Tavaly augusztusban látott napvilágot megújult karakterrel és formával a Műút. A miskolci irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat az ugyancsak Miskolcon kiadott Napjaink, Holnap és Új Holnap felfrissült, kéthavonta megjelenő jogutóda, mely igen egyedi színfoltját képezi az utóbbi időben fellelhető irodalmi folyóirat-kínálatnak.

Örvendetes tapasztalni, hogy egyre több irodalmi lap igyekszik hangsúlyt fektetni a minőségi szövegkultúra és szöveghagyomány szerepeltetése mellett a kortárs képzőművészeti alkotások megjelenítésére és elemzésére is. Természetesen az az igazi az értő olvasóközönség számára, amikor a szövegbeli és képbeli médiumok nemcsak egymás mellett állnak, egymásnak csupán alárendelve vagy esetleg egymás mellett elbeszélve találkoznak, hanem amikor párbeszéd jöhet létre közöttük. A Műút eddig megjelent lapszámait tekintve szembeötlő az erre tett kísérlete a szerkesztőknek, ami a legújabb lapszámokban egyre inkább letisztulni látszik. A kép és szöveg médiumainak kapcsolódásait továbbra is szem előtt tartva hangsúlyos helyet nyert az eddigi lapszámokban az olyan peremműfajoknak a felkarolása is, mint a képregény vagy az anime és manga. Kiemelném az eddigiek közül a 2007 szeptemberében megjelent lapszámból feLugossy László és Csetneki József Dőltünk a röhögéstől (orvosi ecset eset) című rendkívül izgalmas és humoros képregényét vagy Gábor Imre képzőművész Jézus élete című képsorozatát a 2008. áprilisi lapszámból, melyben a fogyasztói kultúra sematikus vizuális jelei és piktogramjai a keresztény vallás sajátságosan újragondolt ábrázolási megoldásaival ötvöződnek (itt említeném a Kufárok kiűzése című képet).

Ugyanakkor az idei lapszámok belső grafikai arculatán még olykor érződnek az útkeresés, a saját arculat kikísérletezésének jegyei. Bukta Imre debreceni retrospektív kiállításából az ötös lapszámba válogatott kiváló munkák bevágása a szöveganyag mellé néhol nem éppen a legsikerültebb. Így történik ez Józsa Márta A szabadság őszi fantomja című novellája esetében, amikor meglehetősen távol maradnak egymástól a párhuzamosságban a szövegvilág és a megjelenített kép médiumai, bár erőltetve talán az ősz motívuma megteremtheti bizonyos értelemben közöttük az átjárást.

A saját arculat megtalálásának kérdését még némiképpen továbbvive egyfajta önigazoló ars poetica gyanánt térnek vissza az idei első és második lapszám címoldalán kiemelt szövegrészletek. Ezek részben a Műút címválasztásának a visszaigazolását adják („…hogy unokáink is láthassák a művelt területek formáihoz vezető műutakat”, 2008/5), másrészt pedig a lap által képviselt értékszemléletet is tematizálják, akárcsak a 2008/6-os lapszám mottójában: „…neurose nationale / jelentős konzervatív irodalmi művek nem léteznek / Heidegger magával ragadó kontemplációjában a »földút« biztatásáról és derűjéről írt / ne legyen túl szép.”

A lap felépítése tulajdonképpen a többi irodalmi, művészeti laphoz hasonlóan szépirodalmi művek mellett interjúkat, tanulmányokat és kritikákat foglal magában. Ami viszont egyéni arculatának markáns vonalait hangsúlyozza, az a nyitottság a peremműfajok és a kortárs képzőművészeti alkotások irányában, mivel a kortárs szépirodalommal, film- és képzőművészettel egyaránt egyfajta élő és igen dinamikus kapcsolat látszik kibontakozni a kritika rovatban olvasható elemző vagy kritikai reflexiókból.

