A lengyelországi hadjárat és következményei (1657–1665)

„Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is” – jellemezte tömören korának politikai mozgásterét Esterházy Miklós nádor. A kor minden felelős magyar politikusa, hadvezére tisztában volt vele, hogy a „minden” saját erőből nem elérhető, ugyanakkor már több rendben bebizonyosodott az is, hogy a legtermészetesebb szövetséges, a Habsburg-ház csak végső esetben hajlandó szerepet vállalni a törökkel szemben, különösen az 1606. évi zsitvatoroki béke óta a nyugalom mindenáron való fenntartásában érdekelt. Zrínyi Miklós és Pálffy Pál körei kénytelenek voltak belátni, hogy Habsburg-támogatásra nem számíthatnak a törökkel szemben – így értékelődött fel mindinkább a magyar politikai elit számára a lengyel trón megszerzésének lehetősége.

1651 őszén Krisztina svéd királynő diplomatája, Benedikt Skytte Sárospatakra jött, és ajánlatot tett a Rákóczi-háznak: Svédországnak tervei vannak Lengyelországgal, és ezekben szerepet szánnak az erdélyi dinasztiának is – Svédország számít Erdély katonai segítségére, a svéd–erdélyi szövetség pedig egy esetleges Habsburg-ellenes háborúban is hasznosítható lesz.1 Rákóczi Zsigmond korai halálát követően – és a Porta mindinkább nyilvánvaló politikai, gazdasági és katonai válságának ismeretében – a magyarországi politikai elit figyelmének középpontjába annak bátyja, az erdélyi fejedelem került. Úgy tűnt, hogy a Bethlen Gábor és I. Rákóczi György után hatalomra jutott II. Rákóczi Györgynek legalább akkora mozgástere van, mint elődeinek. Erre utalt, hogy büntetlenül avatkozhatott be a román vajdaságok életébe: 1653-ban saját emberét, Gheorghe Ştefant ültette a moldvai trónra, két évvel később pedig megszilárdította a korábban Sztambul-ban kegyvesztetté vált havasalföldi Constantin Şerban hatalmát.2 Minden jel arra mutatott, hogy az erdélyi fejedelem lesz a legalkalmasabb személy, akire Magyarország egyesítésének tervét építeni lehet. A körülmények azonban ezúttal is keresztülhúzták a számításokat: a merész tervek most az erdélyi fejedelem lengyelországi hadjárata miatt hiúsultak meg.

A közvélekedés az 1657. évi hadjáratot „felelőtlen kalandnak tartja, egy világéletében elkényeztetett ember öncélú akciójának. Azokkal a kortársakkal szoktak egyetérteni, akik őt tették felelőssé Erdély romlásáért. Pedig csak utólag volt mindenki okosabb; mielőtt elindult volna, a legnagyobb reményekkel várták a győzelmét. És – bármilyen furcsán hangozzék is – akkor volt igazuk, amikor diadalt reméltek, tévedtek viszont a Lengyelországból megverten visszatérő fejedelem megítélésében.”3

A fejedelem reményeit több külpolitikai tényező látszott alátámasztani, mindenekelőtt a lengyelországi válság. A 17. század folyamán a nemesi köztársaság folyamatosan harcban állt a Török Birodalommal, ugyanakkor egyre fenyegetőbb volt a veszély keleten az oroszok és északkeleten a svédek irányából. Klobusiczky András fejedelmi diplomata egyenesen úgy fogalmazott: „semmi nem bizonyosabb annál, mint hogy Lengyelország elpusztul”4 – érthető, hát hogy a fejedelem is részese kívánt lenni a nemesi köztársaság felosztásának.

Ilyen előzmények mellett került sor az erdélyi diplomácia tárgyalásaira a svéd és a kozák partnerekkel. X. Károly Gusztáv és II. Rákóczi György megbízottai 1656 őszén Kolozsváron készítették elő a két ország szövetségi szerződését, illetve tárgyalták meg a legyőzendő Lengyelország felosztásának körülményeit. A Kemény János által képviselt erdélyi diplomácia direkt kérdéssel direkt feleletet kényszerített ki a meghökkent svéd követekből. Kemény azt tudakolta, hogy Károly Gusztáv „óhajtja-e a királyságot a lengyeleknél”, vagy hajlandó másnak azt átengedni. „A király, ha a fejedelemnek ilyen szándéka lenne, nem ellenezné” – hangzott a válasz, és erre épült a továbbiakban II. Rákóczi György külpolitikai stratégiája. Senki és semmi nem tántoríthatta el többé a lengyel királyság megszerzésétől, december 6-án pedig Radnóton aláírásra került Svédország és Erdély szövetségi szerződése. Nagyjából a svédekkel folytatott tárgyalásokkal párhuzamosan véd- és dacszövetség született Gyulafehérváron Erdély és a kozák Zaporozsjei Had között is. A szerződések a háború–béke dilemmáját eldöntötték, Erdély fejedelme ezúttal nem a Báthory István-féle utat választotta, hódítóként lépte át a lengyel határt.5 Péter Katalin értékelése szerint „Lengyelország minden emberi számítás szerint a kegyelemdöfést várja, amikor II. Rákóczi György 1657 januárjában ellene indul”,6 és vele tart a fejedelemség 13 ezer katonája is. Túl azonban a várható siker politikai, gazdasági és presztízsbeli hozadékain, a fejedelem tervei szerint a lengyel hadjárat a Habsburg-ellenes háború nyitánya lesz majd, az esetleges területi gyarapodás Lengyelországban csupán részeredmény, a legfontosabb a Svédországgal való hosszú távú együttműködés.7

A lengyel hadjárat azonban – több oknál fogva – nem a papírforma szerint alakult: az erdélyi fejedelem ugyan elfoglalta Krakkót (április 18.), Przemyslt (május 23.), majd bevonult Varsóba is (június 9.), a svéd csapatok azonban III. Frigyes dán király támadása miatt kénytelenek voltak hazavonulni, mi több, I. Lipót császár felmentő sereget küldött lengyel szövetségeseinek. Ugyanakkor Rákóczi nem számíthatott a Zaporozsjei Hadra sem, amely ellen a Porta a krími tatárokat mozgósította.

Szövetségesek nélkül az erdélyi hadsereg egyre kilátástalanabb helyzetben harcolt a lengyel irreguláris csapatokkal, mígnem a fejedelem 1657. július 22-én békét kért a lengyel hadvezetéstől. A 300 főnyi testőrséggel „több napig tartó, megszakítás nélküli menetben”8 Erdélybe visszatérő Rákóczi György népszerűsége megcsappant. A katonai kudarc, a Porta haragja, az erdélyi hadak fogságba esése és leginkább a fejedelem elzárkózása a krími foglyok kiváltásától, mind-mind az ellenzék táborát növelték.

