Fodó Sándor, a kárpátaljai magyar polgárjogi küzdelmek egyik vezéralakja, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség első, ma tiszteletbeli elnöke egyenesen a Szövetség előképének nevezi az egykori poétai, prózai, társadalomtudományi kísérletezésekkel foglalkozó műhelyt, az ungvári Forrás Stúdiót.

Mi is volt valójában ez a korabeli Szovjetunió szinte légmentesen izolált nyugati peremvidékén a hivatalosan megtagadott - "ezer éve nem volt itt semmi", hirdette a korabeli ideológia -- magyar kulturális és történelmi előzményekből ösztönösen felépülő, az irodalmi próbálkozásoktól a polgárjogi küzdelmekig eljutó mozgalom? Lehet-e rokonítani a hatvanas évek végének nyugati diáklázadásaival vagy a hatvannyolcas csehszlovákiai reformfolyamatokkal?

Annyiban természetesen lehet, hogy a Stúdió tagjai diákok voltak, holdudvara értelmiségiekből állott, s változást akartak az irodalomra is tonnás súllyal ránehezedő magyarellenes s egyszersmind unalmas szovjet ideológián. Tagjai, ideértve idősebb mentorukat, Kovács Vilmos írót és költőt, az a nemzedék voltak, akik már nem tudtak, vagy nem akartak félni a világ egy részét még mindig szorongásban tartó elnyomó rendszertől. Méreteiben és publicitásában a kárpátaljai szerveződés természetesen össze sem hasonlítható az említett újbalos és reformkommunista mozgalmakkal, de azoktól másban is különbözik. Nevezetesen abban, hogy míg azok egy életidegen ideológia javítgatásával foglalkoztak, addig a Forrás a magyar művelődés egyetemes és helyi előzményeit, az önazonosság forrásait kutatta.

A kezdemény a szigorú központosítás elvén működő Birodalomban szokatlan s egyszersmind gyanús is volt. Gyanús, mert a Forrás által állított esztétikai mérce magasan fölötte állt a kirendelt kultúrairányítók IQ-jának, mert autonóm volt, s mert nem a kánonba foglalt szovjet-magyar, azaz a moszkvai magyar kommunista emigráció hagyományait vallotta magáénak. (Ahogyan S. Benedek András 1968-ban fogalmazott: a Hidas-Karikás-Zalka "demarkációs vonalat".) A hagyományosan igen forgalmas damaszkuszi út uzshorodi szakaszának vándorait M. Takács Lajos irodalomtörténész írja le igen érzékletesen: "Fájdalom: az akkori túlteljesítők közül többen 1989-90-ben Budapesten nagy hirtelen magukra csavarták a történelmi címeres magyar trikolórt, és megtévesztve hazai gyermekdemokráciánk naív-ügyetlen tisztségviselőit, megint egyszer átvedlettek; ezúttal már a határon túli "jó magyarság" támogatott reprezentánsaiként utazhattak haza." Az M. Takács által említett túlteljesítők hamar kiosztották az eszmei eltévelyedés, a szovjetellenesség, valamint a burzsoá nacionalizmus billogát.

A ma már mulatságosan hangzó jelzők a kötelező állami korlátoltság korában a létet veszélyeztető tartalmat hordoztak. Egy-egy "államilag támogatott recenzió", vagy "publicisztika" a bírálat alanyának sok-sok egzisztenciális problémát okozott és okozhatott. Az S. Benedek András költő és művelődéstörténész által összeállított Ez volt a Forrás című kötet több ilyen írást tartalmaz. Az Elidegenedés? vagy a Mérges füvek című írások akkor gyakorlatilag a nyilvános följelentésekkel voltak egyenértékűek.

