A Nyugat helye a magyar műfordítás történetében

A magyar műfordítás (máig megíratlan) történetében vitathatatlanul kiemelt szerepe van a Nyugatnak, s nem kizárólag abból a magától értetődő tényből adódóan, miszerint a műfordítástörténet gócpontjai természetszerűen az irodalomtörténetével esnek egybe. A Nyugat kapcsán különösen fontos hangsúlyoznunk, hogy miként az irodalom történetében, úgy a fordításszemléletek történeti váltakozása esetében is el kell vetnünk a fejlődéselvű gondolkodást – még akkor is, ha az egyes fordítástörténeti paradigmaváltások a korábbi fordítói módszerek meghaladását és saját műfordítói eszményük kizárólagosságát hirdetik.

A fordítói hagyomány felülírása

Ennek a kizárólagosságnak az eszményéből adódik a nagyfokú fordítói intertextualitás, a megelőző korszakok fordításainak felülírása, illetve bizonyos részeiknek beemelése a nyugatosok1 új fordításaiba, melyek így nemegyszer a régebbi fordítások nyugatos szellemű áthangolását jelentik. A zsákmányolás tehát kétirányú: a Nyugat fordítói a világirodalomból (elsősorban a „kincses Nyugatról”) harácsolnak, s ebben az ősmagyar zsákmányolók tevékenységének szellemi szinten való folytatását látják,2 másrészt a magyar fordítói hagyományból, melynek felülírását programszerűen végzik. A remekmű magyar fordítói mintegy csoportmunkában, egy közös projekten dolgoznak, melynek célja az egyetlen tökéletes megoldás megtalálása. Babits szerint Dante egy-egy tercinájának „csak egy tökéletes megoldása lehetséges: jaj annak, aki ezt az egyet el nem találja!”.3 Az így létrejött fordításokon persze ez a csoportmunka-jelleg nem érződik, hiszen ez gyökeres ellentétben állna a nyugatosok individualizmusával, mely egyrészt a korábbi fordítások kritikus megítélésében, másrészt az eredeti költővel való szellemi rokonság hangsúlyozásában nyilvánul meg. Babits Dante-fordítása olyannyira kötődik Szász Károlyéhoz, hogy igazságtalannak és túlzónak érezzük Babitsnak elődje művéről írott kritikai megjegyzéseit, melyeknek magva tulajdonképpen az a megállapítás, hogy Szász Károly „egyénisége nagyon távol áll Dantétól”,4 saját magát viszont a nagy szellem rokonának tartja: „Dantét csak költő fordíthatja. Hogy e költő méltó-e, rokon-e Dantéhoz? Nem tudom, de ha nem hinném, egy terzinát sem írtam volna le.”5 Rába György a fordítói intertextualitás kapcsán a nyugatosok individualizmusáról mintegy elfeledkezve a vállalkozás személytelenségéről beszél: „Maga az a módszer, hogy Babits elődeinek, elsősorban Szásznak a fordítását szuverénül felhasználta – a Pokol-fordítás előszava is figyelmeztet rá –, arról tanúskodik, mintha az egyéni alkotást alárendelné a vállalkozás személytelen sikerének.”6 Valóban, Babitsnak egyes megjegyzései mintha erre engednének következtetni: a Dante-fordításról írt műhelytanulmányban magát a személytelen középkori másolókhoz hasonlítja, s kijelenti: lemond arról a hiúságról, hogy színeredeti költőnek tartsák.7 A középkori másoló szerepe azonban Babitsnál egy olyan felvett póz, mely a középkori alázatossági formulák kiaknázásával a fordítói öntudat megnyilvánulásait hivatott elkendőzni. A többnyire névtelen és szerényen a háttérbe húzódó középkori szerzőkhöz-fordítókhoz egyébként nem sok minden köti: a középkori kompilátorok magától értetődően olvasztják be művükbe elődeik műveinek jól sikerült részeit, ám ez valóban a vállalkozás személytelenségének leple alatt történik, az írásbeliség többnyire névtelen folyamába beolvadva. Babitsnál és a nyugatosoknál azonban a műfordítás (az egyetemes világirodalom részeként) nagy egyéniségekhez kötődik, „akik felelnek egymásnak, korokon és országokon át”, „s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött”.8 Az idézett kifejezéseket ugyan nem a műfordítással, hanem az európai irodalom áramlatával kapcsolatban használja Babits, de egyértelműen alkalmazható az eredeti költő és műfordítója közti viszonyra is, hiszen a Nyugat fordításszemléletének egyik legszimpatikusabb vonása éppen ennek az egyenrangúságnak a hangsúlyozása, szemben a rekonstruktív fordítók fordítói alázatával.