A Műút idei szépirodalmi felhozatala kellemes meglepetésekkel szolgál. Az ötös lapszámban Turányi Tamás Macska című novellája ugyan kifullad, mielőtt kibontakozhatna a történet, de néhol azért vannak benne jó fordulatok és nyelvi megoldások. Spiegelmann Laura Téli időszámítás című novellájának nyelvhasználata és gondolatisága számomra megint felveti a szöveg nemiségének a kérdését és a Spiegelmann Laura mint szerzői álnév státusáét. Mindemellett nem tud hiteles lenni mint női szöveg, hiába imitálja az énelbeszélő egy fiatal, szüzességét elveszítő lány hangját, hiszen úgy van ebben a szövegben a nő, hogy folyamatosan távol és kívül marad azon. Igazi felfedezést számomra a hatos számban megjelenő Ayhan Gökhán rövidprózái jelentettek. Az Ünnepi Könyv-hétre megjelent hetes szám szépirodalmi alkotásaiból kiemelném Nádasdy Ádám, Tatár Sándor verseit és Szilágyi-Nagy Ildikó kisprózáit.

A jelenkori irodalmi folyamatok jelenségeit vizsgálja az ötös számban Nagy Balázs az online folyóiratokról írt blogikátlan kritika avagy Online folyóiratok és portálok a magyar irodalmi életben című tanulmányában. Feltérképezése több izgalmas témát felvet napjaink internetes és nyomtatott szépirodalmi változatai és lehetőségei viszonylatában, bár hiányolom az elemzésből például a prae.hu irodalmi portál említését, amelyet az általa felsoroltak mellett szintén meglehetősen aktív művészeti és irodalmi honlapnak tekinthetünk.

A hatos szám igen erősnek bizonyul elméleti szempontból a feLugossy László aatóth franyó munkáiról készült írása és Kishonthy Zsolt Radnóti Sándorral a kortárs irodalom kérdéseiről folytatott beszélgetése által, illetve Jenei László Tarr Bélával készített interjúja révén, melyben a filmnyelv alapkérdései válnak a beszélgetés tárgyává A londoni férfi után.

A Műút méltatásakor mindenképpen megemlítendő a Kikötői hírek címet viselő állandó rovat, melyben a más kultúrákra figyelés és a feléjük való nyitottság jegyében értesülhet az olvasó angol, német, francia, orosz, olasz és spanyol kortárs irodalmi eseményekről.

A következőkben e lapszemle a Kalligram júniusi számát veszi górcső alá. A Pozsonyban havonta megjelenő kortárs művészeti és szépirodalmi lap a Műúttal szemben egy már sok éves, kialakult hagyománnyal bír. Markáns és hangsúlyos az a kritikai és elméleti hang, melyet a kortárs irodalmi, kulturális és társadalmi kérdéseket tekintve képvisel, azáltal, ahogyan az élő irodalmi történéseket és folyamatokat beemelik és értelmezik a lapszámok.

Szerkezete kettős ilyen szempontból, ugyanis a kortárs szépirodalmi szövegek szerepeltetése és a kritikai reflexiók mellett mindenik lapszám egy-egy választott tematikus blokk mentén szerveződik, ami egyben az olvasók figyelmét az adott téma mélységeire vagy több irányú megközelíthetőségeire fókuszálhatja. Arculatának egyediségét erősíti a szövegvilág és az illusztrációk kapcsolódásában következetesen jelen levő játék is, melynek megoldásaiban a kép és szöveg harmonikus együttmozgásaival szembesülünk, ahogyan folyamatosan párbeszédre provokálják a szövegek a megjelenített képeket és viszont. Ez szintén jól megragadható több Kalligram-lapszám címlapfotójának megválasztásában és kidolgozásában egyaránt (például a tavaly nyári Leszbosz-szám vagy szintén a tavalyiak közül a decemberi Parti Nagy-szám címlapfotója, de ugyancsak kiemelhető az idei kiadványok közül a februári Perem- vagy a márciusi Kritika/Vita-számuk is).

Jellegzetes az a fajta viszony és irodalomról, kultúráról alkotott látásszög, melyet a Kalligram képvisel, ahogyan egy-egy még a periférián levő témát beemel az irodalmi beszédtérbe, máskor pedig a centrum kap hangot benne, de sajátosan másképp. Az előzőek kapcsán itt kiemelhetőek az elmúlt évben megjelentek közül például a Pasolini-, Perem- és Leszbosz-számok, illetve a meglévő hagyományt újraolvasó, újrafelfedező és újraértelmező szempontból a Másik Nyugat, Parti Nagy- és Borges-blokk köré épülő lapszámok.

