Orcsik Roland: Holdnak, Arccal

Mint a régi idők poétái, Orcsik Roland is – komoly, de közvetlen gesztussal – ajánlást ír a 2007 végén megjelent új verseskönyvéhez, s ebben egy lunátikus utazásra invitálja a nagyérdeműt, kü-lönösen mindazokat, „akik küzdenek a veszteség fantomjával”, és ugyanitt találkozást is ígér nekünk, az útközben felbukkanó potyaversek olvasása által. A kötet tehát, melynek bulgakovi címét a költő egy könyvbemutatón elhangzott állítása szerint álmában látta meg, s melynek álomszerű hangulatát az Ábrahám István által készített illusztrációk még jobban elmélyítik, első ránézésre úgy mutatja be önmagát, mint az „utazás” klasszikus témája által összefogott, egy-séges koncepció révén működő versgyűjtemény.

Kell-e hinni a fülszövegként feltüntetett ajánlásnak és a benne megfogalmazott ígéreteknek, vagy az egész csak jól kitervelt költői fogás? – kezdetben ezt még nem lehet eldönteni, de az már kijelenthető, hogy a borítók között meghúzódó, ciklusokba szedett versanyag csak a szó nagyon szabad értelmezésében homogén, mind tematikájában, mind hangnemében – az „utazás” jelensége pedig csak laza metaforikus kapocsként működik a kötetben.

Ettől természetesen még áll az álom-szerű jelző, de pontosítani kell: inkább a hétköznapi/tragikus komolyság és a cinikus iróniába burkolt komolytalanság ellentétei között ingázó és ingadozó (rém)álomszerűségről van szó. Ingázó, mert a költői hang és vele a költői szerep (vagy tán fordítva: a költői szerep és vele a hang) ciklusonként változik: a Poszthumusz, az Utazni: színház, Az üres tér, a Pornó Eurydike című ciklusok „inkább” komoly hangvételűek, míg a Garfield-kommentárok, a Pöcegödri kantáták és a Gratis „inkább” ironikus vagy gúnyos verseket tartalmaz. Ugyanakkor pedig ingadozó (ezért idézőjeles az „inkább”), mert – ciklusoktól függetlenül – sok versben, még a legkomorabb témát taglalókban is, megfigyelhető, hogy a szövegiség (a szójáték, az elírás, az átírás, a kiemelés stb.) viszonylagossá teszi a költői hangot, megbontja az önazonosság egységét, és ezáltal a vers hangneme meghatározha-tatlanul többszínűvé válik.

Ez a fajta szövegjáték Orcsik Roland első kötetében (Rozsdamaró, 2002) ugyan erőteljesebben jelentkezett, de számos remek példát említhetek jelen könyvéből is: „Oidibusz oda-vissza”, „tragikomikóma”, „presszókratikusok”, „Passzivity”, „szent Fostya”, „orrcsiklandón”, „demokratikuss”, „Kampányalás”, „Deus sexmachina”, „szifilizáció” stb. Továbbá a kötetben minduntalan visszatérő, hagyományosan komoly témák (otthon, hazatérés, utazás, háború, költészet, szerelem) pátoszát nem csupán a fent említett szójátékok jelenléte, hanem maga a szó-választás, vagyis a köznapi szóhasználatból és a szlengből merítő nyelvezet is kibillenti (pl. „blöff”, „kell a fenének”, „ropi”, „haza a magasban és a budiban”, „lestrapált nyelv”, „bekattant a disznónk”, „csípem”, „komálom”, „bírom”, „fifika” stb.).

