A koromsötét éjszakában félezer árny menetel órákon át, néma csöndben keresztben szelve át országutat és pampát, mígnem hajnaltájban célhoz ér, és átvágja a szögesdrótot a parlagon álló Granja Nenê körül. Hátukról ekkor aztán végre lekerül a batyu, benne két-három váltás ruhával, szerszámokkal és egy összetekert szivaccsal, hogy beindulhasson az élet az ideiglenes táborban. Aggastyánok és óvodáskorúak, nÅ‘k és férfiak közösen tisztítják meg a terepet, és állítanak cölöpöket, hogy menedéket találjanak az elkövetkezÅ‘ napokra. A szegények harcát jelképezÅ‘ legolcsóbb, fekete műanyag ponyvából hatalmas ötvenfÅ‘s sátrakat, közkonyhát és iskolát húznak fel, közben pedig az arra kijelölt brigád megkezdi a közösség elbarikádozását, így védekezve a késÅ‘bbi rendÅ‘ri-katonai támadások ellen.

A média erÅ‘teljes jelenlétére, illetve az állam fÅ‘városához, Porto Alegréhez közeli, politikailag kényes helyszínre való tekintettel rendhagyó módon csak egy hét után és majdhogynem erÅ‘szaktól mentesen lakoltatják ki a földnélkülieket az odavezényelt fegyveres erÅ‘k, de a politikai „szamba” a két fél között tovább folytatódik a latifundiumért. A nagybirtokot szegélyezÅ‘ földút túloldalán a „betolakodókkal” szimpatizáló kisbirtokos helyet biztosít további akciók indítására, így aztán amíg a városban a mozgalom jogászai az igazságszolgáltatás útvesztÅ‘iben próbálnak megoldást találni, a csatába állt nincstelenek fáradhatatlanul folytatják gerillaharcukat az életet jelentÅ‘ parcellákért.

2007 áprilisát írjuk, és a brazil Föld nélküli Munkások Mozgalma (MST) ismét gondosan elÅ‘készített és összehangolt offenzívát indított, hogy nyomást gyakoroljon a politikusokra és a nagybirtokosokra egyaránt, és kikényszerítse az országban a gyarmati idÅ‘k óta halogatott alapvetÅ‘ földreformot. Az elmúlt bÅ‘ negyedszázad alatt a mozgalom többszázezer embert telepített le, és ma is milliósra tehetÅ‘ az MST-tagok száma, ezzel a kontinens és a világ egyik legnagyobb társadalmi mozgalmává nÅ‘tt, példát statuálva és hatalmas reményeket táplálva a Föld legtöbb önjelölt forradalmárában, miszerint „lehet más a világ”. Kik is Å‘k valójában, honnan jöttek, és mik a céljaik? – a továbbiakban a brazil közelmúlt története olvasható földnélküli szemmel, dióhéjban.

Önkényes balítéletek

Brazília földtulajdonosi szerkezete a mai napig a fél évezrede kialakult gyarmati rendszer meghatározó nyomait viseli magán: a gazdák egyetlen százaléka birtokolja a megtermelhetÅ‘ terület durván felét. Ez az arányszám – hasonlóképpen a gyakran elemzett, a gazdagok és szegények közötti jövedelmi „szakadékot” mutató magas GINI-mérÅ‘számhoz – azt tanúsítja, hogy Latin-Amerika legnagyobb állama még mindig a világ egyik legelrettentÅ‘bben egyenlÅ‘tlen országa. Természetesen ez az elképesztÅ‘ folytonosság nem egy sajátosan organikus és harmonikus „brazil utat” tükröz, amelyben a nagybirtokosok maroknyi csoportja békében termel a társadalom maradék hányadának – sokkal inkább jelzi a kisemmizett, kizsákmányolt és elnyomott Å‘slakosok, rabszolgák és bevándorló napszámosok küzdelmeinek eddigi sikertelenségét az összefonódó gazdasági és politikai elittel szemben.

