Kelet-Európa-kutatás a rendszerváltozás után Paradigmaváltás a "tranzitológiában"

Beyme, Klaus von: Osteuropaforschung nach dem Systemwechsel. Der Paradigmawandel der "Transitologie". = Osteuropa. Zeitschrift für Gegenwartsfragen des Ostens. 49. Jg. 1999. 3. H. 285-304. p.

A Kelet-Európa-kutatás alapvető feladatát az alábbi két kérdés foglalja magába: Mi is volt valójában a kommunizmus, és a kutatás miért nem tudta a fejlődés esélyeit helyesen értékelni? Illetve: Mit kell tennie a Kelet-Európa-kutatásnak, hogy a jövőben elemzései és prognózisai eredményesebbek legyenek?

A kommunizmus-kutatás korai évtizedeiben több kísérlet történt a "naturalista" társadalomkutatás módszereinek az alkalmazására, ez a kutatási szemlélet a nyugati demokráciákat eszméik alapján, a kommunista rendszereket viszont tevékenységük alapján elemezte. 1990 után azonban az összehasonlító társadalomvizsgálat gyakorlata mint a kommunizmus-kutatás módszere, háttérbe szorult, Luhmann absztrakcióját mind többen elvetették, aki pl. azonos kutatási témaként kezelte az egypárti szocialista diktatúrát a többpárti demokráciával. A posztkommunizmus kutatásának egyik legtöbbet vizsgált területe a nemzeti kultúra lett, amit a társadalomtudósok a nacionalizmus váratlan feléledésével és az elitpolitika háttérbe szorulásával hoznak összefüggésbe.

A tényszerű kutatást korábban rendkívül megnehezítette az adatgyűjtés bizonytalansága, ez a körülmény gyakran elvonta a kutatók figyelmét az értékelésről, és meggátolta az elméleti állásfoglalást. Érdekcsoportokról, elitvizsgálatról csak az 1970-es évek közepét követően lehetett szó a Kelet-Európa-kutatásban.

1990 után ezek a nehézségek elmúltak ugyan, de az új rendszerek statisztikai adatai továbbra is nehezen tekinthetők át, sok társadalomtudós maga végez közvélemény-kutatást, így a behaviourista kutatási gyakorlat (amely kevés elméleti megállapítását a nagymértékű adatelemzésre alapozza) kevés eredményre vezet. Fölül kellett továbbá vizsgálni azt a megállapítást is, amely tagadta a társadalomtudományban a történelmi sajátságok relevanciáját.

Az összehasonlító rendszerkutatás új lehetőségeit is ki kellett dolgozni a Közép- és Kelet-Európa-kutatásokra, csak így lett megszüntethető az uniformitás veszélye, és alakulhatott ki valamiféle "differenciált tipológia". Az összehasonlítás eszközével tehát most már értékítéletet is lehetett mondani (pontosabban: elítélni végre azt, ami elítélendő!). Az érték-semleges módszertan évtizedeken át éppen a társadalmi hibák fölértékelését vonta maga után.

A (nyugat)német társadalomtudomány jobban érzékelte a kutatási logika hibáit, mivel német földön tényszerűen észlelte a "létező szocializmust", az USA ellenben a kutatásokban legtöbbször "motivációs hibát" látott ott, ahol valójában a vizsgált rendszer "strukturális hibájáról" volt szó. Ez a fölfogás következetesen elutasította az "antikommunistákat", akik a totalitárius rendszereket a harmadik világ "fejlődő diktatúráival" hasonlították össze (R. C. Tucker, D. Apte), az ellentábor viszont CIA-ügynököket vélt felfedezni a tudományos életben, akik "rabiátus ideológiai antikommunizmussal" léptek fel.

Az 1970-es évek eleje óta számos kutató igyekezett divergencia- és konvergencia-módszereket kidolgozni a szocialista rendszerek és a nyugati demokráciák összehasonlító kutatására, bevonták a vizsgálatba a korábbi fasizmus-kutatás "eredményeit" (a német nemzetiszocializmus mellett az olasz fasizmus és a spanyol falangizmus is szolgált tanulságokkal), ekkoriban alkották meg azonban azt az elméletet is, amely megállapította, hogy még egy "diszfunkcionális totalitarizmus" sem fog belső hatások következtében szétesni - ez a tudományos és politikai körökben egyaránt elterjedt nézet később teljességgel hibás prognózisnak bizonyult.

Abban azonban a szovjetológusok és az összehasonlító társadalomtudósok egyetértettek, hogy a Szovjetunió 1917 és 1991 között nem tekinthető "uniform rendszernek", tehát új formában merült fel a szovjet rendszer identitásának kérdése (különösen azután, hogy 1953-at követően föladta az addig hirdetett "debelláció" elvét: a permanens háborúra készülést). Ebben a folyamatban egyesek genetikus, lényegi vonást véltek felismerni, míg mások csak "developmental features"-t. A népi demokráciák közül autoriter szerkezetű totális rendszernek találták Csehszlovákiát, az NDK-t, Bulgáriát és Romániát, ellenben "korlátozott hatalmi igények szerint" működőnek Magyarországot, Lengyelországot és Jugoszláviát.

A tranzitológiát (csakúgy, mint a nyomán keletkezett konszolidológia kifejezést is) ironikus szemlélet teremtette meg, de kétségtelen, hogy mindkét fogalom számos olyan elemet tartalmaz, amelyek egyre inkább szereplői napjaink közép- és kelet-európai politológiájának, összehasonlító politikatudományának.

