A legutóbbi időkig a politikusok és a kutatók között szinte teljes egyetértés uralkodott abban, hogy az etnikai konfliktusok kezelésének célja az integer, soknemzetiségű társadalmak támogatása és megőrzése. Az elmúlt néhány év történéseinek hatására azonban mindinkább kezd teret nyerni az a megközelítés, hogy a leghevesebb etnikai konfliktusokat a harcoló felek szétválasztásával oldják meg (ld. pl. a boszniai eseményeket). Ezzel szemben azok a javaslatok, amelyek az egymással szembenálló etnikai csoportok teljes reintegrálását tűzték ki célul, egyre kevesebb támogatást élveztek. Sőt kiderült, hogy a kevert, vegyes népességű területi minták csak hozzájárulnak az erőszak eszkalációjához.

Vannak azonban ellenzői is az eljárásnak, akik azzal érvelnek, hogy az etnikai alapú lakosságcserék és szétválasztások általában nem csökkentik a szenvedést és a halálos áldozatokat, sőt még növelik is őket. A fenti kritikákat alátámasztó népességelválasztás elleni érv a négy hírhedt huszadik századi felosztásra hivatkozik (Írország, India, Palesztina és Ciprus). Ezeket kivétel nélkül nagy volumenű lakosságcserék és jelentős mértékű erőszakhullámok kísérték. Ebből fakad Kaufmann cikkének fő kérdésfeltevése is: ha a népességelválasztás elve helyes, akkor miért volt mégis olyan erőszakos az elválasztás és a lakosságcsere menete a fenti államok esetében? Az utóbbi kérdésre három lehetséges válasz adható: a) a fenti négy eset bizonyíték arra, hogy az elmélet hibás, b) a folyamatokat kísérő erőszak egy olyan helyi tényezőnek tudható be, amely nem világítja meg az elmélet kauzális logikáját, c) a folyamatokat kísérő erőszakos jelenségeket az elmélet alapján is előre lehetett volna jelezni, ami azt jelenti, hogy az erőszak nagy valószínűséggel csökkenthető, ha a politikai döntéshozók nagyobb hajlandóságot mutatnának arra, hogy mérlegeljék az egymással ellenséges etnikai csoportok szétválasztásának lehetőségét.

A fenti kérdések megválaszolásához a négy konkrét eset eseményeit vizsgálja meg a szerző, és arra a következtetésre jut, hogy a kritikusok kifogásai nem megalapozottak, hiszen a harcoló felek szétválasztása mind a négy esetben jelentősen csökkentette a későbbi folyamatokat kísérő erőszakot. A folytatódó vagy újra fellángoló, korlátozott területi kiterjedésű csoportok közötti erőszak éppen hogy nem a szétválasztásból, hanem annak tökéletlen, nem teljes körű végrehajtásából adódott. Fejezetei a következők:

Szétválás és erőszak

Írország, India, Palesztina és Ciprus felosztásának rövid története a következő kritikák érvényessége szempontjából: 1.) a szétválás és felosztás inkább növeli, mint csökkenti az erőszakot; 2.) tartósítja és fokozza a csoportok közötti gyűlöletet és erőszakot.

a) Írország

Bár Írország felosztását erőszak kísérte, azt nem maga a felosztás okozta, hanem az, hogy a felosztás nem választotta el egymástól az antagonisztikusan szembenálló feleket, különösen nem Észak-Írországban. Ennek következtében a demográfiai szempontból kevert Észak több évtizedes erőszakhullámba süllyedt, míg a viszonylag homogén Dél a békés fejlődés útjára léphetett.

Vajon Írország felosztása csökkentette-e vagy fokozta az erőszakot az országban, miután a brit kormány beleegyezett a Home Rule megadásába és a sziget felosztásába 1914-ben. Négy fő epizódot különböztethetünk meg: 1.) az 1916-os tavaszi felkelést, melyben 450-en vesztették életüket, 2.) az ír függetlenségi háborút 1919 és 1921 között, melyben 1500 ember lelte halálát, 3.) az Ír Köztársaságon belüli polgárháborút 1922-23-ban, amikor 4000-en haltak meg, 4.) a szektariánus erőszak hullámát Ulsterben, 1920 és 1922 között, mely 428 áldozatot követelt. Mindez látszólag a felosztásokat ellenző kritikákat igazolja, ez azonban valóban látszólagos. A szembenálló felek mindkét esetben az ír nemzet és a brit hadsereg volt, nem pedig katolikusok és protestánsok. A hármas és a négyes eset oka az volt, hogy nem választották el teljesen a két közösséget, különösen nem Ulsterben.