Nyelvi kérdéseknél maradva, eljutunk Orcsik költészetének megkerülhetetlen sajátosságához: a számos versben felbukkanó kétnyelvűség jelenségéhez – a magyar szövegekben ugyanis több helyen találkozunk szerb vagy horvát mondatokkal, szavakkal, anélkül hogy a fordítás megjelenne lábjegyzet formájában vagy másként. A délvidéki Óbecsén született költő ugyan szerepeltet angol, német és latin idézeteket is szöve-geiben, de ezek legtöbbször nemzetközi kifejezések, mint a „Made in China”, a „happy end”, „love it or leave it”, vagy kulturális utalások, mint a „memento mori” s a komikus „fingo ergo sum”. Ezekkel ellentétben a szerb (vagy horvát) szövegrészletek nem a globális kultúra kontextusára nyitnak kijáratot, hanem mintegy szerves részei az egységes költői hangnak, hiszen központi fontosságú fogalmak jelennek meg bennük: az otthon – „moj dom”, „nyelvem városa ez: grad moj jezika”, „haza szeretnék menni – vreme je da krene¹, … idemo kuci”, én – „ja”, szeretlek – „volim te” stb. A fordítások hiánya és az a tény, hogy ezen fogalmak megnevezésére a szerb/horvát nyelvet is vagy helyenként inkább azt használja, egyértelműen jelzi: nem „idegen” nyelv(ek)ről van szó – a kétnyelvűség jelensége valójában az identitás problémáját helyezi más megvilágításba. Ugyanakkor a nyelvek ilyen módon történő kevert használata poétikai vagy stiláris szempontból is érdekes, új lehetőségeket megengedő eljárás: kitágítja azon kérdésre adandó és mindig bővülő válaszunkat, hogy „mi mindent lehet egy magyar versben?” (És Orcsik Roland meg a hozzá hasonló alkotók eljárását megértve, talán az erdélyi költészet új eszközökkel tudna élni a minálunk is jelentkező kétnyelvűség és identitás-zavar problémájának bemutatásában.)

A kötet visszatérő témáit tehát ez a nyelvi kontextus határozza meg: ez teszi viszonylagossá az „otthon” fogalmát (a szülőföldet/szülővárost jelenti vagy a választott életteret?), ettől válik megvalósíthatatlanná a „hazatérés/hazaérke-zés”, és így lesz visszatérő élettapasztalattá az „otthontalanság”. A kötet első, Poszthumusz címmel ellátott részében (melyet – mint mindenik ciklust – Ábrahám István grafikája vezet be: ezen az elsőn egy földből kiszakadó fa látható) ezt a problematikus tapasztalatot tárgyalják a versek: a konkrét élmény megfogalmazásától („…Halott porfészek, újra szólítod: otthon, / s ezzel el is hamvad, ám parazsa ott kushad / nyelved alatt, míg nem mondod: ez a moj dom.” Oidibusz oda-vissza), kételyektől szaggatott ívben („Mondanád, de kinek. / Hallgatnád, de kit. / Mennél, de hova. / Maradnál, de hol.” Önarckép, törmelékkel) egészen az élmény „feldolgozásáig” – a digitalizálás folyamatára is utalva ironikusan –, vagyis olyan értelmezésig, amely a továbblépésre tett kísérlet is egyben („Mentés másként: / átvágok a pitvaron, / végig az utcán / – a monitor lezáruló, / fekete csöndjébe.” Mentés másként).

A kötet második ciklusa (Utazni: színház) nem csak címével kapcsol vissza a fülszöveg által beharangozott témához, mert az itt található versek mind az utazás és az idegen helyek élményéről szólnak. De amíg a mediterrán tájegység különböző állomásait, Görögországot, Velencét, Ljubljanát, többnyire a kívülálló, az elmélkedve és gúnyolódva szemlélő hangja szólítja meg, a – két vers témáját is képező – horvátországi Dubrovnik már személyes térként jelenik meg. A háborús közelmúlt, amelynek nyomai még felbukkannak az újjáéledő, békés jelenben, szimbolikussá és ismerőssé teszi a várost a költői én számára („Dubrovnikba készülök, / városnyi hazámba. / Döcög velem / a pátosz és irónia.” Via Ragusa), és ezért válhat egyfajta megnyugvás színterévé vagy talán csak kiindulópontjává: „Mégis minden lépéssel / közelebb / a pilei kapuhoz, / melyet átlépve / fénylő terekbe nyílok” (Dubrovniki peripátosz).

A következő rész, Az üres tér elüt a többitől, mert itt prózaverseket találunk, rövid csuklógyakorlatokat, melyekben felerősödik a szövegi játék: a szavak mintha egymást generálnák a szabad asszociáció, a frazeológia és a rímek vezérlete szerint. „Maszk-felvétel: bruttó. Levétel: nettó. Bevétel: nulla” (Magán), „Görbe (tü)körben. Köszi. Puszi. Nyuszi. Ül a fűben. Vár”; „Másképp. Egy na végre. Egy tovább. Tétovább. Totó-lotto. Egy szám egy másikat. Máshova. Másképp. Más kép” (Görbe körben).