Köprülü Mehmed nagyvezír hatalma teljes súlyával fordult a fejedelem ellen. A Gyulafehérváron megjelenő török követek súlyos állításokkal szembesítették az országgyűlésen megjelent fejedelmet és a rendeket: II. Rákóczi György a szultán akarata ellenére vonult Lengyelországba; annak ellenségeivel, a kozákokkal szövetkezett; két évvel azelőtt elpusztította és adófizetőjévé tette Havasalföldet; országát, Erdélyt veszélybe sodorta; a tatár kánt kellett utánaküldeni, de elmenekült; azonnal váltsák le, és válasszanak helyette új fejedelmet – szólt az üzenet Sztambul-ból.9 Az 1657. november 1-jén megválasztott Rhédey Ferenc azonban nem bírt akkora támogatottsággal, hogy életképes alternatívát jelenthetett volna. Amikor a Porta Borosjenő, Erdély délnyugati kapujának átadását kérte tőle, Rhédey inkább lemondott tisztségéről. Rákóczi gyorsan Medgyesre vezette seregét az odagyülekezett rendek ellen, csapatai nyomására pedig a diéta újból fejedelemmé választotta.

A nagyvezír Nándorfehérvár felől elindította hadait a fejedelem megbüntetésére. Rákóczi hiába kínált többször is békét Kenán budai pasának, hiába ígért nagy összeget közbenjárásáért, hiába kért bocsánatot magának, a nagyvezír közismert elszántsága miatt egyetlen török tisztségviselő sem akart érdemben tárgyalni vele. A 70 ágyúval felvonuló 50 ezer főnyi török sereg augusztus 29-én körülzárta Jenő várát. A vár egyetlen lövés nélküli feladása a kortársak számára is megdöbbentő gyorsasággal ment végbe. Az erdélyi végvárvonal második legjobban megerősített vára került harc nélkül török kézre.

Erdély fekvése eleve jó esélyeket kínált a támadóknak, hiszen egyszerre három égtáj felől törhettek rá a birodalomba ékelődő országra. Délről a havasalföldi vajda és a szilisztrai beglerbég, keletről a moldvai vajda és tatár segédcsapatai fenyegették Erdélyt. Egyesült haderejük elérhette a 15–20 ezer főt. A nyugati irányból támadó budai pasa pedig a magyar hódoltság 19 ezer főre becsült török katonaságából és a határvidék önkéntes és szabad zsoldos harcosaiból egyedül is képes volt legalább 10–12 ezer embert kiállítani. A nagyvezír azonban nem érte be ennyivel. Minél hamarabb végezni akart a kényelmetlen lázadással, ezért – hogy a túlerő biztos legyen – magát a krími kánt, IV. Mehmed Girejt szólította hadba Erdély megbüntetésére.10

Míg a török sereg körülzárta Jenő várát, a tatárok felégették a Barcaságot és Háromszéket, majd a Királyföld nagy részét is. Egyre a fejedelmi székváros felé közeledtek. Erdély harapófogóba került.11 A királyföldi pusztítások hírére különösen nagy riadalom lett úrrá a főváros lakosságán, amely tömegesen menekült Zalatna és Abrudbánya felé a havasokba. „Hihetetlen, mily páni remegéssel van itt mindenki eltelve! Ezért a város is elhagyatott. Isten irgalmazzon magasságából annyi myriád lelkeknek; kik jobb és bal kezek közt sem tudnak választani” – írta Gyulafehérvár végnapjainak tanúja, Isaac Basire udvari prédikátor.12 Gyulafehérvárt elhagyták polgárai, papjai és tanárai – köztük maga Basire is. Ha nem is áll példa nélkül, de igencsak ritkán esett meg az erdélyi városok történetében, ami itt történt, hogy a veszély közeledtével egy fallal körülvett kulcsos várost a havasok menedékének kedvéért hagyjanak el lakói.13

A Gyulafehérvárról továbbvonuló tatár hadak nem tudták bevenni Nagyenyed falait, viszont hatalmas pusztítást okoztak Marosújváron és Tordán. Kolozsvár lakossága kb. 40 ezer tallér hadisarc megfizetésével szabadult meg a pusztítástól.14 Innen a főerők a Királyhágón keresztül Várad felé vették útjukat, de miután nem tudták meglepni Andreas Gaudi váradi kapitány seregeit, 50 ezer főnyi rabbal és zsákmánnyal megrakodva Borosjenő felé visszavonultak.

Köprülü Mehmed nagyvezír a kialakult helyzetben a Déva várába zárkózott Barcsai Ákos lugosi és karánsebesi bánban látta az egyetlen tárgyalóképes partnert. Ezért küldöttséget menesztett hozzá, és felkínálta az erdélyi trónt. A nagyvezír Sebesi Ferenc révén nyíltan tudtára adta a vonakodó Barcsainak, hogy ha nem vállalja el a tisztet, a krími kán embere, Kemény János lesz a fejedelem Erdélyben. E lehetőség felvillantása kellő meggyőző erővel hathatott. Már a kortársak is felrótták Barcsainak, hogy túl könnyen ráállt a nagyvezír ajánlatára, és hogy túl magas árat fizetett a trónért. Az országgyűlés elnöke ugyanis elvállalta a fejedelemséget,15 de mellé a 40 ezer forintos harácsot, az 500 ezer talléros hadisarcot és a két végvár, Lugos és Karánsebes átadását is. Az új fejedelem 1658. október 11-én tette le az esküt, melybe ismételten belefoglalták, hogy ha Rákóczinak sikerülne a Porta kegyeibe férkőznie, Barcsai visszatér az ő hűségére. 1658 őszén egy időre elhallgattak a fegyverek Erdélyben, a régi ellentétek azonban nem szűntek meg, inkább kiáltványok, vádiratok, levelek formáját öltötték.16 Egy időre újból két fejedelme lett Erdélynek: „Barcsai Ákos ott benn Erdélyben parancsol, Rákóczi György pedig Váradot, Kővárat az itt kinn való vármegyékkel bírja vala.”17

Az 1658-as esztendő Erdély történetének egyik legsötétebb éve volt. II. Rákóczi György balsikerű hadakozásának eredményeképpen az erdélyi végvárrendszer három fontos erőssége került török kézre, s az évi adó tetemesen megemelkedett. Az országot pusztító tatár–török–havasalföldi hadaknak kifizetett hadisarc meghaladta a százezer tallért, ráadásul e hadak „fáradozásaiért” még hatalmas összegű „kártérítés” megfizetésére is kötelezte magát az ország. Mindezt olyan helyzetben kellett előteremteni, amikor a lengyel béke feltételei között kikötött kártérítésre és a krími tatárok fogságába esett erdélyiek kiváltására sem gyűlt össze még a szükséges pénz, s az ország népességét és javait is súlyos károk érték. Erdély későbbi sorsára is nagy hatást gyakoroltak ezek az események. A tizenöt éves háború borzalmai óta nem érte a Fejedelemséget ilyen súlyos csapás, és ez meghatározónak bizonyult a terület etnikai viszonyainak további alakulásában is. „Az vezér, császár s porta nevével a fajárom helyett illyen elviselhetetlen vasigát és jármot vetett a szegény ország nyakába […] illyen gyümölcsei lőnek egyelőször, ó, boldog Isten! a török császárral való ujjvonásnak, kardoskodásnak, magyaros magyarkodásnak” – értékel a szemtanú Szalárdi János.18

Következő év márciusában Rákóczi lemondott ugyan a hatalomról, de augusztus végén újból visszatért, ezzel kitört a polgárháború. A hadsereg még tatár fogságban, az ország felégetve, elpusztítva, a nagyvezír várja a megígért hatalmas adót – Erdély politikai vezetői azonban mással vannak elfoglalva. Rákóczi űzi Barcsait, ez a régi fejedelmet, miután pedig 1659. szeptember végén Kemény János is hazaérkezik a krími fogságból, már hárman vannak. Ha nincs külső ellenség, egymást pusztítják. A nagyvezír pedig hiába várta a megígért adót, így 1660 áprilisában újabb hadsereget indított Erdély ellen. Mielőtt azonban a török fősereg ideért volna, május 22-én Rákóczi György végzetesnek bizonyuló csatát vívott Szejdi Ahmed budai pasa csapataival Szászfenes határában. A sebesült fejedelmet Váradra szállították, ahol aztán június 7-én belehalt sérüléseibe.