Felmerül a kérdés, vajon elkerülhető lett volna-e Írország felosztása?

A felosztást csak két módon lehetett volna elkerülni: vagy függetlenséget adni Írországnak és rákényszeríteni Ulstert arra, hogy csatlakozzék az új államhoz, vagy megtagadni a függetlenséget Írországtól határozatlan időre. Az első változat polgárháborúval fenyegető belső ellenállásba ütközött volna, nem beszélve az ulsteriek ellenkezéséről, a második pedig olyan mértékű ír ellenállásba, amit a brit erők nem tudtak volna kordában tartani.

Fokozza-e a közösségek közötti gyűlöletet a felosztás, és létrehoz-e új konfliktusokat?

A megosztás óta eltelt 75 év során az Ír Szabadállam mentes volt a felekezeti konfliktusoktól. Az egyesült Írország továbbra is az olcsó retorika céltáblája maradt, mely azonban, különösen ha gyakorlati lépésekre gondolunk, egyre gyengülő hivatalos támogatást élvez.

Észak-Írország ezzel szemben még mindig nem érte el a békét a katolikus és protestáns közösség között. 1969-től napjainkig a zavargások és terrorcselekmények 3400 áldozatot követeltek. A konfliktus megoldása mindkét közösség biztonságának szavatolását kívánja meg, az erre egyedül képes brit és ír kormányok kötelezettség-vállalásával. Az 1998-as békemegállapodás, mely rögzíti, hogy Ulster státusa csak a lakosság egyetértésével változtatható meg, biztató kezdet lehet egy rendezési folyamatban.

Mi lett volna a helyes megoldás? Írország felosztása elkerülhetetlen volt, de 430 ezer katolikus Észak-Írországba való kényszerítése már nem. Sajnos az ulsteri unionisták akkora támogatottsággal rendelkeztek az akkori Nagy-Britanniában, hogy lényegében szabad kezet kaptak Észak-Írország határainak megrajzolásánál. Így történhetett meg két katolikus többségű megye odacsatolása. A tartós béke biztosítéka az lett volna, hogy minél teljesebben szétválasztják a két közösséget, figyelmen kívül hagyva a korábbi megyehatárokat és egyéb választóvonalakat.

b) India és Pakisztán

A szétválasztást és lakosságcserét érintő viták során a leggyakrabban emlegetett példa India. Az 1947-es felosztást kritizálók több mint 15 millió menekült és több százezer halott miatt marasztalják el ezt a megoldást. A felosztást, a lakosságcserét és a velük járó erőszakot alapvetően a hinduk és muszlimok közötti feloldhatatlan biztonsági dilemmák okozták, különösen pedig a Pandzsáb tartománybeli muszlim-szikh szembenállás. Mindkettőt a brit gyarmati kormányzás eltűnése, megszűnése okozta, mely minden csoport biztonságát garantálta. Egyszóval nem a felosztás, hanem a függetlenség okozta a tragédiát.

India és Pakisztán függetlenné válása 1947. augusztus 15-én nemcsak a szubkontinens megosztottságát jelentette, hanem egyben a gyarmati India két legnépesebb tartományának felosztását is. Az egyik az észak-nyugati Pandzsáb volt, a másik a keleti Bengál. Bár egyre sűrűbbek voltak a zavargások a közösségek között 1945-ben és 1946-ban, mindenki arra számított, hogy a függetlenség és a felosztás csökkenteni fogja az erőszakot. Bizonyos fokú népességmozgást is előrejeleztek, de nem túl nagy mértékűt, hirtelen bekövetkezőt vagy veszélyeset. A várakozások Bengál esetében helyesnek bizonyultak, ahol a függetlenség előtt több mint 5000 embert gyilkoltak meg, de azt követően már csak kevés és elszórt incidensre került sor. Ugyanitt 3,5 millió ember költözött át az új határ másik oldalára, viszonylag kevés emberáldozat árán.