A következő – Pornó Eurydike című – ciklus tíz szövege többszörösen újraértel-mezi a mitológiai Orpheusz végzetes hibáját, ama bizonyos hátrapillantást, azáltal, hogy magát a gesztust a testi vágy kiindulópontjának tekinti, és a porno-grafikus fényképez(ked)és szituációját idézi fel („vakuzó orpheuszi pillantás”, „egy kattintás”, „fölsejlik a látvány: / a boncoló kamera előtt”). Ugyanakkor ez a kivételes jelentőségű pillanat, melyet alliteráló igékkel árnyal a vers minden szakasza: (be)kattanás, kattintás, kacsintás, kapcsolás, koppanás, kondulás, kiáltás, (ki)kattanás, nemcsak kiindulópontként érthető, hanem a vágy csúcspontja is lehet egyben – akár az orgazmus pillanata: „minden porcikája emlékszik / a végén beálló, / elnyújtott, / fénylő fehérségre”, „Kondult a teste. / Szedjetek szét, / szedjetek szét, / ismételgette / a vég felé közeledve.”

A kötet talán legérdekesebb ciklusának, a Garfield-kommentároknak mottója – mely Wittgenstein híres mondatát írja át: „Amiről nem lehet nyervogni, azon csám-csogni kell” – már jelzi, hogy a népszerő képregényszereplő nem csupán költői maszkot jelent a szövegekben, hanem sajátos (ál)filozófiai és nyelvi világot is egyben. Ennek a világnak fő sajátossága és egyben érdekessége egy sajátos irónia: az egocentrikus garfieldi hangot egy pillanatra sem lehet komolyan venni, mert ő sem veszi magát komolyan: „Életfilozófiám: nyau-nyau” (Garfield, a hiperpasszív) vagy „bizton csak egyet / nyavarinthatok: / fingo ergo sum” (Garfield aranypukkantásai). Ugyanakkor a Garfield-szövegekben kibontakozó világnézetet lehetne akár őszinte véleményként, egy minden vonatkozásában passzív individualista ellenállásként is venni. „Rokonszenves” lustaság-elvével közelít egyfajta cinikus-hedonisztikus „bölcsesség” felé, ami jellegzetes „továbblépő”, posztmodern gesztus lévén, szembefordul (és fricskát mutat) a pesszimista világnézeteknek és költészeti diskurzusoknak: „Utálom már a lírai hisztit, / akárcsak a kötelezően szomorú, / rímképletes haptákba parancsolt / sírfeliratokat […] Lazán adagoljuk az ataraxiát. / A hiány keressen magának egy kannát, / üljön bele, ürítsen,/ hülyítse más agyát” (Garfield lokálpatriotizmusa).

De ami talán a legizgalmasabb ebben a ciklusban, hogy a kötet ironikus önreflexiójaként tud működni, hiszen a „pimasz” garfieldi hang kikapcsolja a morális parancsokat, hogy fölforgasson és „elintézzen” minden olyan „komoly” témát, ami az első két ciklusban még problematikusnak mutatkozott. Ezen hang szerint tehát az identitás és hovatartozás immár nem lényeges, sem egyéni vonatkozásban: „Házias forradalmárként / üldögélek / családi körben, / távol mindenkitől. / Csak én, csak én” (Garfield, a hiperpasszív), sem közösségi szinten: „Mit vacakoljak az olyan / túllihegett uszítószavakkal, / mint pl. / nemzet, határ, nafta, Isten. / Ez a bélpoklosok menüje” (Garfield nem mindenevő). Az utazás nem ihlető erejű: „Nem utazom sehova. / Ugyanúgy miákolnék Párizsban is, / mint szobám kellős közepén” (Garfield pocakja). A múlt és az emlékezés nem fontos: „Csak semmi nosztalgia. / Rágódjon a múlton, aki akar. / Nekem nem fűlik rá a fogam. / Sokkal inkább egy szaftos bifsztekre” (Garfield pocakja), s a háború egyből megoldható: „Lelépek a képernyő- / frontról, / s ezzel véget is ér / a háború” (Garfield megfelelő napja).