A török hadak főszerdárja, Csengi-záde Ali temesvári pasa, továbbá Szejdi Ahmed budai pasa és Hasszán janicsáraga 50 ezer fős hadseregükkel 1660. július 14-én Várad falai alá érkeztek, és fegyvertelen megadásra szólították fel a védőket, majd miután ajánlatuk visszautasításra talált, megkezdték az ostromot. A védők külső segítségben bíztak, azonban Barcsai Ákos túszként ült Ali pasa táborában, őrá nem lehetett számítani. I. Lipót, a magyar rendek nyomására, küldött ugyan hadakat Felső-Magyarországra, feladatuk azonban nem Várad felmentése, hanem egy esetleges, a Királyi Magyarországot célzó török támadás kivédése volt. Az eredetileg is csupán 850 főnyi váradi őrség 44 napig tartotta magát, majd augusztus 27-én a szabad elvonulás feltételével megadta magát.

Miközben folyt Várad ostroma, az erdélyi rendek követei azzal keresték meg a tatár fogságból hazatért és a legtekintélyesebb erdélyi főúrnak számító Kemény Jánost, hogy állna az élükre és kísérelné meg a lehetetlent. Kemény megegyezett az erdélyi politikai elit egy részével (mellé szegődött Bethlen János, Bánffy Dénes, Haller Gábor, Rhédey Ferenc, Teleki Mihály), Wesselényi Ferenc nádorral, segítséget kért I. Lipóttól, és gondoskodott a szász városok támogatásáról is. 1660. november 20-án néhány ezer fős hadseregével bevonult Erdélybe. A magára maradt Barcsai december végén lemondott a hatalomról, az 1661. január 1-jei szászrégeni országgyűlés pedig fejedelemmé választotta Kemény Jánost.

Az áprilisi besztercei országgyűlés Kemény János javaslatára kimondta Erdély elszakadását a Portától, és I. Lipót védnöksége alá helyezte a fejedelemséget – ez azonban újabb bonyodalmakat eredményezett. A besztercei nyilatkozat hatására tatár csapatok törtek a Székelyföldre, Nándorfehérvárról pedig maga Ali pasa szerdár indult a szász városok hódoltatására. A Porta ugyanakkor békét ajánlott Bécsnek – a császárvárosban titkos megállapodás született a két fél között: I. Lipót elismerte a török új hódításait, lemondott Váradról, és kötelezte magát, hogy elejti Kemény János fejedelmet. A szultán viszont vállalta, hogy nem háborgatja a magyar király birodalmát, felhagy az erdélyi hadjárattal, sőt hozzájárul, hogy új fejedelmet válasszon az ország.19 Raimund Montecuccoli csapatai (most sem) bocsátkoztak harcba, mi több, az erdélyiek számára érthetetlen módon, kivonultak a Fejedelemségből.

Eközben – a bécsi megállapodáshoz híven – 1661. szeptember 14-én Ali pasa új fejedelmet választatott a marosvásárhelyi országgyűlésen Apafi Mihály személyében. A rászedett és magára hagyott Kemény János hiába várta a császár felmentő csapatait, aztán 1662. január 23-án Nagyszőlős határában megütközött Apafi és Kücsük Mehmed jenői beglerbég csapataival – a csata zűrzavarában lováról leesett, s vagy a törökök mértek rá halálos csapást, vagy saját menekülő katonái taposták agyon. A múltat megszépítő hagyomány úgy tartja, hogy holttestét azért nem találták meg soha, mert Apafi Mihály titokban eltemettette.

A vezérét vesztett Kemény-párt felsorakozott ugyan a fejedelem fia, Simon mögött, azonban Bécs a Habs-burg–török viszony mihamarabbi rendezését akarta, így Apafi helyzete hamarosan megszilárdult: a Köprülü Mehmed örökébe lépő Köprülü Ahmed nagyvezír 1662. március 2-án ahdna-mét küldött, és megerősítette az új fejedelem hatalmát. Az idő múlásával az egykori Kemény-párt fokozatosan szétesett, meghatározó egyéniségei rendre Apafi oldalára álltak: Bethlen János, Haller Gábor és Haller János már a nagyszőlősi csata után, Teleki Mihály és Bánffy Dénes pedig 1663 nyarán.

Zrínyi Miklós téli hadjárata és Montecuccoli szentgotthárdi győzelme adhatott némi reményt mindazoknak, akik még hittek a lehetetlenben, Jenő, Várad, Lugos, Karánsebes visszaszerzésében – azonban a vasvári béke mindent eldöntött hosszú évtizedekre. Az Udvar, nem először az utóbbi évtizedekben, a mindenáron való békekötés híve volt. Így a hadszíntéren kialakult állapotok és erőviszonyok ellenére a szerződés a vereséget szenvedett török félnek kedvezett. A szultán ugyanis megtarthatta az elmúlt esztendőkben elfoglalt két fontos végvárat, Váradot (1660) és Érsekújvárt (1663), de török kézen maradt Zríny-Újvár és négy felső-magyarországi vármegye is. A császáriak ugyanakkor kötelesek voltak lerombolni a Váradhoz közeli Székelyhíd várát,20 valamint csapataikat kivonni az Erdélyi Fejedelemségből, mellyel Erdélyt a szultán fennhatósága alatt álló területnek ismerték el.

A vasvári béke megkötésének mikéntje jól mutatja az Erdélyi Fejedelemség presztízsvesztését. Az erdélyi állam portai megítélése néhány év alatt látványosat zuhant. A „barátom barátja, ellenségem ellensége”-elv megszegése súlyos következményekkel járt: megszűnt a szabad fejedelemválasztás joga, többszörösére nőtt a harács, és hatalmas területi veszteségek érték a fejedelemséget. Az átadott-meghódított nyugati végvárak közül a legérzékenyebb veszteséget az „Erdély kulcsának” tartott Várad elvesztése jelentette, ennek végvári feladatait az országgyűlés Kolozsvárra ruházta, a Váradról és Székelyhídról elmenekült védőket pedig Tordára és Désre rendelte megtelepedni.

