Luis Pimentel (1897–1958)

Útszéli árok

(Cunetas)

Újból és újból a rémület!

Egyik nap s a másik,

harang- és zokszó nélkül.

Galicia, az út menti árokban,

legéppuskázva.

Újabb kiáltást hallunk.

Uram, mit cselekedtünk?

– Ne beszélj hangosan. –

Meddig tart még ez az iszonyú temetés?

– Ne zokogj, mert felfigyelhetnek rád.

Ma csak az sír, aki szereti Galiciát. –

Az ezer s ezer óra, a századok,

ami szükséges volt

az emberteremtéshez!

Tanítók és munkások

                                    vérével kell

megtelnie az útszéli ároknak.

Sár, vér és könny a barázdában –

                                    a vetőmag.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csöndesen esik.

Magamba mélyedek, örök éj vesz körül.

Elapadtak már versbe illő szóim.

Hajnal hasadásakor éberen

                                    ereszkedem az úton.

A kastélyon, hol a bűnt szövik,

lengnek gyatra zászlók, könnyen fakulók.

A légben holt galambok szaga terjeng.

Újra félelem gyötör.

Uram, ez hát az ember.

Kulcsra zárva minden egyes ajtó.

Teremtett lélekkel sem válthatsz mosolyt.

A külvárosokban

                        megtépázott, viharvert lobogók.

A várost most elhagyod.

Te tudod, hogy minden egyes nap

halott hever az útszéli árokban,

akit senki sem ismer még.

Egy asszony a férje holttestére borulva

zokog.

                                    Esik.

Fekete árny, fekete árny!

Én jól tudom, hogy hazánkat a sűrű ködön túl,

a tengeren is túl,

az esőn is túl,

az erdőn is túl,

egy rejtély lengi át.

Városom tele

(Inverno na miña vila)

Leheletfinom pókháló ég,

                        gyöngyszemek hamuja.

Kakas kukorékol,

                        láng a járatlan havon.

Szunnyadoz a várfal

                        gömbölyűn s szelíden.

Ernyedtek a fáradt tagok,

nárdusfű-vánkosokba fúlnak

                        a hangok.

Szerszámtalan órák.

                        Liszt óramű: a hó

                                    pereg.

Fölkel a hold

s mint sárgadinnyeszelet,

                        édes és hideg.

Utolsó ima

(Oración derradeira)

Uram!

Hogy vízen járj, nem kérlek én

téged erre.

                        Jövök majd, és temelléd telepszem.

Fegyverem lerakva

                        ott hever mind a fövenyen.

Hagyd, lepje el

                        a tenger...

Fáradt vagyok!

Kérlek,

                        hogy aranykapuját

a messzeségeknek bezárd.

Onnét eredtek verseim.

Ez a sziporkázó madár

kimerítette homlokom.

Hogy csupán egyetlen árny

hulljon a tengerre.

Fáradt vagyok!

Hogy álmaim

                        liliomja

szemhéjamat gyengéden érintse.

Egyetlen kérdést se tégy föl nekem:

arra késztetnél,

                        kezdjem elölről.

Mint mikor az utolsó kenetet

viszik az utcán,

afféle csendet szeretnék most,

azt a magányos csöndességet,

ami a szentségházból árad,

mikor pillanatra

                        zárva marad és üres.

A tenger nyugodt,

s a fövenyen

szerény fegyvereim most mind

alámerülnek.

Álmomban látni

rejtelmes messzeségeim nem akarom.

Űzd el ezt a sziporkázó madarat.

Palástod oltalmában mennyire

                        felfrissül, ó, homlokom!

Uram, Uram,

                        kérlek, csukd be könyvem örökre!