Pandzsáb adta az összes menekültet, és szinte az összes haláleset is ott történt. 1947 augusztusa és októbere között a tartományt heves, közösségek közötti polgárháború rázta meg, és keretében a történelem egyik legnagyobb méretű etnikai tisztogatása folyt le. Több százezer embert öltek meg Pandzsábban, és ennek hatására az ország más pontjain is több bosszúhadjárat lángolt fel. Pandzsábból és a szomszédos területekről több mint 10 millió embernek kellett elmenekülnie, hogy megmentse életét.

A függetlenség idejére az országban a muszlimok aránya 22%, míg a hinduk aránya 68% volt. Ez azt jelentette, hogy tisztán többségi kormányzás alatt a muszlimok biztonsága igen nehezen garantálható.

A hindu-muszlim ellentétek rendezése közben azonban elsikkadt egy neuralgikus, ám a lélekszámbeli arányok miatt látszólag jelentéktelenebb probléma, a szikh-muszlim ellentét. 1941-re már 6 millió szikh összpontosult Pandzsábban, és bár lélekszámuk nem olyan jelentős a többiekéhez képest, a politikai és gazdasági hatalom szinte kizárólag az ő kezükben összpontosult. Bár a függetlenség körüli időkben több évtizedes béke honolt szikhek és muszlimok között, korábban a két közösség szinte folyamatosan harcban állt egymással. A szikhek muszlimokkal kapcsolatos félelmei még a muszlimoknak a hindu dominanciától való félelmeinél is erősebbek voltak, ami érthető, ha javaikra, politikai befolyásukra, vallási szabadságaikra gondolunk. Muszlim szempontból a szikhek különös veszélyt jelentettek, mivel harcos hagyományaik miatt minden szikh férfi felfegyverzettnek tekinthető. A szikhek számos követelése közül három különösen fontos: 1.) egy olyan politikai testület létrehozása, amelyben ha nem is lennének többségben, legalább a muszlimok és hinduk közötti mérleg nyelvének szerepét betölthetik, 2.) erős, létszámon felüli képviseletük fenntartása a hadseregen belül, függetlenül attól, hogy melyik állam polgárai lesznek, 3.) fontosabb javaslataik: egy független szikh állam terve vagy Pandzsáb olyan felosztása, hogy minden szikh indiai fennhatóság alatt maradjon. Összes javaslatukat lesöpörték az asztalról.

A pandzsábi háború az ország távolabbi körzeteiben, így Delhiben is fellobbantotta az etnikumközi erőszak szikráit, a tartományban és a szomszédos területeken menekült-konvojokat és áthaladó vonatszerelvényeket támadtak meg, több százezer ember vesztette életét, és több mint 10 millió menekült cserélődött ki India és Nyugat-Pakisztán között. A veszteségek további oka az érintett kormányok kudarca volt, amennyiben nem hoztak semmiféle értelmes döntést a Pandzsáb területén lévő menekültek védelmére. Ez annak tudható be, hogy alábecsülték a háború eszkalációjának hirtelenségét és annak méreteit. Az indiai és a pakisztáni fél pedig nem akarta legitimálni vagy bátorítani a népességmozgásokat. Menekült-táborokat nem állítottak fel, az indiai kormány pedig heteken keresztül az érintett területeken keresztül küldte át a menekülteket szállító vonatokat, ahelyett hogy kerülőútra terelte volna őket.

Mit lehetett volna tenni? India függetlenségével kapcsolatban nem a felosztás jelentette a problémát, hanem az, hogy a felosztás nem ment elég messzire. Az első és legfontosabb hiányosság, hogy nem gondoskodtak egy szikh haza megteremtésének lehetőségéről, lett légyen az független állam vagy indiai tartomány. Másodszor, Kasmír ügyét is be kellett volna vonni az általános rendezésbe, tekintet nélkül a területet birtokló maharadzsa kívánságaira. A valószínű eredmény egy Pakisztán számára kedvezőbb felosztás lett volna, mindenképpen kedvezőbb annál, mint amit háborúval elért, és el lehetett volna kerülni azt, hogy egy sebezhető és veszélyes, nagy lélekszámú közösség a vonal rossz oldalán maradjon.