A műfordítás mint kísérlet

A fordító egyénisége ugyanolyan fontos szerepet kap Kosztolányinál is, mint az eredeti mű szerzőjének egyénisége, hiszen a fordítást szerinte négy tényező befolyásolja: a forrás- és a célnyelv, a forrásszöveg szerzőjének és a fordítónak az egyénisége. A holló fordításáról írt híres esszéjében a fordítást ért kritikákkal szembeni legfőbb érve, hogy a fordításon nemcsak Poe neve szerepel, hanem az övé is: „Az angol és a magyar nyelv, Poe egyéniségének és az én egyéniségemnek természetes eredője a munkám. Hiszen azon a versen, ami a Nyugatban megjelent, nemcsak Poe neve szerepel, hanem az enyém is.”9 A jó fordítást tehát két nyelvnek és két egyéniségnek a találkozása alapozza meg. Míg azonban Babits a fordítandó mű szerzőjéhez méltó, rokon egyéniségű fordítótól a tökéletes megoldás keresését várja el, Kosztolányi a fordítás kísérletjellegét emeli ki.10 A kísérlet kifejezést a fordítás szó szinonimájaként használja Goethe Wandrers Nachtliedjének fordításával kapcsolatban: „A költemény lelke ezek után éppoly megközelíthetetlen, mint annak előtte. De a szépségét e kísérlet nyomán mégis jobban látjuk.”11 Ez a vélekedés a Nyugat későbbi nemzedékeinek gondolkodását is befolyásolta. A műfordítás kísérletjellegének hangsúlyozása Radnóti Miklós fordításantológiájának utószavában a fordítás lehetetlenségének paradoxonát hivatott feloldani: „A műfordító költő tudja, hogy nem lehet »fordítani«, csak újra megírni egy idegen verset, s hogy minden műfordítás – kísérlet. És tudja azt is, hogy kevés kivétellel – nincs olyan idegen vers, amit ne lehetne éppen magyarra fordítani.”12 A fordítás és az eredeti költészet egyenértékűségére, költő és fordító egyenrangúságára hívja fel a figyelmet Szabó Lőrinc is, mikor kijelenti: „nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül”.13 A nagy költői, illetve fordítói öntudat, melynek következtében a nyugatos költők a legnagyobbakhoz mérik magukat, s mely nélkül az átültetés munkájába bele sem kezdenének, Kosztolányi és Radnóti esetében nagyfokú óvatossággal társul: a kísérlet kifejezés megoldatlanságot, lezáratlanságot sugall, s mintegy további próbálkozásra szólít fel, a tökéletes megoldások elérhetetlenségének tudatában. Hasonló következtetésre jut Vas István is, bár a kiindulási alapja nem ennyire szubjektív: egy műnek azért nem lehet szerinte végérvényes fordítása, mert végérvényes magyarázata sem lehet.14 Ezért nem fölösleges ugyanannak a műnek az új fordítása, hiszen a világirodalom remekműveinek minden korszak új értelmezését adja.

Az újrafordítás tehát az új paradigma önmegnyilatkozását segíti elő, s ezzel is magyarázhatjuk, hogy a Nyugat első generációjának figyelme a 19. század második felében már lefordított művek felé fordul. Az irodalmi értékrendnek és az értelmezés gócpontjainak a megváltozása explicit módon a fordítások műhelytanulmányaiban is megmutatkozik, melyeknek közös jegye a korábbi fordítások elmarasztalása. Kosztolányi Szász Károly Goethe-fordításáról úgy vélekedik, hogy az „nem helyes módon hű az eredetihez, vagyis olyan dolgokat tart fontosnak, melyek nem azok, és olyan szempontokat mellőz el, melyek a költemény mivoltát teszik”.15 Míg azonban Kosztolányi saját fordítását kísérletként a már meglévők mellé és nem fölé helyezi, Babits hangsúlyozottan túl akar lépni a korábbi fordítói paradigma megnyilvánulásain, s meg van győződve, hogy meg is haladta azokat.

Intertextualitás vagy plágium?

Az új, jobban sikerült fordítás Babits felfogásában felülírja, mintegy eltörli, feleslegessé teszi a korábbiakat, a fordító éppen ezért nyugodt lelkiismerettel kiszipolyozhatja elődeit, hiszen fordítása nem azok mellé, hanem azok fölébe lép. A módszert illusztrálandó álljon itt a Babits Eratójába beiktatott Goethe-fordítás egy részlete (IV. római elégia), mely tulajdonképpen Szász Károly korábbi magyarításának felülírt változata. A két szöveg közös vagy hasonló részeiről remélhetőleg meggyőző képet adnak az alábbi idézetek:

„Lelkesedett ihlettel tölt el e klasszikus ország,

Múlt s jelen öltőknek hangja, varázsa fog el,

Mestereim szava hítt: forgatnom az őskor iróit,

Forgatom is s napról napra uj élvre lelek.

Ámde az éjjeleken másképpen foglal el Ámor.

Fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.

S nem tanulás-e az is: ha e jól formált kecses alkat

Rajzát vizsgálom, halkan alább, meg alább?

Így értem csak jól meg a márványt: szellemem érző

Szemmel lát s látó kézzel amint tapogat.

Így ha nehány órát ellopna napombul a kedves,

Gazdag kárpótlást nyújt nekem éjjel azért.”

                                                (Szász Károly fordítása16)

„Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!

Mily jól értem a mult és a jelen szavait!

Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi

írók könyveiben keresek új örömöt.

Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:

fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.