A hatvanas évek második fele, a hetvenes évek első szakasza a Szovjetunióban a belső disszidens mozgalom felfutásának s a nemzeti-nemzetiségi kérdés újraértelmezésének a kora. Nem véletlen, hogy megszaporodtak a különböző, az észt, a lett, a litván, az ukrán, az örmény "burzsoá nacionalisták" ellen indított perek és megtorlások. Ezeket a rendszerrel szembeszálló vakmerő mozgalmakat a Szabad Európa Rádió folyamatos érdeklődése kísérte, így valamiféle nyilvánosságot kaptak a nemzeti törekvések. A kárpátaljai magyar küzdelmek nem kaptak ekkora publicitást, s a hivatalos Magyarország is inkább a bomlasztásukra törekedett. Az erkölcsi tisztaságában az ifjúi naivitással rokonítható mozgalom legfeljebb az egyetemes és nemzeti értékekre figyelő magyarországi kritikusok kiállására számíthatott. Erkölcsi értelemben egyértelmű nyereségként, hiszen a Tiszatáj- vagy a Magyar Ifjúságbeli közlések s egyéb támogató tanulmányok kiállták az idő próbáját.

Ezzel az állásfoglalással nem is lenne semmi probléma. Érzékeltetendő azonban a korabeli agresszív "internacionalizmus" mindenhatóságát, érdemes megemlíteni, hogy az ungvári támadások Magyarországon is elérték céljaikat. Hivatalos gyanakvás övezte az Ugocsából Magyarországra menekült Kiss Ferenc irodalomtörténészt vagy Szakolczay Lajost és másokat, akik tanulmányaikban figyelemmel és bátorítólag szóltak az új raj működéséről. Jegyzett rossz pontként szerepelt Ilia Mihály dossziéjában is az, hogy folyóiratában, a Tiszatájban helyt adott Kovács Vilmos és Benedek András irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányának. Amikor elmozdították főszerkesztői állásából, a végrehajtók erről a cselekedetéről sem feledkeztek meg.

A Forrás Stúdióra emlékező különszám magángyűjteményekből előkerült fotókat, korabeli és mai írásokat tesz közzé. A már említett S. Benedek Andrásét, Vári Fábián László költő és népballadagyűjtőét, Fodor Géza költőét, Fodó Sándorét, Zselicki József tanárét és költőét, Lator László költőét és műfordítóét, Kiss Ferenc irodalomtörténészét s másokét. Az ellenérdekelt oldalról Balla László nyugalmazott főszerkesztőét és Rotman Miklós történészét.

Az írásokat összegezve kitűnik, hogy az elhallgattatás az egykori "szocialista univerzum" egészére terjedt ki. Következménye az volt, hogy a partvonalon kívülre helyezett rajt a szakmai légszomj fojtogatta: írásaikat sem odahaza, sem Magyarországon, sem a "béketábor" morcosabb államaiban sem jelentethették meg. Az így okozott hiátus szerves folyamatot szakított meg, a Forrás után következő fentről kreált irodalmi műhelyek s a benne szereplők nem lelhettek honi hagyományra, így ennek is köszönhetően sokukról volt elmondható a Kárpáti Igaz Szó című pártlap akkoriban sűrűn használt jelzője: tollforgatók. A Forrás tagjainak a szakmai megmérettetést jelentő nyilvánosság hiányzott, sokuknak egzisztenciálisan is megbicsaklott a pályája.

S. Benedek András Teremtő mítoszok című írásában így fogalmaz: "A ma újra nem létező kárpátaljai magyar irodalom megjelenítésében gondolkodva, számot kell vetniük (a ma jelentkező fiataloknak is - T. I.) a hagyománnyal, s benne ezzel a nem mindennapi kísérlettel. Mert a Forrás hagyatékának értékelése, asszimilálása ma már nem annyira az egykori tagok számára fontos elsődlegesen, hanem számukra. Ha még egyáltalán irodalmat, közösségi kultúrát képzelnek el szavaik otthonában."

A kissé pesszimista képet ellensúlyozandó elmondhatjuk, hogy a kísérlet korántsem volt hiábavaló. A nyolcvanas évek végén, amikor a kárpátaljai magyarság előtt a szovjet rendszerben először nyílott tér az autonóm cselekvésre, a közösségi követelések nagymértékben a Stúdió eszmeiségét tükrözték, s tükrözik ma is.

 (Ez volt a Forrás. Különszám. Kárpátaljai Minerva II. kötet 1-2. füzet. Minerva Műhely, Budapest-Beregszász, 1998.)

Vissza