Nacionalizmus és demokrácia Kanadában, Québecben és Izraelben

Nisan, Mordechai: Nationalism and Democracy in Canada, Québec, and Israel: Definitions and Dilemmas.= Canadian Review of Studies in Nationalism, 25.vol. 1999. 1-2 no.1-6.p.

Kanada, Québec és Izrael három olyan entitás, mely keresi identitását és stabil politikai berendezkedését. Izrael ugyan látszólag egyedülálló: zsidó állam, ám nyugati elemekkel van átszőve, s egyszersmind a mohamedán Közép-Keleten terül el.

Szerzőnk a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora az alábbiakban vizsgálja meg a nacionalizmus és a demokrácia szerepét e három entitás esetében külön-külön és összehasonlításban.

Fichte és Herder óta a nemzetállam eszméjét a kozmopolitizmussal állítják szembe. Az államot terméketlen konstrukciónak tekintik, ha nem elnyomó, ha nem szolgál egy nemzet politikai gyűjtőmedencéjeként.

Kanada, melyet két nép politikai egységeként alapítottak 1867-ben, eredendően két különféle elvet jelenített meg. Tagadta mindkét nép külön államiságát, de egyesítette őket egy keretben. Kanada új politikai nemzetet hozott létre, és elvetette a faji nemzet megalakításának eszméjét. Ebben kifejeződött valami a polgári állam eszméjéből, ami egyetemes szellemiségében és abban mutatkozott meg, hogy két-nemzeti volt kezdetben, de az idő múlásával többnemzetiségűvé vált.. W. L. Morton értékelése szerint Kanada nem az egyformaságot, hanem a különbözőséget támogatja, ahol a társadalom előbbrevaló, mint az állam.

Kanada elismerte azonban az etnikai nacionalizmus törvényességét is: a sajátos nyelvet és vallást, a szűkebb szülőföld és a hozzá kapcsolódó történelem szeretetét. Québecet közösségi kötelékeinek büszkesége tölti el. Az etnikai nacionalizmus tehát a polgári nacionalizmusnál erőteljesebben táplálkozik az érzelmekből, és mélyen gyökerezik a népben.

Pierre Elliott Trudeau volt miniszterelnök szerint Québec túl sok helyi francia nacionalizmust mutat, és elveti a népeket és kisebbségeket megillető önrendelkezés jogát. Vele ellentétben a polgári nacionalizmus, mely az egyenlő polgári jogokon és a kulturális sokféleségen alapul, volt az az út, mely megteremtette a toleranciát, polgárságot és szabadságot Kanadában. A nemzeti szabadság keresése, ahogy attól már a 19. században is tartottak, sosem volt a mindenki számára elérhető személyes szabadságjogok garanciája.

Québecben a tartományi apparátus a francia-kanadai nemzetet szolgálta. A történelmi, franciául beszélő, katolikus québeci közösség összetartozó nemzetet alkotott, melynek jóléte az egyházhoz és az államhoz kötődött. Québec, miután az angolok meghódították, egy jelentős, városias, anglofón népesség otthona lett, illetve később több, különféle etnikai kisebbségé. Québec dilemmáját azóta a demokrácia és a nacionalizmus ikerelve jelenti.

Izrael állam mint zsidó nemzeti entitás megteremtése egyfelől egy bibliai jogon alapult, másfelől a nemzetközi elismerésen és az önrendelkezés jogán. Ez a nemzetállam a politikai letéteményese volt egy olyan sajátságos és egyedülálló népnek, amelynek tagjait az a vallási és ideológiai étosz tartja össze, mely elválaszthatatlan ettől a zsidó és cionista nemzettől.

Mégis Izrael valójában egy kétnemzetiségű népesség otthona, mivel az arabok, akiknek legtöbbje mohamedán vallású, etnikailag is elkülönülnek. Az izraeli állam kikiáltásakor, 1948. május 14-én nyíltan számításba vették ezeket a különbözőségeket, és "teljes és egyenlő polgárjogot" biztosítottak mindenkinek, az arabokat is beleértve. Ahogy Québecben, itt is ugyanaz a dilemma: egy sajátságos nemzeti közösség jogai mellé helyeződnek a személyes állampolgári jogok.

Kanada politikai józanságát mutatja az, ahogy az angol-francia rivalizálást és feszültséget próbálja enyhíteni. A föderalizmus jelenti a szerkezeti megoldást, a kettős kultúra a hivatalos szlogen, és az egyetemes polgári állam a nemzeti alapelv. Az angol-kanadai azonban jobban otthon érzi magát Kanadában, mint a francia-kanadai, aki Québecből származik.

Izrael mint kétnemzetiségű állam még kevésbé megnyugtató megoldást ad az arab közössége számára. Van némi ellenállás Kanadában, hogy elismerje Québecet mint "különálló társadalmat" (distinct society), vagy hogy Québecnek alkotmányos vétót adjon. Mindamellett Kanada földrajzi kiterjedése és a történelmi angol-francia együttműködés olyan hathatós tényezők, melyek jó politikai alapot jelentenek.

Izraelben azonban, ahol az arab polgárok palesztinoknak nevezik magukat, az ország kétnemzetiségi jellegének elismerése végül is belülről ásná alá Izraelt. Izraelnek se a szükséges földrajzi, se a történelmi feltételei se pedig közös vallási és kulturális hagyományai nincsenek meg arra, hogy toleránsan fel tudja dolgozni az arab közösségnek mint "különálló társadalom"-nak alkotmányos elismerését.