S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek

formáit, s kezem a karcsu csipőn lesuhan?

Igy értem meg a márványt, szellemem összehasonlít,

lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!

Igy ha nehány órát ellopna napombul a kedves,

éjjeli órákkal kártalanít pazarul.”

                                                (Babits Mihály fordítása17)

A módszer lényege tehát a korábbi fordítás felülírása, melybe jelöletlen szó szerinti idézetek átvétele is belefér. Hasonló átvételekkel kapcsolatban műfordítástörténetünk első nagy vitájában, az Íliász-pörben Kölcsey Ferenc egyenesen plágiumról beszél. Mivel a vita kirobbanásakor a „plagizáló” Vályi Nagy Ferenc már nem élt, a Kölcsey fordítását Vályi Nagyhoz közvetítő Kazinczy védi az ő érdekeit, s igyekszik a fordítót felmenteni a plagizálás vádja alól. Kazinczynak két fontos érve van, melyeket Babits módszerével is kapcsolatba hozhatunk. Az egyik Rábának Babits Dante-fordítása kapcsán fönt idézett, a vállalkozás személytelen sikerére hivatkozó érvének rokona: Vályi Nagy szerinte „készebb volt nem a magáét adni, csak hogy Homért jobban adhassa”.18 A másik érv sokkal általánosabb: „Bizonyos tekintetben minden később író plagiáriusa az őtet korban megelőzteknek”19 – vagy ahogy ma mondanánk: az intertextualitás az irodalmi szövegek természetes létmódja. Ezért neveztük a jelenséget fordítói intertextualitásnak, anélkül hogy pontosabban meg tudnánk határozni, hol a határ az elfogadható, sőt dicséretes intertextualitás és az elítélendő plágium között. Mindenesetre elgondolkodtató Kölcsey ellenérve, aki azt mondja: „követni lehet, szabad; ennek a plágiummal semmi köze”, ám csak akkor szabad mások írásainak bizonyos részeit a magunk írásába átemelni, ha az auktort megnevezzük: „ezt kölcsönzésnek hívják, nem plágiumnak; de ha másnak egész munkáját, vagy némely helyeit, vagy csak felfödezéseit és gondolatjait is úgy viszem által a magam írásába, mint sajátomat – ez, édes barátom, és egyedül ez a plágium.”20 Vályi Nagyot ilyen értelemben nem vádolhatjuk plágiummal, hiszen az Íliász-fordítás már az ő halála után jelent meg, így nem tudhatjuk, hogy valamilyen formában jelezte volna-e az átvételeket, a szöveget kiadó Kazinczy azonban ezt elmulasztotta.21

Babits Eratójában a korábbi fordításokhoz való viszony semmilyen formában nincs kifejezve, a szó szerinti átvételek sincsenek jelezve, így az olvasó nem tudja felmérni, milyen mértékben támaszkodott a fordító a korábbi magyarítók megoldásaira. A Dante-fordítás esetében azonban a fordítói intertextualitás jelenlétét már Babitsnak a Pokol-fordítás előszavába iktatott megjegyzése is egyértelműsíti („Elődeim, kivált Szász Károly munkáit, ahol használhattam, szuverén módon felhasználtam”22), bár ez a megjegyzés az olvasót egyben a korábbi fordítások ellen is hangolja. Az „ahol használhattam” kitétel ugyanis azt sugallja, hogy a korábbi fordításoknak vannak használhatatlan (olvashatatlan?) részei, a „szuverén módon” való felhasználás ténye pedig nagyfokú fordítói öntudatról tanúskodik: egyértelművé teszi, hogy a mindent elsöprő új költői-fordítói paradigma nevében a korábbi fordítások szabadon megdézsmálhatók. A fordításhoz írt megjegyzéseiben Babits részletes listát készít azokról a helyekről, „melyek részben vagy egészen megegyeznek a Szász Károly-féle fordítással”,23 a Purgatórium-fordítást pedig egyenesen Szász Károly szellemének ajánlotta „hálával és hűséggel”,24 szó sincs tehát arról, hogy Babits az egyértelmű hatást megpróbálta volna elkendőzni.

