Kollektív identitás - válságban

Kollektive Identität in Krisen. Ethnizität in Religion, Nation, Europa.Robert Hettlage, Petra Deger, Susanne Wagner (szerk.) Opladen,
Westdeutscher Verlag, 1997, 361 p.

Komoly vita lángolt fel az elmúlt években a világ társadalomtudósai között, hogy korunk szociológiája nem az etnocentrizmus felé halad-e, bár az európai tudósok ennek éppen az ellenkezőjét bizonygatják: szerintük a számos új ország létrejötte és mérethasonlósága inkább a kiegyenlítődés irányába hat. Ennek a szellemi áramlatnak a fő törekvése a korábbi duális Európa egységesítése, valamiféle "össz-európai identitás" kimunkálása, a múlt(ak)ról folytatott viták közös mederbe terelése, a kommunikációs korlátok lebontása és végül egy egységes "civil society" felvázolása. E sokrétű tudományos feladat megvalósítására szervezte a Regensburgi Egyetem azt a nemzetközi szimpózium-sorozatot, amelynek a válogatott anyagát a Westdeutscher Verlag jelentette meg, elsősorban közép- és kelet-európai szociológusok tanulmányaiból.

Robert Hettlage bevezető tanulmánya az "Európa-kutatás" történeti foglalatát adja, amely mintegy másfél ezer évre tekint vissza, évtizedünkben azonban az eredmények összegezésének az esélyével biztat. Talán még soha nem kívánta az egész Európa ilyen mértékben meghatározni "az utat saját maga felé", bár a szándékból hiányzott a kellő előkészítés, ami hamarosan tanácstalansághoz vezetett. Számos kérdés merült fel Európa érdemi átépítése során, amely a geopolitikai dimenziókat is igyekszik figyelembe venni. A nyugat-európai modell vonzó-e Kelet-Európa számára politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból? Vajon a kispolgári-etnikai és a nemzeti kritériumok elsorvadnak, vagy a "visszaszorított nacionalizmusok" (pl. a Szovjetunió összeomlása után) új erőre kapnak? Esetleg éppen a nyugat-európai országok azok, akik nem kívánják az érdemi bővítést, valamiféle szűken értelmezett gazdasági integráció védelme nevében? A nemzethez vezető, újra megtalált út (elsősorban Közép- és Kelet-Európában) a nemzeti határok szerinti újrarendezést sürgeti, vagy ellenkezőleg: "kulturális többlettermelést" eredményez? Az Európai Uniót vajon nem érzik néhol nyugaton is bürokratikus tehernek, különösen a kialakuló, életképes régiók?

A mozgásba lendült európai átalakulás helyszínei ma még bizonytalanok: vajon nyugati, keleti és összeurópai tendenciákról van szó, vagy geopolitikailag máshol kell meghúzni a határokat: Nyugat-, Közép-, illetve a "harmadik Európa" között (ez utóbbi csoportba Kelet- és Délkelet-Európa tartoznék). A részekre szakadó hajdani nagyhatalmak utódállamai egyáltalán nem szükségszerűen egyazon irányba orientálódnak, de a kialakult országon belül is további elhatárolódások-szakadások körvonalazódnak - gyakran etno-soviniszta - etno-szeparatista törekvések mentén. A "régiók Európája"-elképzelést az etnoidentitás és a sikeres nemzetállam eszméje egyként veszélyezteti, illetve Európa kiterjesztése kelet felé az integráció gyengülésével és a gazdasági sérülékenységgel jár együtt. A jövőtervezés és a nemzetközi kiútkeresés első lépése a nacionalizmus fogalmának modern újragondolása és újrafogalmazása, amelyet a modernség elfogadása, a konkrét politikai hagyományok és a működőképesség szempontjából egyaránt végig kell gondolni - különösen a volt szocialista országokban.