Ennek megfelelÅ‘en a mai földfoglalók elÅ‘dkutató szimbólumrendszere egészen a portugálokat visszaverni igyekvÅ‘ indiánokig és a felszabadított rabszolgák alternatív közösségéig, a quilombóig nyúlik vissza.1 Az általános földosztás progresszív igénye felvetÅ‘dött már a huszadik század elején is, amikor a nemzetközi trendeknek megfelelÅ‘en Brazíliában szintén parasztligák szervezÅ‘dtek, az északi országokkal ellentétben azonban a folyamat megrekedt Getúlio Vargas 1945-ig tartó önkényuralmával. Amikor a hatvanas évek elején a baloldali érzületű Joăo „Jango” Goulart elnöki székbe került, révbe érni látszott a földosztásért folyó küzdelem. A vidék reformja mellett további ipari államosításokat is kilátásba helyezÅ‘ Jango tervei azonban füstbe mentek, ahogy a hidegháború kimondta felette az ítéletet. 1964-ben egy – az Egyesült Államok által támogatott – katonai puccs elmozdította a „kommunista veszélyt jelentÅ‘” elnököt hatalmából, és bebetonozta a tábornokok uralmát egészen 1985-ig. Noha a diktatúra alatt megszövegeztek egy földstatútumot, azt soha nem hajtották végre. A néhány ténylegesen megtörtént kisajátítás az Amazonas vidékére korlátozódott, és kizárólag a rezsim migrációpolitikai és gazdasági (export)érdekeit szolgálta, míg a sűrűsödÅ‘ vidéki lázadásokat konzekvensen leverték.

A fordulópont a hetvenes évek közepén érkezett el. A katolikus egyház felszabadítási teológiájának brazil követÅ‘i szövetséget kötöttek a mélyszegénységben élÅ‘ tömegekkel, és kis közösségeket szerveztek helyi szinten, amelyek aztán sikeresen vetettek fel alapvetÅ‘ társadalmi kérdéseket, és vázoltak fel válaszkísérleteket. 1984-ben fÅ‘képpen európai származású napszámosok és földbérlÅ‘k részvételével létrejött az MST elsÅ‘ gyűlése a dél-brazíliai Paraná állambeli Cascavelben, és a földfoglalást legitim eszköznek nyilvánította. A földnélküliek ezután nemzeti szintű hálózatot alakítottak ki, és a városi ipari munkásság izmosodó szakszervezeti mozgalmával együtt már a katonai rezsim létét fenyegették. A Diretas Já (Jogokat végre) kampány kiteljesedésével a gazdasági összeomlás elÅ‘l menekülÅ‘ katonai vezetés végül 1985-ben átengedte a hatalmat az átmeneti Sarney-kormánynak.

A demokratikus éra beköszöntével azonban nem sokat változott a földosztás megítélése. A mozgalom hiába hívta össze ugyanabban az évben elsÅ‘ kongresszusát Curitibában, és hiába mondta ki, hogy „a [föld]foglalás az egyetlen megoldás”, az alkotmányozó gyűlésben a földbirtokosok Vidéki Demokratikus Uniójának (UDR) befolyása túl nagynak bizonyult. Politikai szervezettségükön kívül a „földesurak” saját felfegyverzett milíciákkal is rendelkeztek, és a médiával is sikerült szövetséget kötniük konzervatív céljaik érdekében. Ezek után akár gyÅ‘zelemnek is tekinthetjük, hogy az 1988-as alkotmányba végül bekerült a 184-es és 186-os cikkely, amely a termÅ‘földhöz alapvetÅ‘ társadalmi funkciót társít. Eszerint ha társadalmi szempontból nem kellÅ‘en „hasznosan” művelik a földet, akkor az állam kötelessége a magánbirtok kárpótlással történÅ‘ kisajátítása és nincstelenek közti felosztása. A hasznos termelés szintjét azonban olyan alacsonyan határozták meg, hogy az a legtöbb esetben gyakorlatilag ellehetetlenítette a földreformerek dolgát, a politikai és földbirtokosi réteg összefonódása pedig hosszú idÅ‘re bebetonozta a konzervatív erÅ‘ket a hatalomba.