Az „epochális” 1665. esztendő – Torda és Dés városok megnemesítése

Az 1650-es évek vége megrázkódtatások sorát hozta Erdélynek, és ezek alól nem mentesült Torda városa sem. Előbb, 1658-ban a tatár kán csapatai égették fel – Linczigh János, a szemtanú ezt írta feljegyzéseiben: „... találtuk az tatár chámot Tordán innet az túri oldalban, táborban. Onnan rettenetes félelemmel eljővén, félvén az rabságtól, mindenfelől, valahová nézhettünk, tűzben, lángban lévén az faluk.”21 A városlakók egy része Kolozsvárra menekült, a várost pedig a tatárok égették fel: „De a tordaiak előttök elszaladván, városok porrá és semmivé tétetett vala” – írja Enyedi István.22

1659 májusában II. Rákóczi György az így részben lakatlanná vált Tordára telepítette a török által elfoglalt Lugos és Karánsebes végvárak nemeseit és polgári rendű lakosait. A fejedelmi akaratot az 1659. május 24-ei szász-sebesi országgyűlés 10. törvénycikke szentesítette, a megtelepítetteket ugyanakkor Torda vármegye hatáskörébe utalta. A rendek előrebocsátották, hogy a karánsebesi nemesek és városi rendek Tornya Péter és Dobolyi István fejedelmi megbízottak előtt megesküdtek, hogy Lugost és Karánsebest fel nem adják, hanem ha kell, a szigetváriak példájára feláldozzák magukat, s ennek dacára, nem bízva falaik erősségében, mind Karán-sebest, mind Lugost elhagyták. Ezért sem a fejedelem, sem az ország nekik semminemű kárpótlással nem tartozna, mindazonáltal mivel a fejedelem Tordát rendelte lakóhelyül, ezt a rendek is jóváhagyják, azzal a kitétellel, hogy a menekültek a vármegye törvényeihez tartsák magukat.23

A pusztítások azonban ekkor még nem értek véget: 1659 decemberében a Barcsai Ákos támogatására érkező Szejdi Ahmed budai pasa szétvert Tordánál egy, a II. Rákóczi György segítségére érkezett partiumi sereget.24

Az 1661. esztendő újabb török támadást hozott a városra, ezúttal a Kemény Jánost üldöző Ali pasa csapatai pusztították el. A hadjáratban részt vevő Evlia Cselebi így emlékezik: „E városban egy napig időzvén, ezt is felgyújtottuk, s olyannyira elpusztult, hogy romhalmaznál egyéb nem maradt a helyén.”25 Hasonlóan alakult Dés városának sorsa is, a török–tatár csapatok 1661. évi pusztító betörései nyomán, megkésve bár, de megkezdődtek a város sáncokkal és palánkokkal való megerősítésének munkálatai.

A sorozatos dúlások miatt – bár valószínűleg az elmenekült polgárok egy része visszatért – a lakosság száma mindkét városban igen megfogyatkozott, ezért a pusztán maradt telkekre I. Apafi Mihály a török kezére került Várad és a vasvári béke értelmében lerombolt Székelyhíd várának elmenekült védőit telepítette. Azért, hogy a városlakók jogállása közötti különbségekből fakadó esetleges konfliktusoknak elejét vegyék, az erdélyi rendek 1665 májusában Ótorda, Újtorda és Egyházfalva, illetve Dés városának összes lakóját „egy corpusban” megnemesítették.

A gyulafehérvári diéta 35. törvénycikke elrendelte a tordai és dési puszta telkek összeírását,26 a 36. törvénycikk pedig a Désre, Ó- és Újtordába települt „civilis státusok” nemesi szabadságra emeléséről határozott, úgy, hogy azok a vármegye zászlója alatt szolgáljanak, de hadi expedíciók alól három évig mentesek maradjanak.27

A törvényalkotó elővigyázatossága ellenére a következő évtizedek mindkét városban számos konfliktust hoztak, „mivel láttatnék, sok nem annyira a maga igazságát oltalmazni, mint mások odatelepedésit meggátolni irigységből…” 1671-ben például a Désen megtelepedni kívánó nemesek arról panaszkodnak az országgyűlés előtt, hogy a helyi polgárok különféle akadályokkal próbálják meggátolni beköltözésüket: a gazdátlan telkeket még ha pénzen meg is vették, a polgárok folytonos óvásokkal (vérség, szomszédság stb. címén) zaklatják miattuk. A rendek ennek következtében a feszültségek feloldására biztosokat rendeltek: Béldi Pált, Haller Jánost és Kornis Gáspárt, akik megvizsgálván a dolgot, elrendelték, hogy azon telkeket, melyeknek urai még nem tértek vissza a tatár fogságból, s eddig róluk semmi hír sem érkezett, esetleges megszabadulásukig, a jövevények birtokba vehetik. A bizottság egyúttal kijelölte az ilyen megtelepedésre szánt telkeket s ezeken kívül az egész Malaton-utcát, mely a városon kívül van.28 1688-ban pedig, annak ellenére, hogy a kollektív nemesítésnek éppen a békés együttélést kellett volna szolgálnia, újabb konfliktusra adott lehetőséget: ezúttal a „helyi” nemesség panaszkodott, hogy a „jövevények”, törvény adta kiváltságaikra hivatkozva,29 a városi terhek alól (postalóadás, városi adó, katonaelszállásolás stb.) magukat mindig kivonni akarják. Ez ügyben 1699-ben az országgyűléshez is feliratot terjesztettek.30 Hasonló feszültségekre utal az 1713. évi tordai összeírás is: „…az megírt városban lakó s ott házakat bíró úri, fő és nemesi rendek teljességgel mind az város portiojától mind egyéb közönséges városi teherviseléstől magokat immunitallják, jóllehet az városnak határinak nagyobb részét őnagyságok és őkegyelmek bírják […] a szántóföldeket és réteket az város igáját húzó s adózó embereknek dézmájában és résziben adgyák.”31

A gyulafehérvári országgyűlés (1665) 37. cikkelye rendelkezett a megtelepítettek adómentességéről, minden birtokaikra nézve, a Keresztesmező kivételével: „…mint privilegiatus egy szabadsággal élő emberek jus regium megadással confirmaltassanak, és condecoraltassanak, úgy hogy magok majorságából semmiből, se szőllőből, se szántóföldekből, magok határok valókból dézmát ne adjanak, mivel a vármegyével és a nemes országgal egy onus viselők lennének.”32 Az utóbbi kiváltságot az erdélyi törvényhozás 1667-ben is elismerte, mikor a nemes városok lakóit a kapuadó alól felmentette, viszont fejenkénti egy forintos adó fizetésére kötelezte őket, egy kategóriába sorolva az egytelkes nemesekkel.33 Az 1670. évi országgyűlés úgy határozott, hogy a kincstár elengedi a dézsma háromnegyed részét is, de a fennmaradó egynegyedet az eklézsiák prédikátorainak kell kiadni.34 Az adómentességért cserébe a két város megnemesített lakossága a vármegye zászlaja alatt volt köteles hadba menni, mivel jogilag a vármegyei nemesség részének számított.35 Érdekes az 1713. évi tordai konskripció újtordaiakra vonatkozó megállapítása: „mindazonáltal ezen megírt város különbözik Ótordától avval, hogy ő kegyelmek privilégiumok szerint nem szoktak adni senkinek sem dézmát, sem quártát, ez mai napig”36 – amely egyben arra is fényt vet, hogy jogi státusát illetően öt évtized elmúltával sem olvadt eggyé maradéktalanul az ó- és újtordai lakosság.