Ez utóbbiakhoz kapcsolódik a júniusi Kalligram is, amely James Joyce-nak szentelt összeállítással indít. Eredetien együtt olvassa a kortárs magyar és világirodalmat a joyce-i szöveghagyománnyal, miközben annak újraolvasási lehetőségeihez keres fogódzókat. A lapszám, az eddig megszokott szerkezettől eltérően, most nem a szépirodalmi összeállítással kezd, hanem a Joyce-blokkal, rögtön a joyce-i nyelvi kérdéssel szembesítve Esterházy Péter és Kappanyos András beszélgetésében. A témára való „ráhangolódás” gyors. Az izgalmas fordulatokkal teli beszélgetés párhuzamosan értelmezi a nyelv, a nyelvhez való viszony és a történet alakulásának kérdését a joyce-i szövegvilágban, illetve az Esterházy Termelési regényben és a Harmonia caelestis keletkezésében. Természe-tesen a személyes vonatkozásokat sem kerüli el a párbeszéd, előkerülnek az anekdoták is, mint ahogyan a Henry Sharpe Norát és Joyce-t ábrázoló karikatúrájában is lelepleződnek bizonyos értelemben a háttértényezők. Ezt követi Fritz Senn-nel, a legismertebb Joyce-kutatóval készített interjú fordítása, amely olykor ironikusan és önironikusan beszél a kialakult hagyomány viszonylagosságairól és abszurditásairól, rendkívül érdekfeszítő olvasmányt kínálva ezzel az olvasónak. Egy rövid gondolatot idézzek belőle: „Joyce hűtlenül kezeli az Odüsszeiát és a miseszöveget is, Stephen Dedalus Shakespeare nyomában lépked, mi pedig valamennyien a nyomában járunk. A kultúra talán nem más, mint különböző sikkasztások, csúsztatások sorozata. Ami nem ugyanaz, mintha olyasmit tulajdonítanának nekünk, amit biztos, hogy nem állítottunk. Folyton ez van: Murphy törvényei és Morpheusz demiurgosz illékony alakzatai kiváló egyetértésben uralkodnak felettünk.”

Bozai Ágota tanulmánya a Finnegans Wake fordítási nehézségeiről értekezik, és kísérletet tesz egy-egy passzus magyar nyelvre való átültetésére. Gula Marianna tanulmánya érdekes adalékokkal szolgál Joyce további magyar vonatkozásait tekintve, és részletesen elemzi Joyce Munkácsy Mihály Ecce homó-járól írt esszéjét. Majd a tematikus blokk záróakkordjaként Kiss Gábor Zoltán tanulmányát olvashatjuk a Joyce-hagyomány szövegformáló tényezőként való jelenlevéséről az ezredforduló amerikai minimalista prózájában. Ebben a vonatkozásban elemzi Will Christopher Baer Penny Dreadful című regényét.

Az irodalmi összeállítás is gazdag felhozatalt kínál. A versrovatban Nádasdy Ádám, Gömöri György, Ijjas Tamás, Kántor Zsolt és Vida Gergely horrorversei mellett Vörös István fordításában Rilke-költeményeket olvashatunk, míg a prózák között Jeanette Winterson A cseresznye nemesítése című regényéből részletet Vastyán Rita fordításában, Martin Pollack regényéből szintén egy részletet Halasi Zoltán átköltésében, illetve Csaplár Vilmos 56-ról szóló esszénovelláját, Földényi F. László esszéjét, Csányi Vilmos novelláját és a fiatal, frissen indult szerzők közül Gerőcs Péter novelláját.

A júniusi lapszám zárásaként Bazsányi Sándor Polcz Alaine Ideje az öregségnek című kötetéről írt kritikájában az író író és a nemíró író kérdését értelmezi a Polcz Alaine-i életmű ez irányú kérdéseit elemezve. Végezetül pedig Antal Balázs Irena Dousková Weöres Csepel című regényéről írt kritikáját olvashatjuk.