A társadalmi szegmentálódás esetei és jelentős politikai kötődések színezik Izrael társadalomképét. 1948 óta az arab kisebbség aránya jelentősen nőtt, ami elősegíti a szervezett cselekvést és az ideológiai önmeghatározást. Az iszlám fundamentalizmus is lökést adott az utóbbi időben az izraeli arab panaszkodásnak. Ma már a PFSZ-szel és az államiság követelésével való teljes azonosulás alapvető kiindulópont. Izrael arab polgárai tehát lelkileg és politikailag már "kiváltak" Izraelből, és az állam iránti lojalitásuk igencsak bizonytalan. A francia québeciek Kanadához fiződő lojalitása azonban nem kérdőjeleződik meg.

A franciák Kanadában és az izraeli arabok egyformán őshonos gyökerekkel, kisebbségi státusszal és önrendelkezési törekvésekkel bírnak. Azonban a kisebbségi sérelmek hangoztatása ügyesen használhatja ki a demokrácia elvét és gyakorlatát arra, hogy korlátozza a többségi csoport hatalmát. És itt végződik az analógia a franciák és az arabok között!

Izrael és Québec kisnépi nacionalizmust képvisel a politikában. Izraelben az arab közösség kb. a népesség 20%-át adja, és szavazata nagyon fontossá vált az országos választásokon.

A modern zsidó nacionalizmus cionista formájában a zsidó nép akaratát testesíti meg arra, hogy zsidó többséget alkotva beteljesítse történelmi sorsát. A polgári politika Izraelben azonban demokráciát teremtett, s ezáltal módosítja a zsidó nacionalizmust. Az arab kisebbség a mérleget a bal- vagy jobboldal felé tudja kimozdítani, és így olyan zsidó-arab koalíciót hoz létre, mely egy sajátosan zsidó többséget adott esetben kisebbséggé tud változtatni. A választási statisztikák 1992-től kezdődően ezt erősítik meg. Az 1996-os választás a zsidó oldalon mégis a nacionalista és vallási pártoknak kedvezett.

A québeci népszavazáson 1995. október 30-án a szuverenitás kérdésében csak egy kis többség, 50,6% szavazott "nem"-mel, míg 49,4% "igen"-nel. Ez a vékony többség, mely Québec elszakadása ellen voksolt, nem a frankofón többségen alapult, hanem a québeci anglofónok és az etnikai kisebbségek szavazatain. A franciául beszélők kb. 60%-a a szuverenitás mellett voksolt, de akaratukat meghiúsította a francia, angol és etnikai kisebbséghez tartozók koalíciója. Győzött tehát a demokrácia a nacionalizmus felett.

Québecben az angol kisebbséget érzelmileg és materiálisan mindig kárpótolta az a tény, hogy részét képezik az észak-amerikai angolszász többségi társadalomnak és kultúrának. Hasonlóképpen, az izraeli arab közösség is felismerte, hogy része az őt körülvevő arab világnak. Ez tartja bennük a reményt, hogy Izrael előbb-utóbb engedni fog a helyi erőegyensúly demográfiai és katonai diktátumának.

A galileai arabok teljes egyenlőségük jegyében a zsidó étosz és az államapparátus megszüntetését követelik. Szerintük a polgári demokrácia csak akkor lehet hiteles, ha Izrael nem lesz többé a "zsidó nép állama", hanem "minden állampolgár államá"-vá válik. Ezáltal Izrael megszűnne Izrael lenni, és hivatalosan is kétnemzetiségű állammá alakulna, sőt talán előbb vagy utóbb egy arab Palesztina része lenne.

A jelenlegi államok politikájában a modern nacionalizmus és a modern demokrácia hatalmas erőt képvisel. A nacionalizmus közösségi megerősítést ad az asszimiláció elkerülése érdekében. A demokrácia viszont alkalmazkodást, együttélést kíván meg a befelé fordulás helyett.

A történelem bebizonyította, hogy a vegyes nemzetiségi társadalmakban a teljes demokrácia vagy legalábbis a különböző csoportok kölcsönös toleranciájának formális mechanizmusa a nacionalizmus feléledésével járhat. Ezt látjuk ma Franciaországban a bevándorló mohamedán lakossággal szemben.

Az etnikai nacionalizmus mély és valós emberi vágyakat jelenít meg. A nemzetállam elképzelése jelentéssel bíró és fölemelő elgondolás azon kis népek számára, mint amilyen Izrael zsidósága vagy a québeci francia közösség. Emiatt nem egyeznek bele többé a québeci franciák, hogy kisebbségként legyenek jelen továbbra is Kanadában.

De nem lehet tagadni, hogy a francia nyelvért folytatott harcuk Észak-Amerikában a gyengék és kevesek hősies küzdelme az erősek és hatalmasok ellen. Hasonló Izrael törekvése a héber nyelvért az arab és az angol mint általános köznyelv ellen.

Mindez azonban nem teszi Izrael és Québec helyzetét azonossá. A québecieknek van hazájuk, még ha nincs is szuverén államuk. Megőrízték nemzeti azonosságukat, és elértek bizonyos önrendelkezést az államon belül. A zsidó népnek azonban nem lenne hazája a szuverén Izrael állam nélkül.

Kincses Ágnes

Vissza