c) Palesztina és Izrael

Az izraeli függetlenségi háború 6 ezer zsidó, 10 ezer arab életét követelte, és több mint egy millió embert kényszerített lakóhelye elhagyására. Körülbelül 750 ezer palesztinai arab menekült el Izraelből, és fél millió zsidó vándorolt be Izraelbe az arab országokból. Miként Írország és India esetében, itt sem a felosztás maga, hanem a frissen elnyert függetlenség által generált biztonsági vákuum volt a veszteségek közvetlen okozója.

Csökkentette vagy növelte a felosztás az erőszakot? A szerző válasza: sem ez, sem az, ugyanis nem volt érdemi hatása. A brit csapatok távozása Palesztinából, az egymással konkuráló zsidó és arab területi követelések és a népesség kevert területi elhelyezkedése olyan intenzív biztonsági dilemmát teremtett, hogy a polgárháború kitörését biztosra lehetett venni. A legfontosabb zsidó területeken mindenhol volt jelentős palesztin népesség, és ami még fontosabb, ezeket a zsidó területeket színarab területek választották el egymástól. Egy olyan felosztási terv, amely nem számol jelentős volumenű áttelepítésekkel, nyilvánvalóan nem tehetett semmit a probléma megoldásáért, és az 1947 novemberében az ENSZ által megszavazott rendezési terv sajnos éppen ilyen volt. Az ezután kitörő háború pedig, mely 1949-ben fejeződött be, ha nem is oldotta meg teljesen, mindenképpen javított a biztonsági helyzeten azzal, hogy szinte teljesen elválasztotta egymástól a két szembenálló közösséget. Izrael egy védhető területet biztosított magának, amely magában foglalta a nagyobb zsidó településeket és a köztük lévő térségeket. Az ott maradó 156 ezer arab szervezetlen és demoralizált volt, semmiképpen sem jelentettek fenyegetést Izrael számára. Azóta Izraelnek a szigorúan vett saját területén nem kellett szembenéznie csoportok közötti erőszakkal.

A továbbiakban a két népcsoport számára a biztonsági garanciát a felek szétválasztása jelentené úgy, hogy felszámolják azokat a zsidó telepeket, amelyek a legtávolabb vannak Izraeltől, és amelyeket nem lehet fenntartani csak az ott élő palesztinok folyamatos elnyomása árán.

d) Ciprus

Ciprus 1974-es megosztásának ellenzői azzal érvelnek, hogy bár azóta szinte alig voltak veszteségek, a felosztás és a lakosságcsere mégis inkább rontott a helyzeten. Valójában azonban a sziget 1974 óta politikailag figyelemreméltóan stabil, 24 év alatt etnikai összecsapásokban mindösszesen tizenketten vesztették életüket. Ez az emberöltőnyi nyugalom éles ellentétben áll az 1955 és 1974 közötti időszak eszkalációjával.

Csökkentette vagy növelte a felosztás az erőszakot? 1960 előtt a sziget angol fennhatóság alatt állt. A népesség megoszlása kb. 80% görög és 20% török. Az 50-es években a fő ciprusi függetlenségi mozgalom, az EOKA egy speciálisan görög mozgalom volt, célja pedig a Görögországgal való egyesülés (henószisz). A török közösség, tartva a görög többség uralmától, inkább a gyarmati igazgatás fenntartását támogatta, vagy ha ez nem lehetséges, a sziget felosztását. A török etnikum ráadásul szétszórtan élt a sziget szinte egész területén, csak északon volt törékeny többségben. A következmény: 1955 és 1974 között a polgárháború négy hulláma söpört végig a szigeten. 1971-ben egy új görög ciprióta mozgalom, az EOKA B terrortámadásokat szervezett és hajtott végre a törökök ellen. 1974-ben Makariosz érseket egy véres puccs során eltávolítják a hatalomból, és több korábbi tömeggyilkosság elkövetője, az akkori athéni junta által támogatott Nikosz Szampszon ragadja magához a hatalmat. Ebben a helyzetben a török hadsereg egységei elfoglalták a sziget 37%-át, és egy törökök ellenőrizte zónát hoztak létre annak északi részén. Szampszon hatalma összeomlott, és újra Makariosz ragadta magához a hatalmat. Az invázió során ezren vesztették életüket, ami lényegesen kevesebb, mint az a valószínűsíthető több ezer, aki Szampszon "programja" nyomán vesztette volna életét. Kb. 200 ezer görög menekült költözött délre és 60 ezer török északra.