A wilamowitzi és a nyugatos paradigma

A különböző mértékű, jelölt vagy jelöletlen felülírás jellege azonban nem csupán a fordítások függelékébe iktatott filológiai pontosságú listák függvénye. A felülírás lényege két korszak eszményének találkozásában, az egyiknek a hátraszorításában van, s a fordítástörténet fejlődéselvű felfogásának szellemében az új nemcsak felülírja, hanem egyben feleslegessé is teszi a már elmaradottnak, idejétmúltnak számító korábbit. Babits Dante-fordítása is egy új stíluseszmény reprezentánsa: „Dante stílusa stil nuovo; s mindenütt stil nuovoval kell azt visszaadni” – írja.25 Ugyanezt a korszakváltást s a hozzájuk kötődő két fordításszemlélet ütközését reprezentálja Csengery János és Devecseri Gábor Catullus-fordítása és az ennek kapcsán kirobbant vita is. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Devecseri ugyan a későbbiekben egy új, a Nyugat fordításeszményével szembeforduló paradigma megalapozója lesz, Catullus-fordítása első kiadásának megjelenésekor (1938) azonban még a nyugatos eszméket védelmezi. Devecseri Catullusának első változata a 19. század második felének fordításeszményéhez igazodó Csengery János Catullus-fordításának26 felülírásaként is olvasható. Az összeütközés ez esetben azért látványosabb, mert míg Szász Károly Babits Dante-fordításának megjelenésekor már nem él, Csengery az előző fordítói paradigma reprezentánsaként marasztalja el az új Catullust, melytől, ahogy recenziójában írja, el is várta volna, hogy „a fordító vagy a kiadó meg is okolja, miért látott szükségesnek egy új Catullus-fordítást. Vagy talán csak kíméletből, udvariasságból hallgatta el, hogy a régibb, ma már nem egészen megfelelő (?) fordításnál jobbat akar nyújtani?”27 A felülírás (ha nem is olyan látványosan, mint Szász Károly és Babits viszonylatában) Csengery és Devecseri Catullusának esetében is magában foglalja a szó szerinti idézetek átvételét is. Devecseri, aki szerint „az égben minden szövegnek megvan a tökéletes fordítása”,28 a tökéletes megoldásokat keresve fordításait folyamatosan javítgatta, s a későbbiekben még ellenfele, Csengery megoldásaiból is beemelt néhányat saját művébe.29

A Catullus-vita egyik sarkalatos pontja a versmérték formahű fordítása, a másik az új stílust reprezentáló, Csengery szerint „túlságosan modern” szavak és kifejezések használata. A kifogásolt „hipermodern szavakkal”, merész szóösszetételekkel kapcsolatban a döntő ellenérv természetesen a korízlés megváltozása: „Az, hogy a hosszú jelzőket én szerencsésnek érzem, Csengery nem, ízlés dolga, s e válasz keretén belül nem tárgyalható” – írja Devecseri.30 A korízlést jelzi a jellegzetes eszköztár is, mely például a tipikus jelzők beékelésében mutatkozik meg. Devecseri Csengery egyik fordításában „a tizenkilencedik század költői elgondolása szerint legköltőibb zord”31 jelző beékelését kifogásolja. Hasonló jelzőbeékelésektől azonban a Nyugat fordítói sem mentesek: a jelzők tekintetében a romantikus hangzású zordot a Nyugat korában a dekadens-szecessziós bús váltja fel.32 Az Eratóba iktatott Ovidius-elégia fordításában például Babits a szerelmi légyott érzéki leírása után (a latin pretextus felől nézve teljesen indokolatlanul) bús nyarakat emleget:

„Cetera quis nescit? lassi requievimus ambo.

Proveniant medii sic mihi saepe dies!”

„Gondolhatni a többit… Lankadtan pihenünk már…

Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!”33

Csengerynek a fordításról vallott nézetei azokon az eszméken alapulnak, melyeket a 19. században többek között Toldy Ferenc fogalmazott meg, aki szoros fordítás helyett szabadabb művészi és nemzeti fordítást követel.34 Az „alakhű” és a „modern alakban való” fordítás között Csengery szerint (Arany János költői-fordítói gyakorlatát követve) a fordítás céljának megfelelően kell választani: „Én a magam műfordítói munkásságom során arra a meggyőződésre jutottam, hogy olyan költeményeket, amelyekben egészen specifikus antik tartalom van előttünk, vagy amelyekben a forma lényegbe vágó, tanácsosabb – ha lehetséges – meghagyni eredeti alakjukban, ellenben azok, amelyek minden időben érvényes gondolatokat és érzelmeket foglalnak magukban, közvetlenebb hatást tesznek reánk hozzánk közelebb álló alakban.”35 A versforma megválasztását Csengerynél (a német filológus, Wilamowitz-Moellendorf nézeteihez igazodva) a befogadó kultúra határozza meg: ha egy verset, melynek a maga eredeti nyelvi közegében meghatározott versformája és stílusa van, egy másik nyelvre kívánunk átültetni, a célnyelv formáihoz és stílusához kell igazodnunk.36 Bár a fordítások formahűségét tekintve a Nyugat nem egységes (Kosztolányi például rímes formában fordította Martialis epigrammáit), a Catullus-vitában Devecseri a Nyugat egyik legmarkánsabb egyéniségének, Babitsnak a nézeteihez igazodva állítja, hogy „aki a »megfelelő forma« kétes sikerű találgatására adja fejét, megfosztja olvasóját az antik költészet formai oldalának megismerésétől. Eltávolítja a verset az, aki ilyen módon akarja »közel hozni«”.37 Formahű fordításokat természetesen a Nyugatot megelőző fordítók is készítettek, Babits fordításszemléletében újnak csupán a kizárólagosság hangsúlyozása számít: „A műfordítás a népek lelkének egyik érintkezésmódja, finomabb hangulati mondanivalók közlése néptől népig: de e célt csakis a formahű fordítás szolgálhatja.”38 A formahűség követelményének hangoztatása az európaiság és a magyarosság paradoxonát is magában foglalja. Paradox módon éppen az európai minták követését célul kitűző Nyugat nem igazodik az antik fordítás európai (német, angol, francia, olasz) hagyományához, egy sajátosan magyar hagyományt állítva ezzel szembe, arra hivatkozva, hogy az európai nyelvek közül csak a magyar nyelv alkalmas az időmértékes formák írására. A Babits elméletét kissé kételkedve fogadó Kerényi Károly, aki a forma túlbecsülésétől s az ezen alapuló esztétikai meggyőződés általánosításától tart, végeredményben megalapozottnak ítéli Babits tételét: „alapot azonban – és remélhetőleg elismerést is – a gyakorlatban csak az ád tételének, hogy a magyar nyelv és irodalom históriailag úgy alakult ki, ahogy ő maga jellemzi – érdemes idézni –: »irodalmunk az egyetlen az európai irodalmak közül, melyben a világirodalom formai eredményei összegyűjthetők és áttekinthetők lennének valamely kiváló nyelvművész vagy nagystílű műfordító által«.”39 Az antik fordítások esetében a formahűség elve a magyarság európai gyökereihez való visszatalálást is jelenti a nyugatosok számára: a magyar irodalmat ugyanis a latin szellemi rokonának tartják. Szerb Antal fogalmazta meg nagyon szellemesen azt a tételt, hogy ha az irodalmakat is beosztanák irodalomcsaládokba, ahogy a nyelveket nyelvcsaládokba, akkor a magyar irodalmat a latin leányaként tartanánk számon.40