Demokratikus balfogások

Brazília diktatúra utáni elsÅ‘ szabadon választott elnöke 1989-ben az agresszív playboy, Collor de Melo lett, miután minimális különbséggel legyÅ‘zte a társadalmi mozgalmakkal szövetséges volt szakszervezeti vezért, a jelenlegi elnök Luiz Inácio „Lula” da Silvát. Nyílt földreform-ellenessége és a földtulajdonosi réteghez fűzÅ‘dÅ‘ szoros kapcsolatai a mozgalom számára a kemény elnyomás és az inkompetencia szimbólumává tették Collort, akibÅ‘l aztán hamarosan az egész társadalom kiábrándult. A tábornokok süllyedÅ‘ hajóján ugyanis nem sikerült betömni a lékeket. A nyolcvanas évek adósságválsága vészesen gyűrűzött tovább, milliók létbiztonsága vált köddé, és a kommunista rendszerek globális vereségét követÅ‘ eufóriában szabad kezet kapó Collor – Pinochet diktatúrája óta ismert – liberalizációt és privatizációt középpontba állító sokkterápiája ismét csupán egy szűk rétegnek aratta le az „átalakulás” gyümölcseit, a korrupció pedig mindinkább elharapódzott. A Szovjetunió összeomlása tehát egyrészt ideológiai dilemmát jelentett az MST számára, amelyet az egypólusú világban a „fejlÅ‘dés ellenségeként” bélyegzett meg az uralkodó elit, másrészt viszont a globalizáció elÅ‘rehaladtával nyomorba döntött hatalmas tömegek – immáron demokráciában – a hangjukat akarták hallatni, és ennek megfelelÅ‘en sikerült számszerűen és szervezetileg is megerÅ‘síteni az immáron teljességgel nemzeti mozgalmat.

Ami a választásokat illeti, a kapitalizmussal való elégedetlenségnél mindenesetre erÅ‘teljesebb mozgatórugónak bizonyult a teljes létbizonytalanság. Az akkoriban már avíttnak ható szocialista alternatívát felvázoló Lula a következÅ‘ két elnökválasztáskor is alulmaradt, méghozzá a hajdan baloldali szociológus Fernando Henrique Cardosóval szemben, aki immáron az inflációellenes „reál terv” neoliberális atyjaként került az elnöki székbe. A brazil nép – ha ideiglenesen is, de – fellélegezni vélt, és az új, stabilnak tűnÅ‘ pénznem sikerének babérjait a „hozzáértÅ‘” technokrata szerepben tetszelgÅ‘ Cardoso aratta le. Az MST eközben megszervezte harmadik kongresszusát „Földreform: mindenki küzdelme” címmel. Minden eddiginél szélesebb társadalmi támogatást kerestek, és nemzeti offenzívát nyitottak a földfoglalásokkal, amely aztán tragédiába torkollott. Cardoso országlása idején követték el a mozgalom elleni eddigi legbrutálisabb demokráciabeli merényletet: 1996. április 17-én2 a Pará állambeli Eldorado dos Carajásban tizenkilenc fegyvertelen mozgalmárt mészároltak le, az elkövetÅ‘ket pedig azóta sem vonták felelÅ‘sségre.

A vérontást követÅ‘ hazai és nemzetközi felháborodás meghozta a mozgalomnak a kellÅ‘ társadalmi támogatottságot, hogy erÅ‘teljesen támadja az elnök neoliberális mezÅ‘gazdasági programját, amely a belföldre való élelmiszertermelés helyett a mezÅ‘gazdasági exportot helyezte elÅ‘térbe, és a befolyó dollárokat az újraelosztás és a szegény rétegek megsegítése helyett az államadósság finanszírozására fordította. Bár az újabb brazil krachot körültekintÅ‘en csak az 1998-as választás utánra idÅ‘zítette a nemzetközi pénzügyi struktúra – így biztosítva az elkötelezetten kapitalista vezetÅ‘ hatalomban maradását –, Cardoso ezt követÅ‘en kénytelen volt számos alkalommal teret engedni a mozgalom követeléseinek. Az elnök meggyengülése és a PT (Lula Munkáspártja) helyi szintű megerÅ‘södése együttesen azt eredményezte, hogy a mozgalom mindmáig legsikeresebb korszakát élte a földfoglalásokat és kisajátítási kérelmeket tekintve.

Balra át?