Érdekes, önmagába csavarodó iróniát is találunk a Garfield irigykedik című szövegben, ahol a maszk kritizálja a maszk viselőjét, vagyis a garfieldi hang nem átall lekicsinylően reflektálni a költemények írójára: „Nekem csak / egy-két napilap / hátoldala jutott. / Esetleg néhány / egérrágta, rissz-rossz / költemény, / melyek szerzőjéről / lövésem sincs.” Végül pedig, az egocentrikus világszemlélet egyenes következményeként, Garfield az olvasótábort is megtizedeli: „Szerintem nem. / Nem minden / olvasó kedves. […] Azt komálom, aki nem a saját, / hanem a saját / kákabelű önké-nyemnek / szolgáltat ki” (Garfield kommentárja).

Ismét változik a költői hang a kötet következő részében, a Pöcegödri kantátákban, és a ciklus (mottója „Ich habe genug” vagyis „Elegem van”) már címével jelzi, hogy ez a változás a keményebb, szókimondóbb szövegek irányába történik. Itt már nem az irónia uralkodik, hanem mindinkább a szarkasztikus hangnem – a tematikát pedig konkrétan szociális problémák és aktuálpolitikai kérdések alkotják: „Ez lett / abból, amire szavaztunk: turkálhatok / a hulladékban reggeltől estig…” (Munkaakció), „Elmarad. / Se rendszer-, se nyelv-, / se megváltás. / Csak folyt. köv.” (Készülődés). Ugyancsak a kiábrándultság számlájára írható azon gesztus, hogy a kötet két szerelmes verse ebben a „durva” ciklusban kap helyet, politikai és háborús versek között. Ilyen kontextusban már nem is meglepő, hogy az elsőben a „szerelmi” érzés erősen profanizálva, „különösebb fifika nélkül” jelenik meg. Az elragadtatott vallomásos részeket gúnyos ellenrészek váltják fel: „Szeretlek a kövön, / a dubrovniki tengerparton. / Ja, a homok kényelmesebb, / puhább és forróbb lenne…” (Nyolcasok sűrűjében), és a testiségnek a keresetlen szavakkal történő kihangsúlyozása ugyancsak a szerelem hagyományos fogalmát hivatott rombolni. A másik vers pedig, a záró szonett már jobban elüt a ciklus többi szövegétől, nemcsak a kötött formával, de a képi világgal és az ismét komolyba, sőt komorba visszatérő hanggal: „Szeretlek, nyüszítem a ládában, / a résen elszivárognak a szavak, // lassan enged a hétpecsétes lakat, / és nincs gondolat, és nincs titok, / amikor a halálból a létbe nyitok” (Lázár önfeltámasztása).

A kötetben az utolsó rész olyan, mint egy gúnyos ráadás, az olvasóval és önmagával csúfolkodó appendix. A Gratis címet viseli, és a ciklust bevezető grafika egy alfelét kidüllesztő bohócot ábrázol. Az itt megjelenő szöveg pedig teljességében illik a grafikához – talán a negatív-líra megnevezést alkalmazhatjuk rá, és negatív-költőiségnek a benne létrejövő beszélő hangját: tömör és kegyetlen széttörése az alkotó és befogadó kapcsolatának, és nyílt megtagadása az ajánlásban tett ígéreteknek: „Nyers vagyok és szókimondó, goromba / gerilla-gorilla, tehetek róla. // Finnyáskodni? Frászt. És ugyan minek? / Anti-poétikám próba – senkinek” (Seggfej).

Orcsik Roland kötetével tehát mindent akar, egyszerre: adni és visszavenni, komolyan átélni, érezni valamit és eltávolodva komolytalanul gúnyolódni ugyanazon a valamin – a fülszövegben hiteget, a ráadásban kiábrándít, lunátikus utazás ez a javából – fehéren állít, majd rögtön feketén visszavon, mígnem egyenlő lesz a két gesztus, és mindezen kibékíthetetlen ellentétből legvégül marad csupán a szöveg mint szöveg, és marad az olvasó mint olvasó, feltéve, hogy jóvátehetetlenül el nem riasztották.

*Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2007.