„Impresszionisztikus felületesség” és „metrikai lazaság”

Az antik formai hagyományok megőrzése és a művésziség Babitsnál szorosan összefügg, s ez a nézet – a Nyugat örökségeként – máig is tartja magát.41 Az antik fordítás területén Devecseri életműve (melyben Szilágyi János György „Babits fordítói alapelveinek klasszicista tisztaságú megvalósítását”42 látja) tette „uralkodó alapelvvé” a metrikai hűséget, s a vita a továbbiakban már arról folyt, hogy „hol van a határa ennek a metrumhűségnek”.43

A rekonstruktív paradigma képviselői ugyanis a nyugatosokkal kapcsolatban „impresszionisztikus felületesség”-ről és „metrikai lazaság”-ról44 beszélnek. Bár az ötvenes években indult, a Nyugatot felváltó, felülről irányított, előre megválogatott szövegekkel dolgozó s „a feladatoknak a fordítók költőegyéniségét alig figyelemre méltató kiosztásával”45 működő új műfordítói paradigma egyes képviselői (pl. Devecseri) a Nyugat harmadik nemzedékéből kerültek ki, a két fordítói szemlélet szembenállása egyértelmű. Az 1961-ben megjelent kétnyelvű Horatius-kötet vitája a Nyugat fordításszemléletének megváltozott megítélését is jól szemlélteti. Az említett Horatius-kötetben a Nyugat nagy műfordítóinak (Babits, Kosztolányi, Radnóti, Szabó Lőrinc) a fordításai mint „átköltések” vagy „kísérletek”46 a függelékbe kerültek. A „kísérlet” kifejezés, ahogy azt Falus Róbert kritikájában a műfordítás szó helyett használja, már nem Kosztolányi vagy Radnóti fordítói óvatosságának hangoztatásával magyarázható, hanem egyértelműen a nyugatosok fordításainak lebecsülésével, a műfordítás területéről való kiiktatásukkal van összefüggésben. Ugyanolyan negatív kifejezés tehát, mint a Faludy György Villon-fordításaival kapcsolatban használt „áthangolás” vagy „ráköltés”.47 Ami a nyugatosok, illetve a Nyugat szimpatizánsai szemében a „betű szerinti hűséggel” szembeállítható „hangulati hűség”,48 „tónushűség”49, az az új paradigma követői szemében impresszionisztikus felületességnek tűnik.

A metrika tekintetében az új paradigma minden eszközzel fellép a nyugatosok licenciái ellen. A formahű fordításnak is megvannak ugyanis a maga fokozatai. A Horatius-vitában a nyugatosok érdekeit védő, a „filológusok rémuralmával” szembeszegülő Vas István a Nyugaton belül is fokozati különbségeket lát metrikai lazaság tekintetében, miközben lazításon a hosszú szótagnak hangsúlyossal való helyettesítését érti. Babits „modern lazításától” Vas is megkülönbözteti Szabó Lőrinc „merészségét”, akinél a hangsúlyosság elvének alkalmazása „a prózaiság kockázatával jár, s mindenesetre veszélyezteti az antik vers egész jellegét”.50 A „papírízű” kétnyelvű Horatius elolvasása után azonban Vas úgy vélekedik, hogy a rekonstruktív módszer hibája a metrikai szabályok túlságosan merev betartásában van, s hogy „csak az antik versmértékek szabadabb, hangsúlyosabb kezelése nyithatja meg az utat a latin költők lényegibben hű fordításához”.51 A metrum kezelése azonban az antik fordítás esetében nem csupán technikai probléma: a Nyugattal szemben fellépő rekonstruktív paradigma képviselői a metrum laza kezelésében önkényességet és felületességet látnak, mely „a fordító egész morális és esztétikai alapállásáról” tanúbizonyságot tesz: „arról, hogy mit tart fontosabbnak, a kiszemelt eredeti alázatosan hűséges, tudatos és átélt tolmácsolását-e vagy pedig saját önkényét”.52