Az ezredforduló évei a baloldali politika reneszánszát hozták Brazíliában, amelynek egyik központja – és egyben saját kutatásom „fészke” is – a dél-brazíliai Porto Alegre volt. A város már 1989 óta úttörÅ‘je az ún. részvételi költségvetés (orçamento participativo) módszerének, amely nem más, mint a lakossági szervezetek bevonása abba a döntéshozói folyamatba, amely különbözÅ‘ projektekhez rendeli a „szabad”, azaz nem adósságtörlesztésre, nyugdíjkifizetésre vagy egyéb kötött célra fordítandó közpénzeket. Ezen innováció és a társadalmi mozgalmak erÅ‘s helyi aktivitása nagy szerepet játszott abban, hogy Porto Alegre rendezte meg az elsÅ‘ három World Social Forumot, vagyis ellen-Davost, ahol a jelenlegi uralkodó gazdasági és társadalmi rendszert kritizáló szervezetek gyűltek össze. Bár a 2001. szeptember 11-i események folytán alábbhagyott a globális baloldal lendülete, bÅ‘ egy évvel késÅ‘bb a brazilok mégis megajándékozták a meghasonlott „forradalmárokat” azzal, hogy a világ egyik legfontosabb államában a demokrácia visszatérése óta elÅ‘ször választottak elnökké baloldali jelöltet.

Igen, Lula, az egyszerű cipÅ‘pucoló fiú Pernambucóból 2003-ra designer öltönyt húzott, visszafogta marxi retorikáját az azonnali földreformról, az államadósság felülvizsgálatáról és a privatizált nagyvállalatok visszaállamosításáról, következésképpen az Å‘t szentként tisztelÅ‘ szegény rétegek mellett meghódította a brazil középosztály nagy részét is. Talán paradox módon tehát, ahogyan teret nyertek a progresszív erÅ‘k a pártpolitikában, úgy csökkent a baloldali társadalmi mozgalmak ereje és beágyazódottsága. A modern polgári demokrácia képviseleti tömegpárt-rendszere és médiapolitizálása alapjaiban korlátozza az állampolgárok aktivitását a szavazófülkén kívül, miközben a neoliberális globalizáció folyamata egyre erÅ‘sebbre fonja a helyi és a külföldi elitcsoportok közti szálakat.

Lula és kormánya – mialatt a davosi körök elismerését kiváltó módon folytatta elÅ‘dje reformpolitikáját – csupán szimbolikus gesztusokat tett a mozgalmak irányában, és megélhetési politikájával valójában azok társadalmi támogatottságának bázisát erodálta. A Fome Zero (Éhség Stop) és Bolsa Familia (Családi Kassza) programok ugyan alapvetÅ‘ létbiztonságot nyújtanak millióknak, ezzel együtt azonban elhallgattatják a „hálás” csoportok kritikai potenciálját, és elidegenítik Å‘ket az igazán lényeges, strukturális változást követelÅ‘ mozgalmak – köztük az MST – stratégiájától. Bármennyire is fontos „állapotjavító” projektekrÅ‘l van is szó, mivel igazi földosztással és hasonló mélyre szántó reformmal nem járnak együtt, igazából árnyalt szavazatvásárlást takarnak.

Két év türelmi idÅ‘ után az MST megunta Lula földosztással kapcsolatos ígéretszegéseit, és 2005-ben tízezernyi aktivistával menetelt a fÅ‘városba, hogy tárgyalásra kényszerítse egykori szövetségesét. Bár az elnök feltette a mozgalom egyik szimbólumának tartott vörös baseball-sapkát a média kamerái elÅ‘tt, politikájában nem történt érdemi változás. A 2006-os választások során az elsÅ‘ fordulóban – hasonlóan a többi baloldali társadalmi mozgalomhoz – az MST is bojkottálta a szavazást. Látva azonban a jobboldali elitek térnyerését, a földnélküliek mozgósították óriási aktivistabázisukat a második fordulóra, amelyet a „kisebbik rossznak” elkönyvelt régi-új elnök így könnyedén hozott.