Az átalakulás időszakában (vagy mondjuk így: a rendszerváltozás korában) a kutatás ismét erősebben a kauzalitás elemzésére szorítkozott, feléledt a régi szovjetológiából jól ismert "retrospektív determinizmus" ideje. Ez az időszak a térség legtöbb országában meglepően rövid volt és - Románia és Grúzia kivételével - meglepően kevés erőszak árán ment végbe. A rendszerváltozás mindenesetre nagyon kevéssé alkalmazkodott a prognózisokhoz, a társadalomtudósok ezt úgy magyarázzák, hogy az ő dolguk "kvantitatív-matematikai" előrejelzést adni, amely továbbfejlődésre teremt lehetőséget, nem pedig a jelenségek részletező leírását.

A német társadalomtudósok viszont képtelenek megszabadulni az építőkockarendszer logikájától, amely a politika, a történelem, a gazdaság és a kultúra terén olyan fejlődési elemeket képes csak érzékelni, amelyek már rövid távon is uniformitáshoz vezetnek. A szocializmus összeomlásával megszűnt az a "szellemi idézőjel", amellyel a közép- és kelet-európai régiót egyben tartották. A térség országai közül Magyarország és Románia kapta a kutatóktól a legkevesebb figyelmet, a Szovjetunióból pedig Oroszország volt mindvégig hegemón helyzetben. A németországi Kelet-Európa-kutatás inkább az egyes ország-kutatásokra építette stratégiáját, míg az USA-beli vizsgálatokban inkább a régiós kutatások kaptak figyelmet és támogatást.

A társadalomtudományok közül a szociológia kétségtelenül elveszítette azt a vezető szerepét, amelyet korábban a Kelet- és Közép-Európa-kutatásokban betöltött, a gazdasági kutatások nemcsak reálisabb és konkrétabb tájékoztatást nyújtanak, de több támogatásra is számíthatnak (csak Oroszországban ezernél több külföldi cég hajlandó részt venni gazdaságelemzési kutatásokban). A FÁK-tagállamok ugyanakkor egyre inkább visszasírják a hamis statisztikákat, egyrészt mert a jelenlegi adatkáoszban lehetetlenség eligazodni, másrészt a korábbi "lakkozott" adatok logikáját legalább a gazdaságpolitikai felső vezetés ismerte.

Az összehasonlító társadalomtudomány is egyre inkább ráébred, hogy kevés érdemi eredmény várható olyan vizsgálattól, amely Magyarországot Spanyolországgal hasonlítja össze, amely vizsgálatban néhány kétségtelen egyezésen túl a jóval nagyobb mértékű eltéréseket lehet csak elemezni.

A gazdasági vizsgálatok ellenben tudatosan hárítják el maguktól az ideológiai elemzéseket, helyettük a piac- (vagy félpiac-)gazdasági körülmények kutatása felé fordulnak, miközben a "politikai gazdaságtan" fogalmát egyre inkább a kommunizmus hajdani kelléktárába utasítják.

A Kelet-Európa-kutatás különösen négy terület felé fordítja újabban a figyelmét, ezek: a civil társadalom és az újjáéledő nacionalizmus, az ún. "constitutional engineering", a konszolidáció folyamata, végül pedig a konszolidálódó demokrácia és az új autoritarizmus közötti hibrid jelenségek kialakulása.

A civil társadalom megerősödésében a térségben sokan a demokrácia új formáit látják, valamiféle középutat a szocializmus és a kapitalizmus között. A "community" fogalma kapcsán sokan a kommunizmus újjáéledésétől félnek, mások éppen az ellenképét, a reális formában megvalósult utópiát látják benne. A kelet-európai értelmiség részéről felmerült ismét a "harmadik út" eszméje, amely a kapitalizmushoz való változatlan visszatérés helyett a "szocializmus nyomán kialakult többletet" látja a civil társadalom megerősödésében. Ugyanakkor sokan az antipolitizmus és a gazdaságellenesség vádját is szembe szegezik a civil társadalommal, némiképp jogosan. Más felfogás szerint az értelmiség inkább a civil társadalom megerősödésében látja a társadalmi előrelépés útját, a "tömegek" viszont az újjáéledő nacionalizmusban.

A volt szocialista országok legtöbbjében az etnikai konfliktusok nagy részét végül is "civil módon" sikerült megoldani, kivételt csak a csecsen-konfliktus és a Jugoszláviában kirobbant koszovói válság jelent.

A "liberalizálás, demokratizálás, konszolidálás" jelszava leginkább Magyarországon és Lengyelországban talált visszhangra, még ha a liberalizálás nem is valósult meg maradéktalanul. A demokratizálódás legfőbb eredménye kétségtelenül az elnöki rendszer és a mellérendelten működő parlamenti demokrácia, amely nyugaton és keleten egyaránt hatalommegosztó és kölcsönös ellenőrzési lehetőséget jelent (vagyis: "jó emberek helyett - jó intézményeket").

A konszolidálódás folyamata 1993-ig a legtöbb közép- és kelet-európai országban megindult, sőt be is fejeződött. Ennek során párhuzamosan vagy egymásra épülve megvalósult a politika, majd az érdekcsoportok konszolidációja, a magatartásformák majd a polgárság konszolidációja. Ennek a folyamat-együttesnek a sikerét bizonyítja két választás és többszöri hatalomváltás - erőszak nélkül, a választási részvétel egyenletessége, rendszerellenes pártok eltűnése, illetve marginalizálódása, a politikai játékszabályok kialakulása, elismertetése és betartása.

Lukáts János

Vissza