Ez az „alázatos hűség” és „tudatosság” a rekonstrukció szemléletében a metrikai szabályok betartása mellett elsősorban az eredeti mű nyelvi megoldásaihoz való igazodást jelenti: a kétnyelvű Horatius-kötet szerkesztői tehát azt várták el a fordítóktól, hogy kövessék „a magyarban a legszorosabban a latint, alkalmazkodjanak a lehető leginkább a latin struktúrájához”.53 A formahűség elvéhez hasonlóan ez az elv is babitsi eredetű ugyan, ám gyakorlati megvalósulásában olyannyira eltávolodik ettől az örökségtől, hogy végül ellene fordul.

Babits Szophoklész-fordításával kapcsolatban Németh László az idegen nyelvi hatás költői erejében megnyilvánuló filológiai csodáról beszél: „Babits fordítói eredetisége éppen a filológiai makacssága. Ha Ismenos »jósló hamvai«-ról vagy a hajóról beszél, amely semmit sem ér a »benne népes emberektől özvegyen«, akkor azért oly ízesen magyar, mert szó szerint görög.”54 Németh szerint „a fordító archeológiai ínyenckedésre használja ki a filológiahűséget”, s így „a fordítás annál leleményesebb, minél szolgaibb”.55 Tanulságos lenne Babits fordítói leleményét a magyar fordítástörténet folyamába helyezve vizsgálni, hiszen hasonló jelenséggel mind a Nyugatot megelőző, mind az azt követő fordításokban találkozhatunk. Hogy a Németh László által kiragadott példánál maradjunk: a babitsi „Ismenos jósló hamvai”56 helyén az Oidipusz-fordítását 1919-ben megjelentető Csengery Jánosnál is hasonlóan görögös szerkezetet találunk („az Ismenosnak jósló tűzhelyén”57). Csengery a görögösen tömörített szerkezethez lábjegyzetben magyarázatot is fűz: „Ismenos thébai folyó partján volt Apollónnak egy temploma, hol égő áldozatokból mondtak jóslatokat.”58 A két fordítás – Csengeryé és Babitsé – több ponton is mutat hasonlóságot, s Babits bizonyos „bravúros” megoldásainak létrejötte a Csengery-fordítás ismerete nélkül elképzelhetetlen. Miután fény derül Oidipusz származására és az elkövetett szörnyűségekre, a kar többek között azt a tanulságot vonja le Oidipusz sorsából, hogy a halandók között senkit sem tarthatunk boldognak:

„Ton szon toi paradeigm’ ekhón,

ton szon daimona, ton son, ó

tlamon Oidipoda, brotón

úden makaridzó.”

„Óh, boldogtalan Oedipus,

Látván mostoha sorsodat,

Én boldognak a föld szinén

Senkit se dicsérek.”

                        (Csengery János fordítása)

„Gyász példád van előttem, gyász

sorsod démona, Oedipus! és boldognak az ég alatt

senkit se dicsérek.”

                        (Babits Mihály fordítása)

Nyilvánvalóan nem véletlen a „boldognak dicsérek valakit” fordulat előfordulása mindkét fordításban, az „ég alatt” kifejezés pedig inkább a „föld szinén” kifejezés variánsa, s nem egyenest a görögből eredeztethető. A „sorsod démona, Oedipus!” görögösségéhez viszont nem fér kétség, hiszen a görög „ton szon daimoná”-nak inkább a hangzás, mintsem az értelem szintjén való leképezéséről van szó. Az ilyen típusú fordítást nevezi Kosztolányi zeneinek: a fordítónak szerinte két követelménynek, az értelminek és a zeneinek is meg kellene felelnie, ez viszont csak ritkán sikerülhet, ezért a fordítás többnyire „kompromisszum”, „megalkuvások sorozata”.59