A 38. és 39. cikk biztosította a két város lakosságának sóra vonatkozó elővételi és kereskedési jogát, illetve a szabad kocsma- és mészárszéktartási jogot.

„Dés mezőváros lévén, bátortalan oda telepedésük”, ezért a rendek elrendelték, hogy a várost jó erős fapalánkkal kell körülvenni, s ezen munkálatokban a désieknek Belső-Szolnok egésze, Doboka vármegye egy része és a beszterceiek is, 200 forint terhe alatt, közmunkájukkal kell segítségükre legyenek. A város erődítési munkálatai még 1682–1683-ban is tartanak majd, de végül elkészül az árok és a fal, amelyen 3 kaput nyitnak: szamos-újvári (Porkoláb-kapu), Híd- és Borsos utcai kapu.37

Hogy „a nemes vármegyével egyenlő szabadságú és onust supportáló személyekké tétettenek”, az nemcsak abból látszik, hogy a vármegye zászlaja alatt vonultak hadba, hanem abból is, hogy a vármegye részeként nem kaptak önálló képviseleti jogot az országgyűlésen, hanem a vármegyével közösen képviseltették magukat. Az 1667. januári marosvásárhelyi országgyűlés határozata szerint „Dés városa ezután, nem mint eddig, regalissal, hanem a vármegyével mindenkor egyetértőleg hivassék meg az országgyűlésre, mivel nemes emberek lévén ő kegyelmek is”.38 Szaniszló Zsigmond naplójának feljegyzése azt sugallja, mintha 1684-ben három követ képviselte volna Torda városát az országgyűlésen – „Gyűlt be az tanács. Választottak el országgyűlésre hadnagy uram [Vida István], Teremi uram [Teremi András ülnök] s engemet”39 –, de sokkal inkább arról lehet szó, hogy tordai illetékességűek ugyan a képviselők, netán városi tisztségnevükkel szignálják magukat a jegyzőkönyvben is, az országgyűlésen azonban az egész vármegye képviseletét látják el.

A fejedelem a két város megnemesítéséről 1668. január 25-én, Besztercén bocsátott ki oklevelet.40 Eszerint az elhagyott telkeket minden tartozékaikkal a váradi és más magyarországbeli menekülteknek és mindkét nembeli utódaiknak adományozza; az ott lakó polgári rendű városiakat és mindkét nembeli leszármazottaikat polgári állásukból a nemesek sorába iktatja; birtokaikat mindenfajta adókötelezettség alól felmenti, elrendeli, hogy akik polgári állásukat elvesztették, azok is egyenlő szabadsággal bírjanak a menekült nemességgel, hadjáratokban és peres ügyeikben is a főispánoktól függjenek; mészárszék- és kocsmatartási jogot biztosít; mindezen kiváltságok nem vonatkoznak azonban a sóvágókra, akik megmaradnak korábbi jogállásukban, s a bányaművelést az Approbatae Consti-tutionesben megjelölt módon tartoznak folytatni; jég, víz behatolása ellen védeni tartoznak a várost, őrizve és fenntartva az Aranyoson levő hidat, malmot, utakat, városi őrizetet és közmunkákat a nemesekkel együtt végezni kötelesek s minden ügyekben (kivéve a bányával való közvetlen ügyeiket) a nemesek hadnagyától függeni.

Ezzel az egykori két mezővárosból az 1848-ig terjedő időszakra különleges jogállású, ún. nemes város lett. Az 1665. évi országgyűlési határozat és az 1668. évi oklevél, Wolf Rudolf szavaival: „kimondták ugyan a polgári rend megnemesítését, azonban ez a nemesítés nem ért többet egy armálisnál, mivel a személy szerint megnemesítettek nemesi rangjuk mellé nem kaptak birtokot. Ugyanis közösségileg Ótorda, Újtorda és Egyházfalva lakossága megkapta a nemesi címet, de ehhez nem járult a város határából kiszakított telek megnemesítése.”41

Az 1665. évi nemesítés nyomán változások történtek mindkét város önkormányzati szervezetében. A korábbi 22–25 tagú tanács szerepét átvette a 13–19 ülnökből álló nemes magisztrátus (belső tanács), amelynek tagjai gazdasági feladatokat ellátó (vásárbíró, tóbíró, erdőbíró, hús- és serlátó, borbíró, malombíró), illetve rendészeti, igazságszolgáltatási, közigazgatási hatáskört betöltő tisztségviselők (alhadnagy – modern kifejezéssel rendőrparancsnok, jegyző, idéző, levéltárnok, iktató, pénztárnok). A testület illetékessége a város területén belül minden ügyre és – az egyháziakat kivéve – minden személyre kiterjedt mind rendészeti, mind igazságszolgáltatási tekintetben. A testület élén a korábbi főbíró helyét most már a főhadnagy (ductor nobilium) foglalta el. A nemesi közönség, az universitas nobilium (külső tanács) feladata volt a város tisztségviselőinek megválasztása, visszahívása, fizetésük meghatározása, a leköszönő hadnagy elszámoltatása, a város gazdálkodásának felügyelete, helyhatósági szabályrendeletek alkotása és azok betartatása. Határozatokat hozott a város határában lévő földek használatáról, és tisztségviselői révén felügyelte a sör- és borkimérések, illetve húsforgalom biztonságát, kezelte az azokból, illetve a malomtartásból, a vám- és vásártartási jog gyakorlásából származó jövedelmeket.

A gyulafehérvári országgyűlés (1665) határozatainak közvetlen folyománya volt a tordai városatyák azon statútuma, amelyet 1666. április 9-én fogadott el a vármegye közgyűlése. Az új várostípus működésére vonatkozó igen értékes helyhatósági szabályrendelet szövegét Csipkés Elek Históriájából ismerjük.42 Nyilvánvaló, hogy a nemesítés utáni első statútumok közül való, hiszen első két pontjában a főhadnagy- és assessorválasztást szabályozza a megváltozott realitások között. Eszerint a város élére január elsején kell főhadnagyot választani, 10–12 ülnökkel együtt,43 akik minden kedden törvényt ülnek majd ingó és ingatlan javakat, örökösödési ügyeket illető kérdésekben.

§ I. Torda várossának a modo in posterum successivis semper temporibus légyen nemes hadnagya bíró helyett, annuatim per universitatem nobilium Thordensium communi suffragio ujj esztendő napján légyen választása.

§ II. A’ nemes hadnagy mellé törvénytételre, a’ város közönséges javára tartozó dolgoknak hasznos és istenes igazgatására a’ városi nemes rendből az universitas 10 avagy 12 személlyt, haza szabadságát szerető és ország törvénnyét értő, jó lelkű emberek választassanak azon napon, sine discretione religionis választassanak pedig mindennémű tisztek.

