Szellemi hatalom a XX. századi totalitárius hatalmakkal szemben. A nácizmus esete

Eslin, Jean-Claude: Le pouvoir spirituel face aux totalitarismes du XXe siecle. Le cas nazisme. = Esprit, 1999. 250. no. 166-178. p.

A tanulmány Eslinnek a közeljövőben a Seuil kiadónál megjelenő "Dieu et le pouvoir, le théologico-politique dans l'histoire" című könyvének egy részlete. A különböző keresztény felekezetek tanításában, valamint a látható egyházban megjelenő szellemi hatalom a francia forradalmat követően súlyos presztízsveszteséget szenvedett Európában. A XX. század mozgalmas történetében a nácizmus és a szovjet bolsevizmus radikálisan megszüntették a nyugati társadalmakban immár hagyományosnak mondható állam és egyház (lásd szellemi hatalom) megosztottságát.

1917-től kezdve négy erő hatja át az európai gondolkodást: a liberalizmus, az európai kereszténység, a kommunista forradalom és a fasizmus. Valamennyien a tekintély/hatalom birtokosára kérdeznek rá elsődlegesen. A totalitárius rendszerek egyesítik a nyugati hagyományban egyre aprólékosabban szétválasztott hatalmat; minden hatalmat monopolizálnak. Európa számára a XX. század politikai és szellemi kudarc; e kudarc a demokráciákra éppúgy vonatkozik, mint az egyházra; legitimitásukat éppúgy megkérdőjelezik, mint ellenállóképességüket. A totalitárius rendszereket vizsgáló H. Arendt-et idézi a szerző, aki úgy fogalmazott, hogy ezekben az emberek "...elveszítették hitüket az Utolsó Ítéletben: a legrosszabbak a félelmüket, a legjobbak a reményüket". Innen már csak egy lépés, s a tömegek mindenre készek...

Rauschninggel folytatott magánbeszélgetéseiből (1932-1934) kitűnik Hitler kereszténység iránti ellenszenve, s persze a tettek nihilista víziója is. Azaz minden cselekvés értelmes, még a bűncselekmény is; e látomásban a nemzeti szocializmus a nagy vallások riválisaként jelenik meg. S noha nyilvánosan sokat emlegeti "Isten"-t, sokkal inkább a germán mitológiára enged asszociálni, semmint a kereszténység Istenére.

De hogyan foglalt állást az egyház a totális rendszerrel kapcsolatban, s mit tanított róla? A három nagy keresztény hitvallás gyengének és hatástalannak bizonyult a totális doktrínával szemben. Talán a kálvinizmus kivételével, az is közös bennük, hogy tévesen túlértékelték a tekintélynek/hatalomnak járó engedelmességet. Két nappal Hitler hatalomra jutása után Dietrich Bonhöffer rádióbeszédben fejtette ki, hogy a vezért szerepköre Isten karikatúrájává teszi. (Ellenállása ettől kezdve tudatosan vitt egészen 1945-ben kapott halálos ítéletéig.) A meglehetősen dezorganizált német lutheránus egyház a kegyúrnak kijáró tisztelet és alávetettség hagyományával viaskodott. Ez a habitus a reformációval született meg, és mélyen áthatotta az egyháziakat, a híveket és a katonákat. Ennek ismeretében érthető csak meg az a roppant lelkiismereti probléma, amely a Hitlerrel szembeni ellenállást olyan bizonytalanná tette. A hivatalos egyház kompromisszumot kötött. De pl. Karl Barth, 1934-esbarmeni nyilatkozatában visszautasított minden olyan hamis doktrínát, mely Isten kinyilatkoztatása elé helyez bármilyen hatalmat, igazságot, tekintélyt.

A katolicizmus szervezett papsága, nemzetközisége miatt sokkal függetlenebb a nemzeti politikai hatalomtól. Hagyományosan azonban a tekintélyuralmi, korporatív rendszereket támogatja. Mindig voltak persze kivételek, így már 1933 előtt is számos rasszizmusellenes állásfoglalás született katolikus körökben. XI. Pius pápa 1933 nyarán egyezséget kötött Hitlerrel, ami valami szabadságot hagyott a katolikus egyház számára, elsősorban azonban a náci vezér népszerűségét növelte, valamint rendszerét legitimálta. 1937 márciusában a pápa kibocsátotta "Mit brennender Sorge" kezdetű enciklikáját, melyet Németország valamennyi katolikus templomában felolvastak, s amely igen világos kifejezésekkel elítéli a nácizmust.

A későbbiekben a háború során azonban már nem emlegették szövegét. Emlékezetesek voltak XI. Piusnak 1938-ban belga zarándokok előtt mondott mondatai: "Az antiszemitizmus olyan mozgalom, melyben nekünk, keresztényeknek semmi részünk nem lehet. (...) Lelki értelemben szemiták vagyunk."

A XX. század második felében a keresztény felekezetek Európában még mindig a politikaitól különböző lelki-szellemi hatalmat képviselnek, melyre válsághelyzetben számítani lehet, s ha ezt a szerepüket nem töltik be, kritika éri őket. Nyilvánosan azonban Konstantin császár kora óta nem foglalnak állást a politikai hatalom ellenében. 1940 körül a Vatikán kapitulált Hitler előtt. XI. Pius s vele egy rasszizmusellenes enciklika terve meghalt.

Franciaországban Gaston Fessard illegális röpirata szellemi megközelítéssel elemezte 1941 novemberében a politikai helyzetet. Kimutatta, hogy a Vichy-i rendszer elveszítette legitimitását. Egy másik, ugyancsak kisebbségben maradó hang is megszólalt 1944-ben: Henri de Lubac szerint "a közösség javára kell engedelmeskedni, s nem a kormánynak, sem nem a rendszernek". Az engedelmesség kérdése úgy merült föl a katolikusok nagy részében (ld. Baudrillard kardinális), hogy a nemzeti szocializmus - mely zászlajára a liberalizmus- és bolsevikellenességet tűzte - még mindig a kisebbik rossz a francia forradalom óta teret nyert individualizmushoz képest.

Tágabb értelemben az is igaz, hogy az európai kereszténység nehezen tud egy olyan világban gondolkodni, ahol a szabadság a központi érték. Különös, de az ún. liberális értelmiségiek is nagyon távol voltak attól, hogy mindig mindenben szembe helyezkedjenek a nácizmussal. Sokszor csak azért, mert nem akartak tudni róla. A II. világháború éveiben Németországban előfordult, hogy a papság kinyilatkoztatta, nem szolgáltatja ki a szentségeket azoknak, akik a legitim renddel nem értenek egyet. Ezt több helyen is tetézte az évezredes múltú antijudaista teológiai tanítás, illetve számos ország kulturális és politikai antiszemitizmusa. Az elöljárók iránti engedelmesség kontra lelkiismeret ellentmondásait az egyén számára megnyugtató módon végül csak a második Vatikáni Zsinat (1965.) tisztázta. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a modern politikai és teológiai liberalizmus is legalább olyan gyenge, sőt hibás talajon áll a nácizmussal, mint a tekintélyuralmi doktrínák. Senki sem vitatja, hogy a II. világháború alatt mindössze Hollandiában és Dániában fejtett ki sikeres ellenállást a kereszténység. Ez a keserű igazság azonban arra figyelmeztet, hogy főleg a XIX., majd a XX. században, a modernizmus hatására a különböző keresztény felekezetekben egységesen a tekintélykultusz fejlődött ki, az ismert tragikus kimenetellel.

Kakasy Judit

Vissza