Kelet-Közép-Európa, Oroszország és a NATO bővítése kelet felé

Ostmitteleuropa, Russland und die Ostweiterung der NATO. Perzeptionen und Strategien im Spannungsfeld nationaler und europischer Sicherheit, August Pradetto (szerk.), Opladen 1997, Westdeutscher Verlag 377 p.

Az a rendszerváltozás, amely az 1990-es években Európa egykor kommunista országaiban végbement, alaposan megváltoztatta a kontinens biztonságának feltételeit. A változást nemcsak a szovjet dominancia megszűnése okozta, hanem az "új szomszédok" megjelenése, vagyis a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullása nyomán létrejött államok. Szükség volt ezért egyrészt valamiféle "új internacionalizmus" megfogalmazására, másrészt számolni kellett az újonnan létrejött országok "új nacionalizmusának" megjelenésével és hatásával. A NATO biztonságpolitikája és bővítése kelet felé nemcsak az Európa jövőjéről folytatott vitákban foglal el jelentős helyet, hanem az érintett közép- és kelet-európai, negyven éven keresztül a szocializmus feltételei között élő országok biztonsági, együttműködési kérdéseiben is. A tanulmánykötet szerzői elsősorban politikusok, kül- és biztonságpolitikai szakértők, a nemzetközi kapcsolatok kutatói, aktív vagy egykori irányítói, tanácsadói. Elemzéseiket a Bundeswehr hamburgi egyetemének tudományos vizsgálatai egészítik ki.

A kötet első részében az azóta NATO-taggá lett cseh, lengyel és magyar kutatók problémaleltárát, várakozásait és félelmeit találjuk. A cseh külpolitika számára a biztonságpolitika hagyományosan nagy jelentőséggel bír, hiánya vezetett (a müncheni egyezményt követően) az ország német megszállásához és földarabolásához, viszont megteremtése érdekében folyamodott az újra egyesült csehszlovák állam a németek és a magyarok kitelepítéséhez és elüldözéséhez. Később, a Varsói Szerződés egyik legerősebb tagja is Csehszlovákia volt, aki azonban 1968-ban a saját bőrén tapasztalta meg a VSZ erejét és hatalmát. Csehszlovákia önálló védelmi politikát 1990 után sem tudott (és nem is akart) folytatni, de olyan lépésektől is óvakodott, amelyek látványosan szemben állnának az orosz érdekekkel (P. Seifter, V. Handl).

Európa hagyományos három részre tagolódását (Nyugat-, Közép- illetve Kelet-Európa) a szovjet-amerikai bipolaritás felülírta, az 1990-et követő rendszerváltozáskor Közép- és Kelet-Európában a történelmi és a szocialista örökséget egyaránt ismételten fel kellett (kell!) dolgozni. A magyar kül- és biztonságpolitika elválaszthatatlan a szomszéd országok kül- és biztonságpolitikájától, nemcsak geopolitikai okok következtében, hanem a határon kívülre szorult magyarság helyzetének biztosítása érdekében is. A Varsói Szerződés szétesése azonban nem jelenthet szembehelyezkedést Oroszországgal, még ha azóta meg is szűnt a közvetlen szomszédság, a gazdasági és társadalmi integráció azonban Európában folyamatosan és visszafordíthatatlanul tartó tendencia. Magyarország a határon kívülre került magyarok ügyét az ország szerves problémájának érzi, amely azonban nem kizárólagosan "magyar kérdés", megnyugtató rendezése az egész régió számára biztonságteremtő fontosságú és - talán - modellértékű is lehet (J. Kiss L.).

Lengyelország politikai-társadalmi helyzetét alapvetően befolyásolja az a geopolitikai körülmény, hogy az Európai Unió (korábban így fogalmaztak: Németország) és a Független Államok Közössége (korábban így fogalmaztak: a Szovjetunió) jelenti nyugati, illetve keleti szomszédságát. Az ország tehát az európai integrációban látja annak a biztosítását, hogy (az egész régióval együtt) elkerüljön a jaltai rendezéskor számára kijelölt helyről. A "semlegesség vagy NATO?" kérdésben 1992 és 1996 között a lakosság véleménye 50-ről 75%-ra növekedve az utóbbi javára dőlt el (J. Prystrom).

Ukrajna az elmúlt hét évszázadban mindössze kétszer vívta ki a függetlenségét néhány évre, így 1990 után először saját államisága alapelemeit kellett meghatároznia. Gazdasági és politikai, társadalmi és szellemi téren számtalan szállal kötődik Oroszországhoz, így az állami önállóság feladata a továbbra is fennálló közös érdekeltségek meghatározása illetve új, nyugat-európai integrációs irányok keresése, ami az elmúlt, szovjet szellemű berendezkedés után fáradságos feladat (I. Koval, V. Semenov).

