Ukrajna - bizonytalan állapotok

Arel, Dominique: The Muddle Way. = Current History, 97. vol. 1998. 621. no. 342-346. p.

Ukrajna gazdasága katasztrofális állapotban van. Ezt a tényt talán csak az ország vezetése nem hajlandó tudomásul venni. Sem Leonyid Kravcsuk 1991 és 1994 között, sem pedig a jelenlegi államelnök, Leonyid Kucsma nem szembesült azzal, hogy a gazdasági problémák orvoslása csak radikális változtatásokkal mehet végbe. Következésképpen a gazdaság állapota tovább romlik, és nincs semmiféle jele a politikai pálfordulásnak.

Ezzel párhuzamosan a külpolitika Oroszországtól való függése tovább nőtt, bár Kucsma Nyugat-orientációja még az ukrán nacionalisták számára is meglepetés volt, mivel őt az orosz érdekek kiszolgálójának tartották. A kisebbségi nyelvek kérdését illetően túl sok a bizonytalanság. A kormányzat nyelvpolitikája nem egyértelmű. Bár az ukrán az egyetlen hivatalos nyelv, az orosz nyilvános használatának törvényi keretei máig tisztázatlanok.

A gazdasági reformok elodázása, a nyugati biztonsági rendszerekbe történő integráció és a kétes módon meghatározott ukrán nemzetállam - ezek azok a problémák, melyek egyenként, de akár együttesen is nagyban meghatározzák az ország jövőjét. Többen elképzelték már Ukrajna összeomlását. Ez a mai napig nem következett be, de nem szabad megfeledkezni arról a szovjet típusú gondolkodásmódról, amely mindmáig azt tartja, hogy az ország bármilyen problémát képes megoldani anélkül, hogy valamilyen politikai árat kellene fizetnie érte.

Négy évvel a Kucsma elnök által bejelentett gazdasági reform után semmiféle strukturális változás nem ment még végbe. Az ország gazdaságának teljesítménye gyászos. Az állam továbbra is támogatja a veszteséges iparvállalatokat és szövetkezeteket. A privatizáció elenyésző mértékű, lényeges bevételt nem jelent. A vállalatoknak sokkal inkább kifizetődő az adómentesség megszerzése a különböző politikai kapcsolataikon keresztül vagy az adószedők megvásárlása, mint az állami kincstár gazdagítása. Mindezek következtében a költségvetés hiánya a GDP-nek több mint 7%-a, amely az IMF által elfogadott szint háromszorosa. Az évek során az egyetlen lényeges változás a deficit kezelésének politikájában volt. Az 1992-93-ban elindított bankóprés produkciója nyomán az infláció 1993-ban elérte a 4735%-ot. A kormányzat a kialakult válsághelyzetre a támogatások csökkentésével és a bérek befagyasztásával reagált. Kucsma gazdaságpolitikájának alapja a külföldi hitelek felvétele volt, melyek nagy részét nem a strukturális reformok finanszírozására, hanem az energiaimportra és a kormányzati bérek kifizetésére fordította. A visszafizetéseket pedig újabb, magasabb kamatú hitelek felvételével fedezték. Az IMF és a Világbank emiatt elvesztette türelmét, és befagyasztotta a kölcsönöket. 1998 közepére az ország a gazdasági összeomlás szélére került, aminek bekövetkezését csak azért kerülhette el, mert az USA nem engedhette meg egy bizonytalan, feszültségekkel teli állam kialakulását Oroszország határán.

De honnan fakad ez az ellenállás a reformokkal szemben? Bizonyára szerepet játszik benne az orosz (szovjet) elnyomás, a polgárság hiánya, az elnöki hatalom gyengesége és az a tény, hogy a szakmailag legfelkészültebb káderek többsége még a szovjet időkben Moszkvába vándorolt, mindezzel párhuzamosan az új generáció sem kap lehetőséget, hiszen a fantáziátlan és jórészt hasznavehetetlen régi apparátus még mindig pozícióban van. Míg a gazdaság egyre súlyosabb válságba kerül, az ukrán elit hihetetlen gazdagságra tesz szert, köszönhetően az államilag kialakított helyi monopóliumoknak, melyek kezükben tartják a legjövedelmezőbb termékek (pl. az energia, a fémek) behozatalát és kivitelét. Kucsma elnök, bár személyében nem hibáztatható, nem képes ezekkel az érdekcsoportokkal felvenni a küzdelmet.