A szétválasztások és felosztások által képviselt kihívások

A fenti elemzések három fő tanulsággal szolgálhatnak az etnikai alapú polgárháborúk kezelése szempontjából. Először is pontosan meg kell határozni az etnikumközi erőszaknak és a kölcsönös biztonsági fenyegetettségnek azt a küszöbértékét, amelynek meghaladása után célszerű a felosztás és szétválasztás eszközeihez folyamodni. A küszöbértéket természetesen csak egy értékközpontú megőrző szemlélet alapján lehet megállapítani, hisz senki sem akar tagolt és sokrétű társadalmakat feloszlatni, még ha mélyen gyökerező problémákkal küzdenek is. Mivel nem áll rendelkezésre egy kész és kidolgozott elmélet az etnikumközi ellenségeskedésekről békeidőben, nem mondhatjuk meg pontosan, hogy mi lehet ez a bizonyos küszöbérték, de még ez a korlátozott tudás is hasznos lehet a követendő gyakorlat kialakítása során.

Másodszor: felosztáshoz csak akkor szabad folyamodni, ha az etnikai közösségek már nagyrészt szétváltak vagy szét fognak válni, lehetőleg egy időben. Az olyan felosztások, amelyek nem választják el egymástól az ellenséges népcsoportokat, csak növelik az erőszakot, ahogy Észak-Írországban, Kasmírban, Palesztinában és nemrég Horvátország és Bosznia esetében történt. A védhető határvonalak szintén alapvető fontosságúak. Az ENSZ Palesztinára vonatkozó felosztási terve, mely mindkét félnek három összeköttetés nélküli földsávot adott, csak véres polgárháborúhoz vezethetett.

A fenti négy esetben az etnikumok szétválasztása csökkentette az erőszakot. A jövőre nézve is biztatóak a kilátások. Kivétel csak ott tapasztalható, ahol a területen továbbra is fennmaradtak vegyes lakosságú enklávék.

Végül, a huszadik századi lakosságcserék és megosztások azt sugallják, hogy alapvető változtatásokra van szükség az etnikai háborúk menekültjeinek kezelésében. A nemzetközi közösségnek fel kellene hagynia azzal, hogy megpróbálja megakadályozni a menekülteket abban, hogy elhagyják a veszélyes, ellenséges környezetet. Ehelyett új helyen történő letelepülésüket lenne tanácsos támogatni, és vele egyidejűleg biztonságukat garantálni. A "safety to people, not people to safety" UNHCR által követett gyakorlata nem alkalmazható egy etnikai háború körülményei között, és az erre irányuló kísérletek valószínűsíthetően épp azoknak az életébe kerülnek, akiket pedig meg szeretnének menteni. Az a feltételezés, hogy a menekültek mozgásának támogatása az etnikai tisztogatást segíti, alapvetően téves. Az etnikai tisztogatást csak olyan szárazföldi haderő képes megállítani, amely elég erős ahhoz, hogy legyőzze a tisztogatókat. Ellenkező esetben ui. az történik, hogy ha csak nehezítjük a tisztogatóknak ellenfeleik kiűzését, az csak a konfliktus további eszkalációjához vezet.

Ugyancsak fel kellene hagyni a nemzetközi közösségnek azon gyakorlatával, hogy az etnikai háborúk nyerteseit arra kényszerítik, hogy fogadják vissza a másik fél menekültjeit. Ugyanez vonatkozik arra, amikor arra kényszerítik a menekülteket, hogy térjenek vissza arra a területre, ahol életük a későbbiek folyamán nyilvánvalóan veszélyben lesz. Visszatelepítésük ráadásul azzal is fenyeget, hogy újratermelődik az a biztonsági dilemma, amely a konfliktus kirobbanásához és eszkalációjához vezetett.

Vissza