térképvázlatok, amelyek önmagukban is rendkívül érdekesek, jól mutatják a csapatok menetelését, az ütközethez való szétbontakozást és a különböző mozdulatokat. A korrektség elsősorban a magyar fél tevékenységének bemutatására vonatkozik, olyan értelemben, hogy nem ír róla sem lekicsinylően, sem felmagasztalóan. Dicséri ugyanakkor Bemet, neki tulajdonítja azt, hogy oly sokáig tartott a háború Erdélyben. "El kell ismerni, hogy kivételesen tevékeny, energikus, határozott és fölötte bátor volt; a harcban mindig elöl járt, jelenlétével lelket öntött a magyar seregbe." A számadatok közlésénél azonban időnként túlzásokba esik. A már említett erőviszony-problémák mellett fenntartással kell kezelnünk a veszteségadatokat is. Eléggé hihetetlennek tűnnek a nagyon alacsony orosz és a hatalmas magyar veszteségek.

Összességében Nyepokojcsickij munkája mégis jó, használható áttekintést ad a hadjáratról. Hitelességét azért sem kérdőjelezhetjük meg, mert a szerző végig olyan beosztásban volt - a segesvári ütközet után az V. hadtest táborkari főnökeként -, amelyben minden információval rendelkeznie kellett. A táborkarhoz futottak be a jelentések, itt írták a parancsokat, Lüders tábornok gyakorlatilag e szerven keresztül vezetett.

Az orosz V. hadtest mellett jelentős szerepet játszott Erdélyben Grothjelm tábornok hadoszlopa, melynek tevékenységét csak érinti Nyepokojcsickij munkája. Ezért került a függelékbe Gorjacsov ulánus tiszt visszaemlékezése, aki sokkal emberközelibb módon, a beosztottak szemszögéből láttatja e véres hadjáratot. Ugyancsak ebben a hadoszlopban, egy tüzérütegnél szolgált Sepeljev zászlós, aki a Kazinczy Lajos ezredes vezette különítmény zsibói fegyverletételéről í rt egy rövid feljegyzést.

Ajánlom e kötetet azoknak a történészeknek, akik negyvennyolc történetével foglalkoznak, azoknak, akik a hadtörténelem iránt érdeklődnek, ajánlom a katonáknak, mert bővíthetik "szakmai" műveltségüket és mindenkinek, aki érdeklődik Erdély múltja és jelene iránt.

Vissza