Babits kései, „klasszicizálódott” fordításairól, a két Oidipusz-dráma átültetéséről írja  Devecseri, hogy „a nyelvet pedig, költők és bölcselkedők nyelvét minden árnyalatában érzékelteti; fordulatainak, Szophoklész sokatmondó tömörségükben is világos és világító szóalkotásainak legtöbbször nem megfelelőjét találja meg, hanem egészben és sértetlenül hozza át őket, görög gondolkozással gazdagítva a magyar költészetet”.60 Verses fordítói ars poeticája alapján a kétnyelvű Horatius-kötetet szerkesztő Devecserinek is hasonló volt a célkitűzése: „jól követett formában van lehetőség / még olyan is, hogy másik nyelvet, e nyelv anyagát is / éreztesd honi nyelvünkön, s új fordulatokkal / tudd nyelvünket gyarapítani, rejtett kincsre mutatva”.61 Kérdéses, hogy a Horatius-kötet esetében ennek a Babitstól eredő elvnek az alkalmazása miért fulladt kudarcba, miért szült a magyar nyelvet egyáltalán nem gazdagító, inkább a fordítás értelmét bizonytalanná tevő idegenszerűségeket.62 A lehetséges okok taglalása természetesen a babitsi vagy általában a nyugatos fordításmódszer „csodájának” a feltárását is magában kell hogy foglalja, hiszen a fordítástörténeti folyamatba ágyazva, az egymást váltó paradigmák kölcsönhatását vizsgálva nemcsak az válhat egyértelművé, hogy a fordítástörténetben (akárcsak az irodalom történetében) nem beszélhetünk a „tökéletes megoldásokhoz”, illetve a „tökéletes fordítói elvekhez” vezető fejlődésről, hanem az is, hogy a fordítás komplex problematikájának túlságosan nagy redukciója lenne, ha az egyes fordításokat csupán az egyes fordítói elvek megvalósítóiként, reprezentánsaiként értékelnénk.

JEGYZETEK

1. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Nyugat műfordítás-szemlélete nem egységes, különösen radikális különbségek vannak Babits és Kosztolányi fordításszemlélete között. Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. In: Uő: Irodalmi kánonok. Debrecen, Csokonai, 1998. 47–71.

2. Vö. Babits Mihály: Nappali álom – Tennyson. Nyugat, 1924. 87–91.

3. Babits Mihály: Dante fordítása. Műhelytanulmány. In: Uő: Esszék, tanulmányok. I. kötet. Bp., Szépirodalmi, 1978. 269–285. az idézet helye: 274.

4. Uo. 282.

5. Uo. 285.

6. Rába György: A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai). Bp., Akadémiai, 1969. 126.

7. „Lemondok arról a hiúságról, hogy színeredeti költőnek tartsanak. Megpróbálom a legszebb könyvet adni nemzetemnek, amit adni tudok. Hogy mint a középkori másoló, odaírhassam az elejére: olvassák szívesen, mert igen szép.” In: Babits Mihály: Dante fordítása. I. m. 285.

8. Babits Mihály: Az európai irodalom története. Nyugat Kiadó, é. n. 11.

9. Kosztolányi Dezső: A holló. In: Uő: Nyelv és lélek. Pozsony, Madách Kiadó, 1990. 566.

10. „A műfordítást mindig kísérletnek tekintem, a szép felé való küzdelmes törekvésnek, mely inkább a költőnek válik hasznára, mint az olvasónak.” In: Kosztolányi Dezső: Tanulmány egy versről. In: Uő: Nyelv és lélek. I. m. 469.

11. Uo. 470.

12. Radnóti Miklós: Utószó. In: Uő: Orpheus nyomában. Műfordítások kétezer év költőiből. Bp., Pharos, 1943. 170.

13. Szabó Lőrinc: Örök barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai. I. kötet. Bp., Szépirodalmi, 1958. 17.

14. Vas István: Hét tenger éneke. Versfordítások kétezer év költészetéből. I. Bp., Szépirodalmi, 1982. 14.

15. Kosztolányi Dezső: Tanulmány egy versről. I. m. 467.

16. Homér és Osszián. Versfordítások Faludytól Arany utánig (1750–1900). II. kötet. Összeállította Vargha Balázs. Bp., Magvető, 1957. 310.

17. Babits Mihály: Erato. Az erotikus világköltészet remekei. Bp., Officina, 1947. 131.

18. Kazinczy Szemerének. In: Pennaháborúk. Nyelvi és irodalmi viták 1781–1826. Bp., Szépirodalmi, 1980. 567.

19. Uo.

20. Kölcsey Szemerének. In: Pennaháborúk. I. m. 569.

21. Vályi Nagy és Kölcsey fordításának legújabb értékelését s a magyar Homérosz-fordítások történetében való elhelyezését lásd Ritoók Zsigmond: A magyar Homérosz-fordítások. XVIII–XIX. század. In: Papírgaluska. Tanulmányok a görög és latin klasszikusok fordításáról. Bp., Balassi, 2006. 20–90.

22. Babits Mihály: Előszó. In: Dante: A Pokol. Ford. Babits Mihály. Bp., Révai kiadás, 1913. 3.

23. Dante: A Pokol. I. m. 327.

24. Dante: A Purgatórium. Ford. Babits Mihály. Bp., Révai kiadás, 1920. 1.

25. Uo. 292.

26. Csengery először egy válogatást jelentetett meg Catullus verseiből (Catullus versei. Irodalomtörténeti tanulmánnyal bevezetve és jegyzetekkel kísérve fordította Csengeri János, Buda-Pest, Franklin-Társulat, 1880), majd a huszadik század elején ő adta ki az első teljes magyar Catullus-fordítást (Catullus versei. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Csengeri János, Bp., Franklin-Társulat, 1901). A fordító a Devecserivel folytatott vita idején már a Csengery névváltozatot használta.

27. Csengery János: Caius Valerius Catullus összes költeményei Devecseri Gábor fordításában. Egyetemes Philológiai Közlöny 62 (1938). 230.