Bal, jobb

A földnélküliek 1989 után tehát ismét újrapozícionálásra kényszerülnek. Az ellenségkép árnyalását és újfajta konfrontatív eszközök bevetését jelezte a 2006. március 8-án az álarcos MST-s nÅ‘k pusztítása is a multinacionális Aracruz cég eukaliptuszültetvényein és kutatólaboratóriumaiban. Mára így már nem a tradicionálisan széles karimájú kalapot viselÅ‘, bÅ‘ bÅ‘rnadrágos és hosszú bajuszú nagybirtokos a földosztást akadályozó „fÅ‘mumus”, hanem a génmanipulált növényeket termesztÅ‘, a családi és ökológiailag fenntartható gazdaságokat megfojtó külföldi óriásmulti. Ezzel együtt az MST továbbra is törekszik a népi erÅ‘k egyesítésére, azaz a városi munkásokkal, munka-, illetve fedélnélküliekkel, diákokkal és kisebbségekkel való szövetségre. A tavaly tartott ötödik nemzeti kongresszus szlogenje ennek megfelelÅ‘en a „társadalmi igazságosságért és népszuverenitásért” lett, a mozgalom pedig intenzív népszavazási kampányt folytatott olyan ügyek érdekében, mint a legnagyobb állami vállalatok privatizálásának felülvizsgálata vagy az autópályadíjak eltörlése.

Furcsamód úgy tűnik, éppen a negyedszázados küzdelem látszólag egyértelmű sikerei generálják a komolyabb problémákat hosszú távon. A már földbirtokos „telepesek” és a még parcellára váró „táborlakók” közti ellentét talán a legfontosabb megoldandó probléma a jövÅ‘re nézve. Hogyan képes biztosítani a mozgalom, hogy a tulajdonosi státust – és az ezzel együtt kispolgári attribútumokat – szerzÅ‘ volt nincstelen táborlakó a termelésre való átállással a mozgalom mindennapi életétÅ‘l eltávolodva mégis felelÅ‘s része maradjon a távoli közös cél, a szocializmus érdekében folytatott harcnak? Milyen fajta szocializmus épülhet egyáltalán a családi gazdálkodások laza halmazaiból, amelyeknek mint gazdálkodóknak semmiféle jogi kötelezettségük nincs a mozgalom felé, s csupán a táborozáskor formált tudatuk késztetheti Å‘ket szolidaritásra? Miután sok helyen „kimerültek” a toborozható földmunkás tömegek, lehetséges, illetve kívánatos-e a favelalakók átkategorizálása „parasztok leszármazottaira”, így próbálva visszaterelni Å‘ket az exodussal fenyegetett vidéki életbe? Amennyiben igen, hogyan képes egy alapvetÅ‘en falusi mozgalom megbirkózni a modern városi lét krízishelyzeteibÅ‘l kiragadott egyének dilemmáival? A kérdések csak úgy burjánzanak.

A gazdag országok fehér „forradalmárai” gyakran tényleg hajlamosak rózsaszín szűrÅ‘n át tekinteni a globális Dél izgalmasan küzdÅ‘ mozgalmaira. Ahogy a szovjet félperiférián kibontakozó szocialista kísérletek kritikája sokáig tabunak számított a nyugati kommunista körökben, úgy ma sok északi baloldali érzületű ember ódzkodik Chávez vagy az MST kritikájától. ÉrthetÅ‘ módon. Azt ugyanis senki sem vitathatja, hogy az a sok ezer – jobb esetben „csak” funkcionális – analfabéta, aki talán ebben a pillanatban is némán menetel az éjszakában, egy emberibb jövÅ‘t, sÅ‘t jelent érdemel. Ameddig pedig az uralkodó neoliberális ideológia mint atomizált potenciális fogyasztókra tekint rájuk, az egyetlen lehetÅ‘ségük az önszervezÅ‘dés és a valós politikai képviselet nélkül maradt csoportok egyesítése. A Kánaán persze így sem jön el, de ahogy számos korai MST-siker helyszínén tapasztalhattam, a favelák bádogházaihoz, a parlagon álló latifundiumokhoz vagy éppen a táborok fekete ponyvasátraihoz képest a tíz-tizenöt éves telepek takaros házai, kertjei, termÅ‘földei és marhacsordái a földnélküliek évszázados balsorsának jobbra fordulását eredményezik.

2008. szeptember

JEGYZETEK

1. A történeti visszatekintésem forrása fÅ‘képpen a mozgalom saját kiadványa, az Agenda MST 2007 (MST: Săo Paulo, 2007).

2. Az írásom bevezetésében felvázolt földfoglalás ennek a vérontásnak emléket állító, évenként indított, „vörös április” néven ismert koordinált mozgalmi fellépésnek volt a része.