Egy hasonló statútum Désen 1669 elején, I. Apafi Mihály 1668. évi kiváltságlevele nyomán született, ezt március 30-án fogadta el Belső-Szolnok vármegye kudui közgyűlése.44 A dési statútum több információval szolgál a helyi főhadnagy választását illetően. Ebből kiderül, hogy őt a belső-szolnoki főispánok választják a város által felterjesztett három személy közül, ugyanakkor az ülnököket a város választja.

§ I. Az eddigi bírói tisztség helyett a városnak nemes hadnagya lesz, akit a Kiskarácsony napján tartott megyei gyűlés alkalmával a város által ajánlott 3 személy közül a vármegye választ; melléje a város 12 esküdtet választ. Ha a hadnagy tisztét fel nem vállalja, 100 forintot, az esküdtek fejenként 12 forintot, a többi tisztek pedig 6 forint bírságot fizetnek.

A tordai főhadnagy esküszövege, amely 1665. augusztus 4-ről maradt fenn,45 azonban így hangzott: „Én [...] ez nemes thordai universitasnak minden tagjaitól libero et communi suffragio választatott főhadnagya és gondviselője...” – tehát a főhadnagyot itt a nemesek testülete választotta, legalábbis a kezdeti időszakban, mivel két évtized múlva, Szaniszló Zsigmond naplójából egy egészen más, a désihez hasonló választási rendszerről értesülünk. Ekkor a város már két jelöltet nevez meg, a személyt illetően pedig a főispánok döntenek.46 A dátum is módosul, annyiban, hogy a felterjesztés általában január első napjaiban, a kinevezés pedig a hónap közepén-végén történik.

Érdekes hagyomány alakult ki Désen az 1740-es évektől, mint Kádár József írja, éspedig hogy minden újév reggelén három órakor meghúzták a nagyharangot, mely után a város polgársága a városházára vonult hadnagyválasztásra.47

Egy, Torda város tanácsi jegyzőkönyvében fennmaradt 1665. évi statútum szerint a hadnagy fizetése évi 60 forint és 12 nagy darab kősó, a jegyzőé 32 forint és 4 darab kősó, illetve minden a törvényszéknek járó jövedelemből egy rész.48 Egy 1666. januári statútum arról rendelkezik, hogy az universitas felmenti a hadnagyot, az ülnököket, a jegyzőt és a citatort a város őrzésének terhe alól.49 A hivatalából leköszönő főhadnagyot számadási kötelezettség terhelte a nemesi közönség előtt.50

A Rákóczi-szabadságharc és az azt lezáró szatmári béke fordulópontot jelent az erdélyi nemes városok történetében, 1711 után ugyanis a Habsburg-kormányzat jelentősen megnyirbálta a nemes városok kiváltságait. 1848-ig nevükben ugyan még nemes városok maradtak, de fontosabb kiváltságaikat rendre elveszítették.

1711-ig lakóik nem tartoztak adót fizetni, egyedüli kötelezettségük a katonáskodás lévén. A szatmári béke után azonban az Udvar már nem tartott igényt az erdélyiek személyes részvételére a Birodalom védelmében – erdélyi tisztek továbbra is szolgáltak ugyan a Birodalom hadseregében, de a hagyományos hadfelkelés szükségességétől eltekintettek. Ezzel az erdélyi nemes városok kiváltságos helyzete alapjaiban rendült meg. A kuruc szabadságharc éveinek tanulságából kiindulva a császári adminisztráció kardinális pontnak tekintette a rend fenntartását Erdélyben, ezért a befolyó közjövedelmeket is a hadsereg ellátására rendelték. Ugyanakkor, a Diploma Leopoldinum-ban tett ígéretek ellenére, az Udvar nem kívánt jogfolytonosságot garantálni a korábbi fejedelmi korszak nemesi címeket adományozó politikájának, így a jövedelmek növelése érdekében adó alá íratta az armalista nemességet és a nemes városok lakosságát is. 1712-ben III. Károly elrendelte, hogy mindazok az egytelkes nemesek – tehát az 1665. évi nemesítés alanyai is –, akik nem tudnak két szolgáló jobbágyot vagy zsellért és megfelelő birtokot felmutatni, adó alá íratnak, és ez ügyben 1712–1714 folyamán országos adóösszeírásra került sor, felmérendő az adóalanyok teherbíró képességét. Torda város vezetősége jelezte, hogy ugyan „magokat conscriptio alá bocsátják”, de ez ellentétben áll a város nemesi kiváltságaival, és ennek megfelelően ők továbbra is élni kívánnak nemesi előjogaikkal,51 mindhiába. 1715-től kezdődően a két város már nem élhetett addigi legfontosabb kiváltságával, az adómentességgel.

Ezt a helyzetet erősítette meg az 1754-ben Erdélyben bevezetett új adózási rendszer, a Systhema Bethlenia-num is, amely úgyszintén adókötelesnek nyilvánította az egytelkes nemeseket és a nemes városok lakóit.52

A század második felében a másik sarkalatos kiváltság, az igazságszolgáltatást illető önállóság is csorbát szenvedett. A nemes városokban birtokos, de nem ott lakó nemesek tordaiakkal vagy désiekkel folytatott pereiket ugyanis mindinkább a vármegyék előtt kezdték indítani, megkerülve a városi bíróságokat. Több ilyen esetet említ Torda esetében Csipkés Elek és Orbán Balázs is. Márkó György tordai főhadnagy és Miklós László jegyző 1785. március 4-i főkormányszéki beadványukban elő is adták városuk fenti sérelmeit, ugyanakkor kinyilvánították Torda város azon szándékát is, hogy élni kíván önkormányzati és bíráskodási jogával, és nem egyezik bele, hogy törvényhatósági joga elsorvadjon.53 Maguk az előterjesztők is utaltak az approbatális törvénycikknek ellentmondó gyulafehérvári cikkelyre (1665),54 amely kimondta: „Désre, Ó- és Uj-Tordára telepedőknek kivánságokra végeztük, hogy az illető vármegye zászlója alatt üljenek fel, szükségnek idején; törvények dolgában is vármegyén pereljenek”, de az előterjesztők ezt úgy értelmezték, hogy a vármegyére csupán mint fellebbezési fórumra történt hivatkozás, és I. Apafi Mihály későbbi keletű adománylevele (1668) ezt egyébként is felülírta. Kérték a Főkormányszéket, hogy kéréseiket az uralkodó színe elé juttassa, és városukat jogaiban, törvénykezési szabadságában megtartsa.55 II. József modernizáló és központosító törekvései, illetve a partikuláris kiváltságok ügyében vallott felfogása azonban nem kedvezett a hasonló folyamodványoknak, az ügyben nem is történt előrelépés, így a sarkalatos kiváltságok hiányában a két erdélyi nemes város továbbra is csupán nevében őrizte az egykori kiváltságos státus emlékét.