Az országról kialakított hivatalos kép szerint, ellentétben Oroszországgal, Ukrajna történetét tekintve európai állam, amely a sok évszázados orosz elnyomás után napjainkban ismét arra törekszik, hogy elfoglalja megérdemelt helyét a kontinensen. Ezt az álláspontot vonta kétségbe Kucsma elnök az 1994-es választási kampányában, amikor Ukrajnát az eurázsiai gazdasági és kulturális terület részének tekintette. Az ország alapvető célja, hogy Oroszország elismerje: Ukrajna többé nem a birodalmi politika eszköze. A stratégia kettős: kétoldalú kapcsolatok kialakítása Oroszországgal (szemben a FÁK többoldalú fórumával) és törekvés a Nyugat támogatására. A külpolitikának hosszú távon szembe kell néznie azzal, hogy Ukrajna energiaellátása Oroszországtól függ. Ukrajna a megállapodások ellenére sem rendezte tartozásait a Gazpromnál, de Oroszország mégsem állíthatja le a szállításokat, mivel az Európát ellátó csővezetékek Ukrajnán keresztül vezetnek. A gazdasági reformok elodázása ellentétben áll az európai integrációval, hiszen ennek politikai és gazdasági alapfeltételei vannak. Ukrajna nem hivatkozhat állandóan geopolitikai jelentőségére. A vallási és nyelvi rokonság Oroszországgal szintén nem hagyható figyelmen kívül. Közvéleménykutatások szerint a lakosság kétszer akkora része támogatja a keleti orientációt, mint a nyugatit. Katonai kérdésekben az ukránok inkább a FÁK szövetségéhez, mintsem a NATO-hoz közelednének, de az uralkodó nézet szerint leghelyesebb az egyensúly megteremtése a NATO és Oroszország között.

Míg a lakosság 50-50%-a tekinti anyanyelvének az ukránt, illetve az oroszt, a megoszlásuk igen jellemző. A nyugati országrészt kivéve az orosz a városok nyelve, míg az ukránt a vidéki, falusi lakosság, az alacsonyabb státusú népesség vallja magáénak. Az egyik legnagyobb feladat az ukrán állampolgárok megtanítása az ukrán nyelvre. Ehhez forradalmi változásokat kellene véghezvinni az oktatási rendszerben. Minden bizonnyal egy több generáción át tartó folyamatról van szó. Míg az állami intézményekben az írásbeliség nyelve az ukrán, a beszélt nyelv továbbra is az orosz. Mi lehet a megoldás? Megengedheti-e Ukrajna, hogy országa keleti fele alapvetően orosz nyelvű terület maradjon? Az előjelek nem túl biztatóak. Az oktatásügyi szakemberek által hangoztatott elv szerint az orosz "idegen" nyelvként kezelendő Ukrajnában. Ugyanakkor a krími kilátások sem túl kedvezőek. Ez az orosz többségű terület az egyetlen, amely valaha Oroszországhoz tartozott. A nacionalisták már Gorbacsov alatt a terület autonómiáját követelték, s 1992-ben és 1994-ben is elszakadással fenyegettek. 1995 óta a terület papíron autonómiát élvez ugyan, de a fontos döntések mind Kijevben születnek. Kényes kérdés a krími elitcsoportok fővárosi pozíciója és helyi gazdasági hatalma. A kormányzat által irányított kiszorítósdi igen kockázatos, hiszen elégedetlenségüknek könnyen nyomatékot adhatnak a szeparatista törekvéseket amúgy sem elutasító lakosság mozgósításával. A helyzetet tovább bonyolítja a krími tatár népesség, amely az orosz elszakadás ellenében Kijev taktikai szövetségese, bár jogai szintén korlátozottak. Kucsma elnök vétója következtében parlamenti képviseletük minimálisra csökkent. Növekvő politikai elégedetlenségük az ukrán lakosságot aggasztó iszlám zászlók és csecsen jellegű táncok megjelenéséhez vezetett.

Ukrajna geopolitikai és kulturális helyzetét tekintve két különböző világ között helyezkedik el. Meg kell találnia önmagát valahol a Kelet és a Nyugat, az ukránok és az oroszok között. Nincs, aki megjósolhatná, hogy a gazdasági zűrzavar milyen változásokat hoz létre a nemzetiségi, vallási és nyelvi törésvonalak mentén.

Ságvári Bence

Vissza