A nemzet és az etnikum kapcsolatának vizsgálata többet jelent politikatudományi kutatásnál, az etnikai kötődés sokkal erősebben hat a részt vevő személyek tudati szférájára, mint nyugat-európai társadalomtudósok feltételezték. Maguk az etnikai csoportok a primercsoport jegyeit mutatják, és igen szívósnak mutatkoznak (F. Heckmann). Maga az etnicitás is vitatott társadalomtudományi fogalom, a szovjet típusú államban lehet a szeparatizmus jelképe és a társadalmilag haladó csoportosulás egyik formája. De az angol-szász szakirodalom is gyakran azonosítja a nagyvárosi bevándorlók kultúrájával, sőt a "ius sanguinis" kétes ideológiájával (C. Giordano). A modern nemzetfelfogás kidolgozásánál a két - egymást kiegészítő - legfőbb tényező az összemberiségre tekintő közösségi tudat és a különösséget felmutató, sajátos értékszemlélet (B. Estel). Figyelmet érdemel az az elemzés a nemzetállami homogenitás mítoszáról, amelyet a nyugat-európai liberális demokrácia kétségbe von, majd a tőle megtagadott tulajdonságokat az etnikumra változtatás nélkül ráaggatja. A nemzetállam és a nemzet meghatározása sem azonosítható, mivel az egyik állami, a másik társadalmi szinten valósul meg (B. Serloth).

A külföldi (főként dél-európai) vendégmunkások jelenléte Németországban nemcsak gazdasági és munkaerő gondokat old meg, de egy sajátos szociológiai-etnikai helyzet tanulmányozásához is bőségesen nyújt adalékot. A vendégmunkások helyzete egyúttal az állampolgársággal és általában a külföldiek jogi megítélésével összefüggő kérdések bonyolultságára figyelmeztet (P. Deger). Más történelmi-társadalmi háttér ismeretében kell megítélnünk Katalónia helyzetét Spanyolországon belül, ahol az etnikai határok egyúttal szociokulturális határt is jelentenek. Az elmúlt évtizedek állami-politikai rendezési kísérlete meggyengítette a korábban erős (és harciassága okán sokáig népszerű) szeparatista mozgalmat (D. Goetze). Baszkföldön, Spanyolország másik északi tartományában ellenben a nagymértékű iparosodás fenyegetett sokáig identitásvesztéssel, az indokolatlan központosítás azonban évtizedes ellenálláshoz, gyakran terrorcselekményekhez vezetett, amelyeket csak napjainkban sikerült megfékezni (W. L. Bernecker). A többnyelvű Svájc és a kétnyelvű Belgium etnikai viszonyai erősen eltérnek, és amíg Svájcban mintaszerűen rendezettek a nyelvi-etnikai kapcsolatok, Belgiumban gyakran válnak politikai-nemzetiségi indulatok forrásává. Svájcban a kantonok középkori eredetű helyi önállósága máig megmaradt, Belgiumban ellenben az erős központosítás a helyi akaratok ellenében hat (J. Coenen-Huther). Más jellegű és tartalmú ellentét feszül Skócia és Anglia, illetve Bajor- és Németország között, ezekben az országokban a történelmi hagyomány és a nemzeti öntudat mellett a vallás is összetartó (illetve elválasztó) tényező. Sőt a beszéd is inkább az önálló nyelv mintsem a nyelvjárás irányába mutat (B. Grabmann). Az identitáskeresés nehéz útját végig kell járni olyan nagy hagyományú országoknak is, mint Ausztria. Az osztrákok gyakran érzik hazájukat történelmi múzeumnak, folklór-bemutatónak, Európa peremére szorult országnak, az alacsony szavazati arány az EU-csatlakozásról (66%) is arra int, hogy sokan előbb a saját nemzeti hovatartozásuk ügyében akarnak tisztán látni (G. Jagschitz).