JEGYZETEK

1. A fejedelem öccse, Rákóczi Zsigmond 1651 végén sűrű levélváltásba kezdett Pálffy nádorral a Habsburg-ellenes háború kirobbantásáról, következő év február 4-én azonban Zsigmond úrfi hirtelen meghalt, ezzel a tervek is szertefoszlani látszottak. – Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. Bp., 1979. 101.

2. 1656-ban azonban a szultán új nagyvezírt nevezett ki a portai adminisztráció élére, a hetvenéves Köprülü Mehmedet, aki ugyan a legteljesebb káoszban vette át az ügyeket, de néhány hónap alatt rendet teremtett. Uo. 136.

3. Uo. 128.

4. Péter Katalin: A fejedelemség virágkora (1606–1660). In: Erdély története II. Főszerkesztő Köpeczi Béla. Bp., 1988. 717.

5. Gebei 2001. – http://epa.oszk.hu/00900/00979/00021/01gebei.htm

6. Péter: A fejedelemség… 717.

7. Uő: A magyar romlásnak… 132–133.

8. Bethlen János: Erdély története 1629–1673. Az utószót és a jegyzeteket írta Jankovics József. Bp., 1993. 28.

9. Péter: A fejedelemség… 722.

10. A krími had feladatát a nagyvezír így határozta meg: „Maga a rombolás és földúlás nem a mi katonaságunk dolga lévén, mint Fenséged tudja, okvetlenül a tatár sereg dolga lesz, s miként a tatár seregben a mi katonaságunkból is szükséges néhány: éppúgy a mi katonaságunk között is szükség van egy csapat tatárra.” Köprülü Mehmed levele IV. Mehmed Girejhez, 1657. nov. első fele. Idézi B. Szabó János: II. Rákóczi György 1658. évi török háborúja. Hadtörténelmi Közlemények 2001. 2–3. 234.

11. A Bodza-szoroson augusztus 19-én betörő tatár, török és havasalföldi hadak a következő nap már Brassó falai alatt álltak. A város bírájának, Michael Hermannak négynapi tárgyalás után sikerült megegyezni a kánnal, hogy 30 ezer tallér hadisarc kifizetése ellenében a város bántatlan maradjon. Ezalatt a Mehmed Girej vezette seregek átkeltek a hegyeken, és szeptember 3-án érkeztek meg Szeben alá. A kán követei élelmet és 60 ezer tallért követeltek. A polgárok beleegyeztek ugyan a sarc kifizetésébe, és 12 szekér kenyeret meg 6 szekér bort küldtek a táborba, ám napokba telt, amíg a 25 ezerre lealkudott sarcot sikerült előteremteni. Uo. 258

12. Isaac Basire levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. aug. 12. Idézi B. Szabó János: Erdély katasztrófája 1658-ban. Aetas 2006. 2–3. 213.

13. A védtelenül maradt fejedelmi székvárosból követek jöttek a kán elé, hogy megváltsák városukat. A tatárok azonban kevesellték a felajánlott összeget, s megrohamozták a falakat. A polgárok és a főiskola néhány diákja megpróbálta a lehetetlent, a túlerő elől azonban a fejedelmi palotába szorultak. Végül oda is betörtek a támadók, és legyűrték a megfogyatkozott védőket. A polgárok házait és a városi palotákat előbb kifosztották, majd felgyújtották az utcákat. A székesegyházból elvitték az elhunyt fejedelmek zászlóit, ezüstből készült halotti címereit, feldúlták és kirabolták az elhunyt fejedelmek, illetve a Hunyadi család szarkofágjait is. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadja Szakály Ferenc. Bp., 1980. 438–439.

14. B. Szabó: Erdély katasztrófája… 260; Linczigh János történeti feljegyzései (1621–1675). In: Kolozsvári emlékírók 1603–1720. Közzéteszi Bálint József és Pataki József. Buk., 1990. 176–177.

15. 1658. szeptember 14-én maga a nagyvezír adta át a fejedelmi jelvényeket Barcsainak.

16. Rákóczi György nem csupán saját álláspontját fogalmazta meg „29 vádoló punctumiban”, írása feltehetőleg a kor közhangulatát is tükrözte: „Lugast, Karánsebest azelőtt török soha nem is prédálta, hanem amikor azoknak bánságát engedte Barcsai uram, fejedelemséget engedtek és adtak érette.” Mire az újdonsült fejedelem „magamentő” válasza: „Inkább ujjomnak egy íze, mint épen testem elvesszen az ország lakosival együtt.” Szalárdi… 468–469.

17. Uo. 457.

18. Uo. 454–455.

19. R. Várkonyi Ágnes: Az önálló fejedelemség utolsó évtizedei (1660–1711). In: Erdély története II. Főszerkesztő Köpeczi Béla. Bp., 1988. 789.

20. Székelyhíd utolsó erdélyi kapitánya, Boldvai Márton egyike lesz az 1665-ben Tordára menekülő nemeseknek.

21. Linczigh… 176.

22. Enyedi István: II. Rákóczi György veszedelméről 1657–1660. In: Erdélyi Történelmi Adatok IV. 219–316. Szerkesztette Szabó Károly. Kvár, 1862. 273.

23. „…Nagyságod hozzájok megmutatott könyörületessége és kegyelmessége szerént, minthogy Tordát nékiek conferálta lakóhelyül, mi is országúl ebbéli Nagyságod kegyelmességét approbáljuk és confirmáljuk a Nagyságod nékiek adott privilégiumában specificált punctumok szerént. Úgy mindazonáltal, hogy mindenekben a vármegye törvényéhez tartsák magokat és a vármegye tiszteitől légyen függések mindenekben a több nemességgel együtt, salvis permanentibus aliorum juribus.” Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae 1540–1699. XII. 299–300. Szerkesztette Szilágyi Sándor. Bp., 1887. (A továbbiakban: EOE).

24. „Azok annyira megrémültek, amikor meglátták a törököket, hogy három részre oszolva meggyorsították haladásukat. Az a részük, amelyik […] jobb felől hagyta el a várost, a hegyekben kezdett menedéket keresni, de Huszaim pasa az egriekkel utolérte őket, s mindnyájukat lekaszabolta. Másik részük, amelyik balról hagyta el a várost, s az ellenség üldözőbe vette őket, a sóbányáknál pusztult el. A többiek pedig […] egy csoportba tömörültek, és a város egyik utcáján bátran megtámadták a budai pasát. Mindkét részről többen elestek, de nagyjából sértetlenül távoztak, mire leszállt az est. A budai pasa nem igazi örvendezéssel tért meg Barcsai fejedelemhez a táborba.” Bethlen János: Erdély… 58.

25. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. Közzéteszi Karácson Imre. Bp., 1904. 78.

26. „…végeztük azért kegyelmes urunk egész országúl, hogy connumeráltassanak a megemlített uratlan sessiok a specificalt helyeken, ilyen declaratioval, hogy a mely puszta helyekhez valaki praetendensnek mondja magát, olyakhoz tudniillik, melyek régtől fogván pusztán voltak, és ne is légyen elég csak a szóval való mondása, hanem doceáljon róla a praetendens, mivel láttatnék sok nem annyira a maga igazságát oltalmazni, mint mások odatelepedésit meggátolni irigységből…” EOE XIV. 124.