Oroszország elfordulása Nyugat-Európától a peresztrojka évei után egyre határozottabb jelleget ölt, nagyhatalmi tudatának megrendülésével a NATO terjeszkedési terveit oroszellenes biztonságpolitikai stratégiaként értékeli. Ugyanakkor az érdemi kapcsolatteremtés igénye mind a nyugat-, mind a közép-kelet-európai országok részéről megmutatkozik (némiképp más-más tartalommal), sőt maga Oroszország is érdekelt a folyamatban. Oroszország ugyanakkor egyre inkább bekerítve illetve elszigetelve érzi magát a NATO által, olyan (többnyire egyoldalú) biztosítékokat kér partnereitől, amelyek alaposan lelassítják vagy átstrukturálják az amúgy is kényes viszonyt Oroszország és Nyugat-Európa, illetve Oroszország és a NATO között (a tanulmánykötetben közölt írás az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács nyilatkozata).

A hidegháború befejeződése egyes francia politikai körökben a korábban az USA által háttérbe szorított francia nagyhatalmi gondolat feléledéséhez vezetett, Franciaország részt kíván venni a kelet- és közép-európai országok biztonságpolitikai újrarendeződéséről most körvonalazódó új elképzelésekben, ugyanakkor éppen Oroszországra támaszkodva igyekszik szövetségest találni magának a nyugat-európai vetélytársakkal szemben. De Franciaország is érzi az 1990-es orosz szlogen igazságát (Arbatov nagykövet szavait): "Önökkel valami rettenetes dolog történt, elvesztették az ellenségüket!" (F. Manfrass-Sirjacques).

Anglia európai vezető helye a NATO-n belül ugyanúgy kétségtelen volt mindig, mint nyitottsága a szervezet bővítésére. Gyakorlati érvek azonban aligha szóltak a tényleges bővítés mellett, Anglia erős gazdasági kapcsolatokra törekedett Oroszországgal és (mértékkel) a közép- és kelet-európai országokkal, mindkét törekvés nélkülözte azonban mind a politikai diszkrimináció gyanúját, mind a biztonságpolitikai közeledés illúzióját. Az USA és Anglia zavartalan és kiegyensúlyozott együttműködése a NATO-ban fontosabbnak tűnik az Egyesült Királyság számára, mint a mindenáron való bővítés vagy erődemonstráció kelet felé (T. Taylor).

A Varsói Szerződés feloszlása után a közép- és kelet-európai országok nemzeti érdekeiket követve igyekeznek kialakítani saját biztonságpolitikai stratégiájukat, Oroszország ellenben a FÁK államai között a politikai vezető szerep mellett katonai hegemóniára is törekszik, a volt szovjet atomütőerő meg-, illetve visszaszerzésére. A NATO Oroszországot is a tagjai között kívánja látni, kívül maradása beláthatatlan veszélyeket és áttekinthetetlen biztonságpolitikai helyzetet teremthet. A szövetség keleti bővítése nem állhat meg Oroszország határai előtt, ez újabb választóvonal kialakulásához vezetne, Oroszország elszigeteléséhez. Oroszországban ugyanakkor a NATO keleti bővítése negatív belpolitikai következménnyel járna, sőt Moszkva NATO-tagsága inkább gyengítené a szövetséget, mint erősítené. Németország a NATO-ban kulcsszerepet tölt be érdeke, hogy Oroszországgal minél előbb létrejöjjön a megegyezés, ezt a célt azonban, véleménye szerint, a NATO keleti bővítése (valójában az amerikai és német fegyverek előretolása a FÁK országok határáig) nem szolgálja (C. Hacke).

Az USA sajátos helyzete a világ biztonságpolitikájában immár évtizedekre tekint vissza: az európai erőegyensúlynak is az USA a letéteményese. A szovjet nagyhatalmi szerep megrendülésekor (1989 után) azonban ez a szerep némiképp fölöslegessé vált. Új kihívást jelentett viszont a német újraegyesítés, ez azonban inkább új gazdasági nagyhatalom megjelenésével járt együtt. A NATO bővítés amerikai koncepciója a csatlakozás illetve a bővítés előtt a "Partnerség a békéért" elnevezésű átmeneti kapcsolattípust dolgozta ki. A volt szocialista országok "partnerségével", illetve csatlakozási, hajlandóságával ellentétben áll Oroszország bizalmatlansága, beidegzett évtizedes NATO-ellenessége, amelyet továbbra is nehéz legyőzni (M. Knapp).

Elgondolkoztató a kötetet záró tanulmány, amely a NATO keleti bővítésének az orosz reakcióit elemzi. Az Oroszországhoz közelebb hozott NATO-fegyverek valójában Oroszország hagyományos nyugat- (illetve USA-)ellenességét erősítik, a volt szocialista rendszer visszavágyóinak a malmára hajtják a vizet. Az orosz közvélemény azonban csak kisebb részben osztja ezt a félelmet, biztonságpolitikai szakértők úgy vélik, Oroszország részvétele is inkább a NATO számára jelentene gondokat, mintsem magának Oroszországnak. Sőt az orosz érdekek inkább azt kívánják, hogy megszűnjék Európa további részekre szakadása, és Oroszország újabb kapcsolati lehetőségeket alakíthasson ki Európával. A hagyományos közép- és kelet-európai kapcsolatrendszer így ismét működésbe léphetne Oroszország csatlakozásával, ami mindenképpen az ország gazdasági és politikai érdekeit szolgálná. Oroszország NATO-kapcsolata jelentős tényező lehet a Kínához fűződő viszonyban is (A. Zagorskij).

Vissza