28. Devecseri Gábor szóbeli kijelentését (mely az „egy tökéletes megoldás”-t kereső Babits nézetével vág egybe) Szepessy Tibor idézte egy interjúban: Egy töprengő Athéna-szobor. Szepessy Tiborral Jeney Éva, Józan Ildikó és Kőrizs Imre beszélget. In: Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról. Bp., Balassi, 2008. 237.

29. A példákat lásd Polgár Anikó: Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben. Pozsony, Kalligram, 2003. 83–84.

30. Devecseri: i. m. 403.

31. Uo. 404.

32. Bár a „zord” jelző  – romantikus maradványként – a „bús” és a „balga” mellett Babits Dante-fordításában is előfordul sorkitöltő jelzőként. Vö. Rába: i. m. 135.

33. Babits: Erato. I. m. 48–49.

34. Toldy Ferenc nézeteinek fordítástörténeti szerepéről, a Batsányi – Kölcsey-féle elvvel való ütközéséről lásd: Ritoók: i. m. 53–54.

35. Csengery: i. m. 230.

36. Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf: Vorwort. Was ist Übersetzen? In: Euripides: Hippolytos. Berlin, Weidmannsche Buchhandlung, 1891. 11. (Magyarul Ferenczi Attila fordításában: Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf: Mi a fordítás? In: Kettős megvilágítás. Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig. Szerk. Józan Ildikó, Jeney Éva, Hajdu Péter. Bp., Balassi, 2007. 177.)

37. Devecseri Gábor: Válasz Csengery János bírálatára. Egyetemes Philológiai Közlöny 62 (1938). 403.

38. Babits: Esszék, tanulmányok. I. m. 811.

39. Kerényi Károly: A klasszikus vers fordításának és a formák viszonyának a kérdése. Egyetemes Philológiai Közlöny 1918. 268.

40. Szerb Antal: A magyar irodalom a latin leánya. In: Uő: A varázsló eltöri pálcáját. Bp., Magvető, 1978. 432–435.

41. Vö. Józan Ildikó: „Az igazi apát megnevezni”. Babits a fordításról. In: A „boldog Bábel”. Tanulmányok az irodalmi fordításról. Szerk. Józan Ildikó és Szegedy-Maszák Mihály. Bp., Gondolat, 2005. 208.

42. Szilágyi János György: Catullus noster. Antik tanulmányok 25 (1978). 241.

43. Uo.

44. Falus Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. Filológiai Közlöny 8 (1962). 206–217.

45. Szilágyi János György: Az antik klasszikus költészet fordításának aktualitása. Holmi 16 (2004/11). 1328.

46. Vö. Falus: i. m. 217.

47. Eckhardt Sándor: Szegény Villon… Magyar Szemle 38 (1940). 319.

48. Kosztolányi Poe A hollójával kapcsolatban nyilatkozta, hogy olyan magyar költeményt akart, „amely ugyanazt a hangulatot kelti, mint az angol”, ugyanakkor leszögezi, hogy „nem szabad a műfordítótól betű szerint való hűséget követelni” (Kosztolányi: A holló. I. m. 561.). Révay József szerint a formahűségre való törekvés mellett Babits fordításainak másik jellegzetessége a „hangulati hűség”, mely a Babits latinosságát magasztaló s fordítói nézeteit kritikátlanul elfogadó Révay szerint abban is megmutatkozik, hogy „szívesen helyettesíti az eredetinek egy-egy képét azonos hangulatú s hatású más magyar képpel”, s így „az idegen lélek »ragyogó csodáit« szólaltatja meg magyarul”. In: Révay József: Musarum sacerdos. Nyugat 17 (1924). 558.

49. Vö. Rába: i. m. 25–74.

50 Vas István: Horatius olvasásakor. In: Uő: Az ismeretlen isten. Tanulmányok 1934–1973. Bp., Szépirodalmi, 1974. 606.

51. Uo. 609.

52. Falus: i. m. 208.

53. Rónay György: Horatius körül. In: Uő: Fordítók és fordítások. Bp., Magvető, 1973. 144.

54. Németh László: Babits Oedipus-fordítása. Nyugat 1931. II. 233.

55. Uo.

56. Sophokles: Oidipus király, Oidipus Kolonosban. Ford. Babits Mihály. Franklin-Társulat, Parthenon, 1942. 4.

57. Sophokles drámái. Magyarul Csengery Jánostól. Kvár, Lapkiadó és Nyomdai Műintézet, 1919. 13.

58. Uo.

59. Kosztolányi érzékletes példája: a francia désir szó értelmi fordítása: vágy, zenei fordítása viszont ez lehetne: vezér. Kosztolányi Dezső: Ábécé a fordításról és ferdítésről. In: Uő: Nyelv és lélek. I. m. 575.

60. Devecseri Gábor: Babits Mihály Szophoklész-fordításai. In: Uő: Műhely és varázs. Bp., Szépirodalmi, 1973. 69.

61. Devecseri Gábor: Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete. In: Quintus Horatius Flaccus Összes versei. Bp., Corvina, 1961. 613.

62. Vö. Rónay: i. m. 142–144.