27. „…végeztük Nagyságod kegyelmes resolutioja szerént, hogy oblatiojok és kévánságok szerént, a megírt helyekre telepedvén, mind az ott lakosokkal együtt, egyenlő nemesi szabadságban éljenek, és hadi szolgálatban, törvényeknek kiszolgáltatásában, vármegyétől dependealjanak, több extraneus atyánkfiai is közikben telepedvén, hadi expeditioktól őket három esztendeig Nagyságod kegyelmes választétele szerént immunitálni, épülhessenek az alatt.” Uo. 125

28. Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monographiája. III. Dés, 1900. 39.

29. Az Approbatae Constitutiones III. rész 6. cím, 2. cikk szerint a nemes sem postaló adásával, sem fuvarozással, sem katonaság beszállásolásával nem tartozik szabad akaratán kívül.

30. Deés város levéltára. Közli K. Papp Miklós. Történeti Lapok 1875. 44.  694.

31. Wolf Rudolf: Torda összeírása 1713-ból. In: Studii de istorie modernÄ� a Transilvaniei. Omagiu profesorului Magyari András Emlékkönyv. Tanulmányok Erdély újkori történelméről. Szerkesztette Pál Judit és Rüsz Fogarasi Enikő. Cluj-Napoca/Kvár, 2002. 206.

32. EOE XIV. 125.

33. Compilatae Constitutiones Regni Transylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum. Ex articulis ab Anno 1654 ad praesentem huncusque 1669 conclusis excerptae. In: Magyar Törvénytár. 1540–1848. évi erdélyi törvények. Bp., 1900. V. rész, 45. cikkely. (A továbbiakban: CC.

34. Orbán Balázs: Torda város és környéke. I. Szerkesztette Katona Tamás. Bp., 1986. 314.

35. Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. I. Kvár, 1861. 75.

36. Wolf: Torda összeírása… 203.

37. Kádár József: A deési ev. ref. egyházközség története. Dés, 1882. 78–79.

38. Uő: Szolnok-Doboka vármegye… 38.

39. Szaniszló Zsigmond naplói (1682–1711). Közli Torma Károly. In: Történelmi Tár. Bp., 1889. 250.

40. Kemény József: Diplomatarium IX. fol. 121–128. (A Román Akadémia kolozsvári könyvtárának kézirattárában); Orbán: Torda város… I. 248–250 – A besztercei országgyűlésen Torda városát Boldvai Márton és Stepán Ferenc ülnökök, illetve Szaniszló Albert jegyző képviselték; az itt kiadott ünnepélyes oklevelet 1718-ban III. Károly is megerősítette, ez utóbbi megvan a MOL EGLt 5574/785 sz. alatt.

41. Wolf: Torda összeírása… 205.

42. A szóban forgó statútum Orbán Balázs szerint megvolt Várfalvi Nagy János gyűjteményében (Orbán: Torda város… I. 473.), valamint a királyi kormányszéki levéltárban, ennek ellenére a MOL-ban nem sikerült megtalálnom. Az 1666. április 9-i statútumra vonatkozóan lásd Bicsok Zoltán: Torda város története és statútuma. Csipkés Elek kézirata 1823-ból. Erdélyi Tudományos Füzetek 229. Kvár, 2001. 48–52. és uő: Torda Nemes Várossának Historiája. Művelődés 2005 nov-dec. 25–26.

43. A statútumban foglalt határozat ellenére a nemesítés utáni közvetlen időszakban 13–19 tagú a tordai magisztrátus, és csak 1677-ig történik a választás január 1-jén. – Torda város tanácsi jegyzőkönyve 1603–1678. Közzéteszi Wolf Rudolf. Erdélyi Történelmi Adatok VI. 1. Kvár, 1993. 85–89 (a továbbiakban: TvTJ 44).

44. Kivonatolva közli Kádár: Szolnok-Doboka vármegye… 36–38; másolata: MOL EGLt 5574/785 sz. alatt, valamint Mike Sándor: Erdélyi helységeket illetők A-Z. (A Román Akadémia kolozsvári könyvtárának kézirattárában) – Dés címszónál.

45. „Forma juramenti ductoris nobilium Thordensium anno 1665 die 4 Augusti descripta.

Én T.T. ez nemes thordai universitasnak minden tagjaitól libero et communi suffragio választatott főhadnagya és gondviselője, esküszöm az élő Istenre, ki Attya, Fiú, Szentlélek, tellyes Szentháromságh, edgy bizony örök Isten, hogy az én reám bizattatott tisztemben tehetségem szerént igazán és hűségesen eljárok, az nemes vármegye főispánnyától dependentiat tartok és az nemes vármegyével edgyetértek minden nemesi szabadságunkat nem bántó, országh törvénye szerént való dolgokban, attól el sem szakadok, az nemes universitasban is szakadást nem teszek. Minden legitime emanaltatott privilegiumiban, annuentiaiban, az nemesi szabadságot, az decretum és az országh constitutioja szerént intacte meghtartom és másokkal is, sine ullo respectu personarum, meghtarttatom. Magunk között kösönséges constitutiokat is valamelyeket magunk hasznára rendelünk. Mindeneknek, mind szegénynek, boldognak, igaz törvént szolgáltatok, igaz executiot tészek és tétetek az törvény után. Minden proventusira, akárhonnan és akárminemü legyen az nemes universitasnak, szorgalmatos gondot viselek és ad id deputatos viseltetek, az percepciokrul, erogatiokrul per officiales az universitasnak igaz számadást adok. Meg is engem Isten úgy segéllyen.” TvTJ 44.

46. Szaniszló Zsigmond naplói… 249–250.

47. Kádár: A deési… 215.

48. TvTJ 44.

49. Uo. 48.

50. „[1672. január 1.] Valakik eddigh számadással tartoznak, praedecessor hadnagy uram s mások is, s az következendők is, a modo in posterum az egész tanács előtt tartozzanak számat adni, az holott meghexaminaltatván ratiojok, azután pure az egész universitas előtt, mint lött az számvétel, elolvastassék, lássa és ércse minden ember.” Uo. 53.

51. Wolf: Torda összeírása… 201.

52. Dósa: Erdélyhoni… 226.

53. Az előterjesztők az Approbatae Constitutiones III. rész 60. cím 31. cikkelyére hivatkoztak, melyben az 1634. évi országgyűlés kimondta: „Az ujj Tordaiaknak privilegiumok confirmaltatni végeztetett, kikkel ha személyekben való dologért perelne valaki, füstin, ha privata persona perel valami örökséget, privatus embertől, mint a többi oppidumokban, ugy ott is az ott való birák előtt inditsa, onnat bocsátassék táblára; ha pedig communitást illet a dolog, egyebekben is, nem pedig személyek szerint való tselekedetekben, Táblára evocáltassanak, de communitást nem illető dolgokért, ha ki őket evocálná, convincaltassék in poena violationis articulorum 200 flor. constituentur.”

54. CC III. rész 11. cím 6. cikkely.

55. Orbán: Torda város… I. 253–254.