A posztszocialista nacionalizmus korunk társadalomtudományának egyik legújabb vizsgálati területe, amely alapvetően határozza meg mind a szocializmus, mind a posztszocializmus teljes fenomenológiájának a kutatását. A jelenség elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt egy sor megválaszolandó kérdést vet fel: hiba volna a posztszocialista nacionalizmussal azonosítani az egész térség egész társadalmi átalakulásának a menetét, és hasonlóan hiba volna az átalakulás összképét ennek következtében negatív megvilágításba helyezni. A nacionalizmus-tipológiák ugyan 19. századi előzményekre nyúlnak vissza, de tartalmukban teljesen a 20. század végének posztszocialista társadalmi problémáiban kívánnak eligazítani (a struktúra-modernizáló, a romantikus-autopoetikus és az etatista-defenzív nacionalizmus megkülönböztetésével) (Kiss Endre). A nemzeti és etnikai identitás megteremtése során gyakran találkozunk az autonómia fogalmával. A lokálisan többségben élő kisebbség helyi önigazgatási lehetősége az anyanyelvhasználati-jogot és az oktatási lehetőségeket képes megteremteni, illetve biztosítani, sőt a kulturális autonómiába a művelődés, a sport, a bankélet szervezése is beleértődik (J. Wiatr).

Oroszország észak-kaukázusi térsége az etnikai-nyelvi különbségek és konfliktusok tárházával szolgál a kutatóknak (az orosz többség mellett 27 szláv, türk és egyéb nép és nyelv él ezen a területen egymás mellett vagy keverten). A történelem során az oszmán, iráni, tatár hódítók ellen harcias törzsi-nemzetiségi szervezetek alakultak ki és maradtak fenn napjainkig (pl. a csecsenek). Az itt élők évezredes földéhsége a túlnépesedés következtében, a privatizációs lehetőségek feléledése során ismét fellángolt, amit a hitbeli különbségek (pántürkizmus) tovább erősítenek (S. A. Tatunz).

Jugoszlávia széthullása a délszláv egység illúziójának a végét is jelentette, a viszonylag legegységesebb országrésznek Szlovénia tűnt (87%-os szlovén lakossággal). A nacionalizmus itt a nemzeti önállóság kivívásában és gyors elérésében mutatkozott meg, árnyoldalai ezt követően kevésbé érezhetőek, mint a jugoszláv térség más, új államalakulataiban (I. Bernik és B. Malnar).

Csehszlovákia kettészakadását természetesen nem az újfajta országnév-használat magyarázza (Csehszlovákia után Cseh-Szlovákia forma - vagyis a "kötőjel-háború"), hanem a közös (csehszlovák) identitás gyengesége - a két önálló identitással (cseh és szlovák) szemben. A két etnikum között hosszabb ideje volt érezhető bizalmatlanság és kedvetlenség a közös identitás viselése és vállalása iránt, ezért mindketten a másik felet hibáztatták (M. Znoj). A szétválás a szlovák politikai-társadalmi köztudatban többirányú ideológiai mozgást indított meg, amely (a csehekétől) eltérő történelmi tapasztalatokra építve, a nehezen meghatározható, de tartósnak bizonyuló "monád-elmélet" kialakulásához (illetve feléledéséhez) vezetett (M. Stanek).

A keleti zsidóság útja a nemzettudat különös, bár nem egyedülálló példáját mutatja: az asszimiláció és a gyökerekhez kötődés egyaránt végigkíséri évszázados útjukat, míg századunkban - a holocaust és újabb szétszóratás után, Izrael lakosságának többségét adva - az újkori zsidó nemzetalkotás folyamatát élik át (J. Holzer).

Éppen a legújabb történelmi-politikai tapasztalatok győznek meg minden európai szemlélőt arról, hogy Európa egyre kevésbé azonosítható Nyugat-Európával, de arról is, hogy (a többségtől) hőn áhított európai egység egyre több megoldhatatlannak tűnő részletproblémát rejt. A 20. századi történelem két világháború pusztítása során az európai identitást is széttörte, ma Európa azonosságát hol a mind homogénebbé váló, hol a kulturális termelési és fogyasztási igények rendszere teszi egységessé. A régiók újfajta tagozódást és értékrendet körvonalaznak, amelyek az etnikai sajátosságokat jobban igyekeznek figyelembe venni, mint a nemzeti-nyelvi azonosságokat fenntartó állami határokat - mindkettő az integráció és az identitáskeresés kísérlete, amely egyúttal a veszélyeket és a zsákutcákat is magában hordozza.

Vissza